Unitárius Élet, 1983 (37. évfolyam, 1-6. szám)
1983-01-01 / 1. szám
XXXVII. ÉVFOLYAM / 1983. JANUÁR-FEBRUÁR UNITÁRIUS ÉLET FŐTANÁCSI SZÓSZÉKI BESZÉD FŐTISZTELENDŐ EGYHÁZI FŐTANÁCS! TESTVÉREIM! A válságok korában élünk. A világ négy tájáról szinte ömlesztve érkeznek a különböző gazdasági, politikai, világnézeti válságokról a hírek. Egyik napról a másikra országok tűnnek el, vagy csonkulnak meg, zsugorodnak össze, új — azelőtt soha nem hallott — hatalmasságok tűnnek fel a történelem színpadán, új tanokat hirdetve, új igazságokat terjesztve. De nemcsak a szellem — bocsánat, ezt újabban úgy mondják, hogy eszme — a két e betű innen sem hiányzik: — világában van ez így, hanem a természettudományokban is. Évszázadokon keresztül a newtoni alapelveken nyugodott a természet világa, s tömeg, az abszolút tér és idő dimenzióiban gondolkoztunk, és természetesnek tartottuk a kauzalitás elvét, miszerint azonos körülmények ismétlődése esetén azonos ok azonos okozatot eredményez. A múlt század vége felé már azt hitték a természettudósok, hogy rövid idő kérdése, és megoldják a világmindenség misztériumát. És századunk első éveiben, a fény terjedését tanulmányozva, kiderült, hogy az nem az éter hullámain terjed, hanem fotonok, anyagrészecskék, kvantumok útján. Az újabb felfedezések újabb bizonytalanságokat okoztak az abszolút tudomány hirdetői és követői között. A Plank nevéhez fűződő kvantumelmélet után Einstein borzolta fel a kedélyeket. Itt már az is kiderült, hogy nem csak az éter nincs, hanem az abszolút tér és az abszolút idő egyáltalán nincs, ezek csak kitalált fogalmak, a valóságban egyáltalán nem léteznek. Az anyag fogalma is leszállt arról a piedesztáról, ahova 150 évvel ezelőtt töltötték, hogy mindeneken uralkodjék örökkön-örökké. Testvéreim, nem célom, nem lehet az a célom, hogy egyetlen egyházi beszéd keretében föltárjam a modern természettudományok minden ellentmondását. A zseniális elméleti fizikus Heisenberg fogalmazta meg néhány évtizede, hogy valamely anyagi részecske helyét és sebességét pontosan meghatározni lehetetlen. Nem azért, mert mérőműszereink tökéletlenek, hanem azért, mert ez az anyagi részecskék belső tulajdonsága. Kiderült az is, hogy gyakran az okozat megelőzi az okot! Istenem, milyen boldog kor lehetett az, amit az antik Róma „aetas aurea”-nak, aranykornak mondott, ahol nem volt határvonal tudomány, művészet, istenek, emberek és a külvilág között. A világ egységének minden és mindenki elválaszthatatlan része volt. És ennek a boldog korszaknak — bármilyen furcsán is hangzik — a kereszténység vetett véget. Nem a jézusi kereszténység, hanem a keresztény egyház. Az a keresztény egyház, amely államvalláslett és császári parancsra — leszavazta Ariust. — A dogma szó császári parancsot jelent. Jézust kiemelte az emberek sorából, s Istent kiemelte a világból, a mennyországba helyezte. Mintha Jézus nem azt tanította volna, hogy Isten a mi „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben” Pál. 1. Kor. 16, 13. Atyánk — s az ő országa — úgymond — tibennetek vagyon. S az az egyház, melynek tételeit császári parancs tette államvallássá, néhány évszázad múlva olyan hatalommá fejlődött, hogy Canossát járatott a császárral. Újabb néhány évszázad múlva perbe fogta Galileit, de a Föld forgott tovább, azt nem lehetett megállítani. Ezt az abszolút hatalmat és tekintélyt a reneszánsz és a humanizmus kezdte szinte észrevétlenül vitatni. Először a nagyműveltségű Servet Mihály próbálta helyére tenni a kereszténységet antikinitárius álláspontjával, s néhány évtizeddel később a mi erdélyi Dávid Ferencünk, első püspökünk próbálta Istent visszahozni ebbe a világba amelyben élünk, úgy, ahogy azt Jézus is tanította. Jézust pedig mindnyájunk példaképévé állította, mondván hogy őt nem imádni, hanem követni kell. Alapigénk arra int, hogy vigyázzunk hitünkre. Álljatok meg a hitben! És önként vetődik fel a kérdés, hogy milyen is legyen a mi hitünk. Bibliát olvasó testvéreink talán ismerik Zekeusnak, a dúsgazdag fővámszedőnek az esetét, aki kistermetű ember lévén, hogy Jézust jobban lássa a tömegtől, felmászott egy fára. Mikor ezt Jézus észrevette, megszólította és hazaküldte, mondván, hogy meglátogatja otthonában. És a megilletődött Zakeus milyen nagyszerű fogadalmat tett, akit valaha is megkárosított, többszörösen kártalanítja. A Jelenések könyvében az olvasható, hogy Jézus az ajtó előtt áll és zörget. Egy festő ezt a jelenetet megfestette. Jézus az ajtó előtt áll és zörget. Mikor a kép elkészült, a fia azt kérdezte a művésztől, hogy megy be a házba Jézus, mikor az ajtón nincs is kilincs? A kilincs az ajtón belül van, mondta a művész a gyermeknek. Jézus csak oda megy be, ahol az ajtót kinyitják neki... Nos, testvéreim, milyen fogadalmat teszünk, ha egyszer Jézus meglátogat minket, miként Zakeusz? És ha zörget az ajtón, kinyitjuk-e, és ha bejön hozzánk, hogyan fogadjuk őt? Mit mondunk neki? Hogyan köszöntjük őt? Végezetül még annyit, hogy Platón az emberiséget egy barlangban leláncolt rabszolgákhoz hasonlította, akik csak a szemben levő sziklafalat látták. Hátuk mögött tűz égett, s így ők csak a tűz által megvilágított tárgyakat és a saját árnyékukat látták , s azt képzelték, hogy az a valóság. Aztán egyszer csak egyik kiszabadult a láncokból, s akkor látta, hogy amit addig valóságnak hit, az csak árnyék. Testvéreim, vigyázzunk, nehogy ebben a válságokkal telített világban egy újabb barlangban találjuk magunkat! „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben!” Dr. Jakab Jenő