Unitárius Élet, 2000 (54. évfolyam, 1-6. szám)

2000-01-01 / 1. szám

ÚJÉVI PÁSZTORLEVÉL „Jézus pedig, tanítványaival együtt elvonult a tenger mellé, ahová nagy sokaság követte Galileából, valamint Judeából és Jeruzsálemből... Jézus pedig szólt tanítványainak: legyen készen számára egy csónak a sokaság miatt, hogy ne tolongjanak körülötte. Mert sok embert meggyógyított, úgyhogy, akinek valami baja volt, megrohanta őt, hogy megérinthesse. ” Márk 3, 7 Kedves Unitárius Testvéreim! Látjuk e helyen, hogy Jézus miként készíti fel tanítvá­nyait küldetésükre. Ennek egyik fázisa az, hogy egy puszta helyre küldi őket, hogy kissé kipihenjék magu­kat. Vagyis a magányba vonulásról van szó, erről a rend­kívül jelentős aktusról, amikor is a tanítványok végig­gondolhatják magukban mindazt, amit Keresztelő János tanított és cselekedett. Azt tanította ugyanis, hogy Isten országa megérkező­ben van, és hogy ő maga ugyan vízzel keresztel s ezzel az ember eredeti tisztaságára történik utalás, amelyet a­­ megtérés idején valamennyire érzékelni tud a bűnbánó ember. Valójában nem ez az embert megépítő módszer, hanem annak az eljövetele viszi előbbre az emberiség ügyét, akinek ő nem méltó sarujának szíját megoldani, és aki tűzzel és szent szellemmel keresztel. Ez a ma­gányba vonulás, amelyben Jézus tanácsára e helyen része van a tanítványoknak, a tisztább látásnak az al­kalmát és eredményét kínálja, felkészülést a küldetésre. Ez a felkészülés egyrészt hozzásegíti a tanítványokat, hogy megértsék saját küldetésüket, valamint az új lelki erők megszerzéséhez is. Vagyis gyarapodnak ismeretek­ben, valamint lelki-spirituális erőkben. Másfajta módszert is találunk Jézus tevékenységében, a tanítványok felkészítésében. Márk 3-ik részében a szá­radt kezű beteg meggyógyítása után a következőket ol­vashatjuk (Márk 3,7.., stb. versek) ,Jézus pedig elmene tanítványaival a tenger mellé.” Egy másik helyen (Márk 4,35-41.) szintén a hullámzó tengerről van szó, amely elsüllyedéssel fenyegeti a hajót, amelyben a túlsó partra igyekeznek a tanítványok, mi­közben Jézus alszik vala a hajóban. A tanítványok meg­rémülnek a szélvihar jöttén s felköltik Jézust, aki „meg­dorgáló a szeleket”, majd a tanítványokat is: „Miért vagytok ily félénkek? Hogy van, hogy nincs hitetek?” Már elöljáróban megállapíthatjuk, hogy naivság volna bárki részéről is - aki valamennyire ismeri a jézusi kül­detést - arra gondolni, hogy Jézus szerint annak az em­bernek, embercsoportnak a hajója nem süllyed el vihar esetén, aki, illetve akik erős hittel utaznak a tengeren. Ha nagy a vihar, elsüllyed a hajó a hitetlenekkel és a hí­vőkkel együtt. Másról van tehát szó. Arról, hogy a tanít­ványok előkészítésének folyamatában a lelki erők mi­ként állanak helyt a legnagyobb nehézségek közepette is, még precízebben, a már rendelkezésre álló lelki erők, a megszerzett lelki erők bírják-e a terhelést. A lélek, az emberi lélek ugyanis nagyon érzékeny, valósággal hul­­lámzanak benne az érzések és a gondolatok, az ösztönök és az indulatok, a türelmet felváltja a türelmetlenség, az összeszedettséget az elernyedés állapota. A lélek hason­lít a hullámzó tengerhez - mondották a régiek. A lélek nagy útvesztő, hangoztatták azok, akik a lélek útjait is­merték valamennyire. Önmagunk benseje nagy bizony­talansági tényezőket is hordoz magában - tartották a görögök s ajánlották útikalauzul az Ariadne-fonalat, hogy a nagy labirintusban, az emberi lélekben, az ember megtalálja a helyes utat. Amikor arról olvasunk az evangéliumokban, hogy Jézus és tanítványai a tengeren vannak, a tóparton van­nak, vagy éppen a viharos tengeren utaznak egy hajó­ban, akkor tulajdonképpen a lelki erők gyakorlásáról van szó, hogy megerősödjék küldetésében az ember, a ta­nítvány, hogy tapasztalatot gyűjtsön és egyre erősebbé váljék benső emberségében. További útmutatásokat is találunk Jézusnál, abban a tevékenységben, hogy felkészítse tanítványait küldeté­sükre. Márk ev. 3,13—19 verseinek tanúsága szerint .Aztán felmene a hegyre (Jézus) és magához szólító, aki­ket akar vala, és hozzá menőnek. És választa tizenket­tőt, hogy vele legyenek és hogy kiküldje őket prédikál­ni...”. Önként adódik az értelmezés, hogy a „hegyre” menés az életút megnehezedését jelzi. Hegyre menni ne­hezebb, mint a magányban megpihenni, ill. megnyugod­ni, vagy a tengeren a hajóban utazni, vagyis nem kis fel­adata a tanítványok seregének a meglévő lelki erők és képességek továbbfejlődésének munkálása. Az idézett locus magára Jézusra is erőteljesen rávilágít. A „hegyre” megy amikor a tanítványokat, a tizenkettőt kiválasztja azok közül, akik a tanítványok táborának nagyobb kö­zösségét alkotják. Jellemző kitétel az idézett helyen a következő: „... magához szólító, akiket akar vala..., és ki­választó a tizenkettőt”. Jézus tehát a hegyen van, ami­kor kiválasztja tanítványait, a tizenkettőt. Úgy is mondhatjuk, hogy küldetésének magaslatán van e tevékenysége alkalmával. Azokat választja ki, aki­ket akar vala. Nem sejti, hogy­ kik alkalmasak arra, hogy tanítványai legyenek, hanem tudja, hogy kik azok, akiket elhív. És azokat akarja maga mellé állítani az emberiségért végzendő nagy feladat elvégzésére. A tevé­kenységnek magas fokán áll, ott ahol a szó és a tett egy­becseng, és harmóniában végzi fennkölt küldetését. Leg­nehezebb a küldetés betöltése, amikor „haza” megy az ember. Márk evangéliuma 3,20-21 versei meghökkente­nek, így hangzanak: „Aztán hazatérének. És ismét egy­­begyűlt a sokaság, annyira, hogy még nem is ehetőnek. Amint az övéi ezt meghallják, eljövének, hogy megfogják őt, mert azt mondják vala, hogy magán kívül van.” Azt mondhatjuk tehát, hogy íme Jézus magán kívül van. Itt bizony meglehetősen nehéz ponthoz jutottunk. Csak kérdéseket tehetünk fel: vajon abban a természetes em­beri helyzetben, amelyben tudatos módon tevékenyke­dik valaki, el lehet-e jutni az emberi fejlődés csúcsára? Vagy pedig az a helyzet, hogy túl kell lépnünk önmagun­kon - ez látszik bizonyosnak, Jézus „haza” tért, s haza­térvén magán kívül volt. Ebben az esetben nem va­gyunk messze a felismeréstől, hogy lelki és szellemi va­lónkról, vagyis az örökkévaló, a halhatatlan emberről van szó, amikoris az ember érzi, hogy Istenből való a maga halhatatlan lelke, és Isten ő benne lakozik. S ez­által van egyensúly, van önbizalom. Tudja az ember: nincs magára hagyatva. Vele van az Atya. Adjon a jó Isten mindannyiunknak boldog új eszten­dőt - szívemből kívánom! Bencze Márton püspök

Next