Unitárius Élet, 2005 (59. évfolyam, 1-6. szám)

2005-01-01 / 1. szám

Gondolatok 2005. Újév küszöbén Lekció: 90. zsoltár 1-12. Textus: Róm 4, 18. „Jézus a reménytelenség ellenére is reménységgel hitte, és Isten ígéretét sem vonta kétségbe, sőt megerősödött a hitben, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja adni” Minden év kezdetén reménykedve tekintünk a jövőre, és feltesszük a kérdést, mit fog hozni szá­munkra? Mindenki magára gondol, hány év van még hátra? Közel három évezreddel ezelőtt írta a Zsoltáros: - Éveinknek száma hetven, s ha erősek vagyunk, nyolcvan esztendő. Ebből is a legtöbb be­tegség, fáradozás, melyek gyorsan elszállnak, mint a köd. Még Goethe is, egy rendkívül sikeres életút után öregkorában azt vallotta, hogy hosszú életéből csak néhány nap volt, amikor igazán bol­dognak érezte magát. Az emberi lét ennél sokkal több: örökkévaló­ság. Ennek hitéről beszélnek a népek hagyomá­nyai, vallásai. Ezt, és ennek igazságát ismerték fel és vallották az emberiség legnagyobb bölcsei. Ezen a téren legdöntőbb a kereszténység alapító­jának, Jézusnak élete, és tanítása. Év elején az ember nemcsak a maga jövőjére gondol, hanem népe, közössége jövőjére is. Benne gyermekeire, unokáira, sőt dédunokáira is, hogy min fog múlni jövőjük, boldogságuk? Az eddig ismert társadalmi rendszerek mind csődöt mondtak. Átéltük a földi paradicsomot ígérő kommunizmust, ígéretekkel és vallásellenes tartalommal jelentkezett a szoci­áldemokrácia. Most meg­tanuljuk a liberális néze­tekre épülő kapitalizmust, amely állandó gazda­sági krízissel riogatja az embert, s a pénz uralmával a népeket. Minden rendszerben lehet valami jó, de valahol elveszett a társadalmi igaz­ságosság. A francia forradalom által meghirdetett szabadság, egyenlőség, testvériséggel szemben, a százezreket lefejező nyaktiló jutott hatalomra, mint az egymást „szabadsággal”­­ köszöntő kom­munizmusban az osztályharc. A feltűnő az, hogy ezeket a rendszereket a vallás üldözése jellemez­te. Pedig jöhet bármilyen rendszer, mely lehet, hogy önmagában jónak is ígérkezik, de a valláser­kölcsi rend vállalása nélkül mindenképen megbu­kik. Az unitárius vallású Balogh Edgár, a nagy szociáldemokrata ezzel kapcsolatban így vallott: „Az elárult szocializmus lehetőségeit az ökumeni­kus kereszténység szeretettanával párosítottam, vigaszt találva Márton Áron püspök biztatásá­ban. A különféle politikai irányzatok plurális egy­ségét csakis a keresztény erkölcs elve alapján tudom elképzelni, egy új világetika kibontakozá­sában”. Az ember és az emberiség nem lehet kí­sérleti nyúlként bizonytalan rendszerek áldozata. E veszélytől csak az önismeret, és az erkölcsi rend vállalása mentheti meg az emberiséget. Az ember alkatánál fogva ismerni szeretné önmagát, és jö­vendőjét. Az új esztendőre vonatkozóan sajnos ez nem lehetséges, annyi azonban igen, hogy lehető­ségünk, és tehetségünk birtokában megvalósít­suk az Isteni tervet, hogy ha tehetséget érzel ma­gadban valamire, akkor legyen bátorságod kimű­velni és ismertté tenni azt. De ki ez a nagyra híivatott ember? - kezdtem el töprengeni a kérdésen, és megdöbbenten vettem észre, hogy előttem mennyien próbálkoztak e ne­héz kérdést megfejteni. Látjátok feleim szemtükkel mik vagymuk, is a por és hamu vagymuk! — mondja több, mint 800 éves első írásos emlékünk a Halotti beszéd. Kosz­tolányi azonos című, és kezdetű költeménye sze­rint: Ilyen az ember, egyedüli példány, csoda, meg­ismételhetetlen, „ki küzdve tör a jobbra”. Már a thébai vének kara Szophoklész: Antigoné c. szín­művében megmondta, hogy „az embernél jelesebb csoda nincsen”! Egy évvel később a nagy bölcselő Arisztotelész így vélekedik az emberről: „az ember sajátossága a többi lénnyel szemben, hogy ő kü­lönbséget tud tenni a jó és a rossz, valamint az igazságos és az igazságtalan között”. Továbbmen­­ve, ki ne ismerné Mózes első könyvét, melyben Éva és Ádám (a sorrend lényeges), az Úr tilalma ellené­re ettek a tiltott fa gyümölcséből, a jó és gonosz tu­dás fájáról, amiért kiűzettek a paradicsomból a földre, ahol ismét porrá lettek. Isa por és hamu vagyuuk! Az ember nem Mefisztó, aki Goethe szerint: „örökké a rosszra tör és örökké jót művel”, hanem a jó és a rossz tudója és művelője. Az ember a bűn­beesés következtében nem halt meg csupán halan­dó lett, állítja Franz Kaffka. Ezzel szemben Nietz­sche azt mondja, hogy az ember: „fájdalmas szégyen”, önmagával szemben a „legkegyetlenebb állat”. És érdekes, hogy Nietzschével szinte egy­szerre mondja Dosztojevszkij Iván Karamazovja: „a vadállat soha nem tud olyan kegyetlen lenni mint az ember”! Vörösmarty szerint az ember egy­szerre: „őrült sár” és „Istenarcú lény”. A Szózat köl­tője, sárkányfogveteménynek nevezi a testvérgyil­kosságra is képes embert és megkérdi? „Mi tik­ jobbakká lennetek”? „Minden dolog mértéke az ember”, tanította a híres görög bölcs, Protagorasz. „Semmi, ami emberi, nem idegen tőlem” — vallotta Terentius római író. Az ember: „sem nem angyal, sem nem állat, hanem gondolkodó nádszál”, írta Pascal, aki egyformán elítélte azokat, akik egyfoly­tában dicsérik, vagy egyfolytában korholják az em­bert. Mik vagyunk hát Testvéreim, Atyámfiai? - hogy egyesek Isten csodájának, mások Isten szé­gyenének aposztrofálnak? Hiszem, hogy felcsigáztam érdeklődéseteket az emberre vonatkozóan, és az új esztendőben szakí­tunk majd néhány pillanatot arra, hogy megismer­jük magunkat és ezen bizarr kérdésre megpróbál­juk önmagunkba nézve megadni, vagy megkeresni a választ. Mégis milyen képet lehetne festeni a ma társadalmáról vagy a ma emberéről? 2005. január-február UNITÁRIUS ÉLET 3

Next