Unitárius Élet, 2015 (69. évfolyam, 1-6. szám)
2015-01-01 / 1. szám
Újévi beszéd „Mielőtt pedig eljött a hit, a törvény őrzött bennünket, egybezárva az eljövendő hit kinyilatkoztatásáig. Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve. Mert mindnyájan Isten fiai vagytok a Krisztus Jézusban való hit által. Akik Krisztusban keresztelkedtetek meg, Krisztust öltöttétek magatokra. Krisztusban tehát nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban. Ha pedig Krisztuséi vagytok, akkor Ábrahám utódai vagytok, és ígéret szerint örökösök. ” (Gál 3, 23-29) Újév napján ünnepet ülni azt jelenti, hogy az ember megerősödött bizalommal tekint a megújulásra. Az újév a naptári esztendő legelső ünnepe. Ekkor történik Jézus bemutatása és körülmetélése a templomban. Újév, római katolikus testvéreinknél Mária, Isten anyja ünnepét is jelenti. De az ünnep pogány eredete és ünneplésének módozatai is megfigyelhetők a mai napig és tapasztalhatóak a mi közvetlen környezetünkben is. Azt is mondhatnánk egy kortárs teológussal, hogy mi a kezdet emberei vagyunk, kezdők, akiket erre maga Isten tett alkalmassá. Mi ettől függetlenül sokszor visszariadunk kezdőségünktől. Mert türelmetlenek vagyunk, mint az a kisgyerek, aki utazása legelején arról kérdez: mikor érünk már oda? Nálunk felnőtt keresztényeknél ez a kérdés valahogy így hangzik: Mikor látszik meg már végre rajtunk, hogy Jézus emberei vagyunk? Pál apostol olyan programbeszéddel indít útnak bennünket az év első napján, ami biztató és reményt adó kezdetet sejt. Arról beszél, hogy semmi félnivalónk nincs a fejleményektől, bátran ugorhatunk, mivel az Isten keze tart minket. Az idézett bibliai versekben két fő erő feszül egymásnak: a törvény, mint tanítómester, és a Jézusban való hit, mint szabadság a keresztény nagykorúságban. A szabadulás szabadságot ajándékoz az embernek, hogy szabad legyen Jézussal együtt élni, gondolkozni és cselekedni. - Jézust magunkra ölteni, felölteni, mint egy ruhadarabot felvenni, nem jelent jelmezt, maszkot, ami mögé elbújhatok, ami engem átvarázsol, elmaszkíroz. Őt felölteni azt jelenti, hogy követem tanításait, együtt örülök vele, ugyanakkor együtt szenvedek vele. Mi az ember? Egy biológus szerint, ha a puszta tényeket vizsgáljuk, az ember kb. annyi foszfort tartalmaz, ami 6000 gyufaszálra elegendő, annyi zsírt, amely 50 kisebb gyertyára és annyi meszet, amely a tyúkpajta kimeszeléséhez elegendő. Annyi vasat, amennyiből 3 db 10 cm-es szeget lehet gyártani, 20 evőkanál étkezési sót, annyi glicerint, amely 15 kg robbanóanyag előállításához szükséges, 10 dkg cukorot, egy csipetnyi rézet, 14 kg csontot, 1 kg bőrt, 50 vizet és még néhány apróságot. Mi a keresztény ember? Elméletileg tudjuk, különösen a templomba járók, sok mindent tudnak róla azok is, akik nem élnek hitben. De ki él igazán és hitelesen? Mitől függ, hogy az elmélet gyakorlattá, életformává válik? Pedig hányszor elhatároztuk, hányszor nekiláttunk... De örök kezdők vagyunk. Örök újrakezdők. Mint a nyelvtanfolyamoknál: vannak kezdők, középhaladók, haladók és örökös újrakezdők... Új év - új kezedet. Tiszta lap, üres naptár. Fogadalmak, ígéretek, félelmek, aggodalmak, és bizonytalanságok tartoznak hozzá. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk. Mindnyájan Isten fiai/lányai vagyunk. Azaz Istengyermek vagyok, azaz van mennyei édesapám. Akinek én a szeme fénye vagyok, aki gondot visel rám. Ez a napi megerősödés kell az embernek, hogy tudja, hogy hova és milyen szálakkal kapcsolódik. Ezt hajlamosak vagyunk elfeledni, kihagyni a számításból. Nem vagyok több, mint a másik ember, akármenynyire is szeretném azt bizonyítva látni. Kisgyerekként testvéreinkhez hasonlítjuk magunkat, és ez a versengés egész felnőtt életünkben megmaradhat, azzal kiegészülve, hogy immár több 100 ismerőssel szemben kell felvenni a kesztyűt. Szeretnénk elhinni és másokkal elhitetni, ahogyan mi látunk az a helyes út. Vannak más utak is, ami számunkra nem annyira fontos. Amit mi teszünk az a legfontosabb. Az ember eredendően egocentrikus, és csak a napi szoros jézusi kapcsolat képes minket krisztocentrikussá tenni. Ameddig én magam vagyok a középpontban addig a Jézus követése mindig állandó frusztrációkhoz fog vezetni. Amíg a Jézuséi vagyunk addig egyek vagyunk, ami azt jelenti, hogy közösséget alkotunk. Ez egyszerre megtartó háló és a közös áldozatvállalás helyszíne. Munkámat mindig a közösségben kell elvégeznem, ahol egymástól különböző egyedeknek kell egységet alkotni. Sokszor nehéz feladat. Érezzük a saját bőrünkön a súrlódásokat, fájdalmakat, amivel mindez együtt jár. Ettől függetlenül e helyzet nem reménytelen. Van esély és lehetőség a sérelmek megbocsátására. hétköznapi evangélium 2 Unitárius Élet