Kévekötés, 1931-1932 (4. évfolyam, 2-4. szám)

1931-11-01 / 2. szám

1931. november KÉVEKÖTÉS 3. oldal Felekezeti ifjúság. Azon kon­ferencián, amely a na­pokban ösz­­szegyűlt Ko­lozsváron s amelyen a magyar főis­kolások be­szélték meg dolgaikat, történt egy dolog, amit k­ön­n­y­e­n nem hallgathatunk el. Ez az el nem hallgatás nem személyeskedést jelent és nem is írója egyéni véle­ményének szellőztetésére íródott, hanem azért, mert a konferencián tett egy kijelentés feltétlen visszhan­got kell találjon e lap hasábjain. A konferencia úgy volt megszervezve, hogy azon az egyes felekezetek ifjúsága a maga részéről alkalmat találjon arra, hogy elmondhassa, mivel tud hozzájárulni ahhoz a munkához, amely az erdélyi ifjak egyetemére vár. A mi részünkről aki beszélt — az újsá­gokból érte­sülve — a konferencia asztalára azt a beadvány­­szerű üzenetet tette, hogy a felekezeti­­ifjúság dol­gozzon kizárólag a hit terén, szorítkozzék kizárólag vallási kérdésekre, a többit bízza másra. Hogy mennyire természetes a magam írásán keresztül megnyilvánuló visszhang, látható abból, hogy már azon a konferencián jelentkezett egy olyan más felekezetű képviselő, aki a maga és felekezete részéről nem tartotta üdvösnek ilyen meste­séges megszorításokat tenni a felekezeti ifjúságot illetőleg. Hogy ilyen alapvető kérdésekben nincs egyet­értés az unitárius ifjúság köreiben, az szinte termé­szetes. Az a négy esztendő, melyet múltunknak mond­hatunk nem volt elegendő, hogy utunkat megtörje, életterveinket megbírálja. Ez azt jelenti, hogy őriz­kednünk kell az unitárius ifjúság nevében olyan ki­jelentéseket tenni, amik nem az unitárius ifjúság meggyőződései. Az a szentlászlói konferencián félre­sikerült vitatkozás, még nem alkotta meg­ az uni­tárius ifjúság véleményösszegét. S ha abban, bizo­nyos vélemények szerint, a vallás olyannak bizonyult, mint amit a templomokba, vagy a vasárnapok ün­nepi keretei közé lehet bezárni, még mindig nem jelenti azt, hogy széleskörű ifjúságunk ilyennek hiszi a vallást. Amikor a vallásnak ilyen értelmezését el­fogadjuk, abban, a pillanatban talán mi is csatlako­zunk a felszólalóhoz, de amig a Vallásnak más ren­deltetésében hiszünk, addig nem vagyunk hajlandók a köztudatban is élő unitárius alap­elvekből para­doxont csinálni s magunkról mások, előtt társada­lomépítő tehetetlenségünkről és akaratlanságunkról bizonyítványt kiállítani. Az unitárius alapelvekben a drága pont éppen az emberi cselekedetekben való hit. Mi a jó társa­dalmat, — mely a Jézus szerinti Isten országa — nem csudavárással, nem a társadalomból való ki­vonulással akarjuk kiépíteni, hanem azokkal a cse­lekedetekkel, melyeket igyekszünk nemesebbé kiter­melni . . . Nem úgy tudjuk megmenteni a sülyedő hajót ha elhagyjuk, hanem ha benne maradva gon­doskodunk annak a megigazításáról. Az unitárius fe­lekezeti ifjúság nem akar a társadalom nagy hajó­jából elmenekülni a felekezet csolnakjába, hogy ott aztán a komoly munka helyett nyugodtan szemlél­hesse a holdvilágos csillagos estét s a romantikus hangulatban meséket mondjon önmagának ... Az unitárius elgondolás szerint nem tudjuk az ember szellemiségét kettéhasítani úgy, hogy a bárd egyik oldalán az érzelmeket magába foglaló szívtartalmat, a másik oldalon az életre való hasznos cselekede­teket és gyakorlati eszméket kitermelő értelmet lássuk. Mind a hit, mind a tudás az emberi egység talajából jő elé. Kantnak, a nagy német „Akarat“ királynak minden akarata ellenére sem sikerült a hitet és tudást, a vallást és gyakorlati életet külön­választani. Másoknak is csak szinleg és időle­gesen sikerül. Welsnek egyik regényében (János és Péter) a két gyermek a szobában játszani akar s hogy békesség legyen, a nevelőnő egy vonallal ketté osztja a szobát, megjelölvén kinek-kinek a maga részét, hogy aztán békességben foljon a játék. A béke szent egy darabig, de mihelyt a nénike kimegy, a gyermekek átlépik a vonalat s egymás területén, ha nagyobb zajjal is, de boldogabban játszanak . . . Az elkülönítés nem vezet üdvös eredményre. Az unitárius ifjúság nem tud csak a vallási dolgokkal törődni, mert egységes életet kell éljen s ebbe minden bele tartozik. Egy unitárius ifjúnak az életben dolgozni annyit jelent, mint vallásosan élni. A magunk részéről tehát hajlandók vagyunk feleke­zeti összetételünkből fakadó erőinket őszinte szerény­séggel felajánlani a társadalomnak". Fikker János.

Next