Kévekötés, 1931-1932 (4. évfolyam, 2-4. szám)
1931-11-01 / 2. szám
1931. november KÉVEKÖTÉS 3. oldal Felekezeti ifjúság. Azon konferencián, amely a napokban öszszegyűlt Kolozsváron s amelyen a magyar főiskolások beszélték meg dolgaikat, történt egy dolog, amit könnyen nem hallgathatunk el. Ez az el nem hallgatás nem személyeskedést jelent és nem is írója egyéni véleményének szellőztetésére íródott, hanem azért, mert a konferencián tett egy kijelentés feltétlen visszhangot kell találjon e lap hasábjain. A konferencia úgy volt megszervezve, hogy azon az egyes felekezetek ifjúsága a maga részéről alkalmat találjon arra, hogy elmondhassa, mivel tud hozzájárulni ahhoz a munkához, amely az erdélyi ifjak egyetemére vár. A mi részünkről aki beszélt — az újságokból értesülve — a konferencia asztalára azt a beadványszerű üzenetet tette, hogy a felekezetiifjúság dolgozzon kizárólag a hit terén, szorítkozzék kizárólag vallási kérdésekre, a többit bízza másra. Hogy mennyire természetes a magam írásán keresztül megnyilvánuló visszhang, látható abból, hogy már azon a konferencián jelentkezett egy olyan más felekezetű képviselő, aki a maga és felekezete részéről nem tartotta üdvösnek ilyen mesteséges megszorításokat tenni a felekezeti ifjúságot illetőleg. Hogy ilyen alapvető kérdésekben nincs egyetértés az unitárius ifjúság köreiben, az szinte természetes. Az a négy esztendő, melyet múltunknak mondhatunk nem volt elegendő, hogy utunkat megtörje, életterveinket megbírálja. Ez azt jelenti, hogy őrizkednünk kell az unitárius ifjúság nevében olyan kijelentéseket tenni, amik nem az unitárius ifjúság meggyőződései. Az a szentlászlói konferencián félresikerült vitatkozás, még nem alkotta meg az unitárius ifjúság véleményösszegét. S ha abban, bizonyos vélemények szerint, a vallás olyannak bizonyult, mint amit a templomokba, vagy a vasárnapok ünnepi keretei közé lehet bezárni, még mindig nem jelenti azt, hogy széleskörű ifjúságunk ilyennek hiszi a vallást. Amikor a vallásnak ilyen értelmezését elfogadjuk, abban, a pillanatban talán mi is csatlakozunk a felszólalóhoz, de amig a Vallásnak más rendeltetésében hiszünk, addig nem vagyunk hajlandók a köztudatban is élő unitárius alapelvekből paradoxont csinálni s magunkról mások, előtt társadalomépítő tehetetlenségünkről és akaratlanságunkról bizonyítványt kiállítani. Az unitárius alapelvekben a drága pont éppen az emberi cselekedetekben való hit. Mi a jó társadalmat, — mely a Jézus szerinti Isten országa — nem csudavárással, nem a társadalomból való kivonulással akarjuk kiépíteni, hanem azokkal a cselekedetekkel, melyeket igyekszünk nemesebbé kitermelni . . . Nem úgy tudjuk megmenteni a sülyedő hajót ha elhagyjuk, hanem ha benne maradva gondoskodunk annak a megigazításáról. Az unitárius felekezeti ifjúság nem akar a társadalom nagy hajójából elmenekülni a felekezet csolnakjába, hogy ott aztán a komoly munka helyett nyugodtan szemlélhesse a holdvilágos csillagos estét s a romantikus hangulatban meséket mondjon önmagának ... Az unitárius elgondolás szerint nem tudjuk az ember szellemiségét kettéhasítani úgy, hogy a bárd egyik oldalán az érzelmeket magába foglaló szívtartalmat, a másik oldalon az életre való hasznos cselekedeteket és gyakorlati eszméket kitermelő értelmet lássuk. Mind a hit, mind a tudás az emberi egység talajából jő elé. Kantnak, a nagy német „Akarat“ királynak minden akarata ellenére sem sikerült a hitet és tudást, a vallást és gyakorlati életet különválasztani. Másoknak is csak szinleg és időlegesen sikerül. Welsnek egyik regényében (János és Péter) a két gyermek a szobában játszani akar s hogy békesség legyen, a nevelőnő egy vonallal ketté osztja a szobát, megjelölvén kinek-kinek a maga részét, hogy aztán békességben foljon a játék. A béke szent egy darabig, de mihelyt a nénike kimegy, a gyermekek átlépik a vonalat s egymás területén, ha nagyobb zajjal is, de boldogabban játszanak . . . Az elkülönítés nem vezet üdvös eredményre. Az unitárius ifjúság nem tud csak a vallási dolgokkal törődni, mert egységes életet kell éljen s ebbe minden bele tartozik. Egy unitárius ifjúnak az életben dolgozni annyit jelent, mint vallásosan élni. A magunk részéről tehát hajlandók vagyunk felekezeti összetételünkből fakadó erőinket őszinte szerénységgel felajánlani a társadalomnak". Fikker János.