Az Üstökös, 1874 (17. évfolyam, 1-52. szám)
1874-09-12 / 37. szám
430 ÜSTÖKÖS. SzEPTEMBER. 12. 1874 Volt azonban valaki, akinek még ő excellentiájánál is sietősebb volt az útja, a főapátur. Neki, mint pannonhalmi házigazdának még a Statthaltert is meg kellett előzni egész sorspont hoszszával, hogy már otthon mindent rendbehozzon, mire az megérkezik. A főapátur meg az ebédlő melletti túlsó lakosztályban szállásolt, onnan jött elő útra készülten. Amint az ebédlőbe kilépett, meglátta ott a magányos csészét, az egész reggelizési készülékkel együtt: nem gondolt egyebet, mint hogy ez az ő számára van ide készítve, s egész nyugalommal neki ült s mig ő excellen i tiája odabenn a másik szobában legméltóságosabb orczáját borotválni kegyeskedett, az alatt a főapát jó lelkiismerettel bekeblezte a kávéját s hogy jó idő legyen ő felsége útjára, a kalácsot is az utolsó szeletig mind elköltötte, s azután re optime gesta vette a köpenyeget, kiment. A kapu előtt látott egy hintót négy lóval; nem gondolt egyebet, minthogy ez ő rá vár: megdicsérte magában az alattvaló közegeket, milyen szépen kitalálják az embernek még a gondolatját is: felült a kocsiba s elhajtatott. Nyomban érkezik utána az ebédlőbe a Statthalter. Fixumfertig volt már, a stickolt frakkját is felvette, s oldalán volt az aranyos kaszperd. »Hol a reggeli?« Abból bizony csak az üres csésze maradt hirmondónak, meg a kalácsnak a morzsája. Képzelj magadnak egy Statthaltert, akinek az orra elöl megitták a kávéját ! Várni pedig nem lehetett, amíg új kávét főznek. Menni kell már most reggeli nélkül. Hol a hintó! Az lesz itt volt, épen úgy, mint a reggeli, de azt is épen úgy elvitte valaki, mint a kávét. Képzelj magadnak egy Statthaltert, akinek az orra elöl elvitték a kocsiját, mikor legjobban szaladni kellene neki! Nosza szolgabiró, igazgató vágtatnak ketten kétfelé, más hintót szereznie exelentiájának! Szerencsére itthon van még az uradalmi éstisztességü hintó, a magas rugókkal, s kéznél vannak a majorsági lovak. Gyorsaság nem boszorkányság! Pillanatok múlva készen áll a hintó a kapu előtt, ő excellentiája számára. De ugyan fogják is ám most már a lovak zablását két ololdalról a fenyegetett tisztviselők, hogy valaki más el ne vegye megint az ekvipázst. Ő excellentiája nem szól semmit. Nem ad senkinek borravallót. Nagyon haragszik és siet. Egy szökéssel felugrik a hintóba, belevágja magát az ülésbe s azzal zsuppsz! beesik nyakig valami kelepczébe, csak a két keze két lába kalimpáz ki belőle! Hát a szerencsétlen kocsisok, hajdúk, elfelejtették a nagy sietségbe a kocsipárnák alá be- ; tenni a kocsi ládát s ő excellentiáját elnyelte az eként alakított farkas verem. Képzelj magadnak egy Statthaltert, akinek a kocsiládátlan ülésből csak a keze lába kalimpál elő. A szegény tisztviselők azt hitték, hogy most igazán holt emberek mindanynyian. Ő excelentiája azonban, a midőn a kellemetlen kényszerhelyzetből előkeczmelgett, elkezdő magában csendesen e szavakat monda- ’ gatni húszszor harminczor egymás után: »Geduld bringt Rosen. Geduld bringt Rosen.« S ezt mondta mindaddig, míg a kocsiládával előkerültek. A varázsmondat alatt elmúlt a haragja: nyájasan köszöntött, mosolygott és nem bántott senkit. Ez arany mondás azóta is megmaradt Balaton Füreden jó emlékezetben s ha a türelmetlen vendégek azt kérdik: mikor lesz már kész a társalgó terem? felelet rá: »Geduld bringt Rosen.« Tallérossy Zebulon levele ollourceuve/to ! Tekintedezs barátom uram.I Teczik tunyi azt a verset: »Két hazat ata neked vigzeted?« No lasa, ez a gólyának szol, aki minalunk ez ideig volt targya sarga irigysignek. Most mar töbet nem az. Nekünk is ata mar két hazat vigzetünk. A föld vigzetin, föld- nek ijszakai Achillessarkan. Százezer kilometer- nyíre — vagy mennyire — Spitzbergatul, Novaja Zsemljatul. Ot terüli magát ul Ausztrá-l