Utunk, 1972 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1972-08-04 / 31. szám
Egy román impresszárió visszaemlékezései Kodály Zoltán Temesváron Kilencven éve, hogy megszületett, és öt éve, hogy meghalt a nagy magyar művész, zeneszerző , Kodály Zoltán. Ebből az alkalomból szeretném felidézni Kodály Zoltán egyetlen romániai látogatásának körülményeit és lefolyását, hiszen nekem is részem volt abban, hogy Kodály Zoltán 1934. január harmadikán Temesváron, január negyedikén pedig Aradon jelen volt a Psalmus Hungaricus romániai ősbemutatóján.* 1923- ban kerültem Aradra, a bukaresti Adevărul és Dimineaţa című demokratikus napilapok Arad megyei szerkesztőjeként. De a hivatásomnál jobban érdekelt az irodalom és a zene. Egy maroknyiam románok és magyarok, összefogtunk, hogy ezt a két népet, kultúrájuk kölcsönös megismerése révén, még jobban megbarátkoztassuk egymással. 1924- ben már én szerveztem meg Bartók Béla második romániai hangversenykörútjának aradi, temesvári, nagyváradi, kolozsvári és brassói hangversenyeit, október 9. és 16. között, Brassóból, aztán Bukarestbe utazott, ahol a Filarmonia vendége volt. 1928-ban a leégett temesvári városi színház újjáépítése már befejezéséhez közeledett. Dr. Emil Gradinaru, a város kultúrtanácsosa meghívott, hogy vegyem át a város színházi- és hangversenyirodájának a vezetését. Az új színházterem megnyitása után Temesvár az ország második zenei és művészeti központja lett. A kolozsvári Román Opera és Nemzeti Színház, a iaşi-i és craiovai prózai színházak, a bukaresti színházak turnézó együttesei, Enescu, Aldulescu, Voicu, Demetriad és a többi kiváló román művész rendszeresen ellátogattak a városba, de járt itt sorra a berlini opera, a bécsi Burgtheater, a Josefstädter Theater és a budapesti Vígszínház. Világhírű művészek, mint például Hubermann, Szigeti, Mischa Ellmann, Kulenkampf, Dohnányi, Bartók, Rubinstein, Pjatigorszkij, Josef Schmidt, Bruchollerie többször is megfordultak Temesvárott. Dr. Gradinaru kultúrtanácsos, Sabin Dragoi zeneszerző és Urleţianu karnagy együttes akciójának eredményeképpen sikerült a városi tanácsot meggyőzni, hogy alakítsák meg a városi zenekart. Egyelőre csak a fúvósokat szerződtették, akik kivétel nélkül hivatásos zenészek voltak, de ezeket is, más alap híján, a különböző városi vállalatok bérlistáin fizették. Mégis a zenebarátok egyesülete és a városi zeneiskola tanárainak közreműködésével igen színvonalas hangversenyeket rendeztünk. 1934. október 30-án, a megnyitó hangversenyen Sabin Dragoi mutat be Brâncoveanu című operájából egy részt; a zenekar, Freund Leó, a kiváló zongoraművész és zeneiskolai tanár Gershwin Kék Rapszódiáját adta elő nagy sikerrel. Dvorak Ötödik szimfóniája után Kodály Zoltán Marosszéki táncok című szerzeményét mutatja be, Romániában először, az Urletianu vezette Városi Zenekar és Zenebarátok Egyesületének egyesített zenekara. A december 4-i hangverseny szólistája Fischer Annie, aki Liszt Esz-dúr zongoraversenyét adja elő, frenetikus sikerrel. A december 29-re hirdetett, rendkívüli hangversenyt, technikai okokból (Laurisin Lajos operai elfoglaltsága miatt) 1934 január harmadikára halasztották. A hangverseny műsora a következő volt: 1. G. Enescu: 1. Román Rapszódia; 2. Kodály Zoltán: Psalmus Hungaricus, Op. 13. tenorszólóra, ének- és zenekarra. Szólista Laurisin Lajos, a budapesti Operaház tagja. Az énekkar: a Magyar Dalárda megerősített együttese, Szegő Ferenc karnagy vezetése alatt. 3. Lányi-Petőfi: Egy gondolat bánt engemet. Előadja a Magyar Dalárda Szegő Ferenc karnagy vezetésével. A szünet után: 4. Manuel Blancafort: Ünnepi reggel Puig Gardosban, szimfonikus kép. 5. Kurt Pahlen: Negerlieder, szopránhangra és zenekarra. Szólista Olly von Artner-Urlesianu. 6. Al. Glazunov: Sztyenka Razin, op. 13, szimfonikus költemény. Az első szám kivételével csupa ősbemutató. A zenekar vezetősége úgy tervezte, hogy ezt a hangversenyt, némileg megváltoztatott műsorral (a Blancafort helyett Sabin Dragoi legújabb zenekari szerzeményével, melynek Budapesten lett volna az ősbemutatója) a magyar fővárosban is bemutatja, szeptemberben. Minden a legnagyobb rendben ment, a próbák szorgalmasan folytak, s bár a nacionalista sajtó támadta Urletianut és a Városi Zenekart, hogy Kodály Psalmus Hujigaricusát műsorra tűzte, a hangverseny megtartása elé semmiféle akadály sem gördült. 1933. december 29-én pénteken, a következő táviratot küldtem Laurisinhoz, Budapestre. „Január másodikán este próba, harmadikán, szerdán délelőtt főpróba, este hangverseny Temesváron, csütörtökön hangverseny Aradon stép Kodállyal együtt szeretettel várjuk. Urletianu karnagy“ A Kodálynak szóló meghívást csak udvariassági gesztusnak szántam és még csak meg sem említettem Urletianunak. Nem tartottam valószínűnek, hogy a Mester, aki jelen volt ugyan Londonban és Párizsban művének bemutatóján, fáradtságot venne magának, hogy meghallgassa egy vidéki együttes produkcióját. 1933. december 31-én délután távirat jött Budapestről, a következő szöveggel: „Kedden délelőtt érkezem Kodálylyal együtt, Laurisin.“ Amikor elolvastam, mintha áramütés ért volna. Pillanatokig nem tudtam rendbe szedni a gondolataimat és felmérni Kodály személyes megjelenésének következményeit. Mert mint említettem, felhatalmazásom nem volt a szerző meghívására. Igaz, hogy ezzel a gesztusával Kodály a temesvári ősbemutatót nemzetközi esemény rangjára emelte, de ugyanakkor újabb tápot szolgáltattam a szélső-nacionalista sajtónak, hogy a Psalmus Hungaricus szövegébe belemagyarázott magyar irredenta jelleget még jobban kihangsúlyozza. Néhány órányi habozás után mégis közölnöm kellett Urletianuval a távirat szövegét. Átadtam Urletianunak a magyar nyelvű táviratot Laurisin érkezéséről, és miután nem tudott magyarul, megkért, hogy fordítsam le, mert gyanús volt neki a táviratban szereplő Kodály név. Mindent bevallottam, és ezért a tényért, hogy a nevében meghívtam Kodályt, minden felelősséget magamra vállaltam. Választ helyett szó nélkül, melegen megölelt. Kodály jövetelének a híre, bár a lapokban nem jelent meg, futótűzként terjedt el a hangverseny szereplői és a közönség körében. Urletianu még egy próbát iktatott be, a még megmaradt jegyek órák alatt elkeltek. Temesvár zeneszerető közönsége lázasan készült Kodály fogadtatására. Engem azzal bíztak meg, hogy kedden reggel a curtici-i határállomáson fogadtam a két vendégművészt. 1934. január 2-án reggel a határállomáson vártam a budapesti gyors érkezését. Az útlevél- és vámkezelés után felkerestem a két művészt, és a Városi Zenekar nevében üdvözöltem őket Románia földjén. Egy óra múlva már Aradon voltunk, és miután csak délután kettőkor volt összeköttetésünk Temesvár felé, az aradi állomás kitűnő konyhájáról híres vendéglőjének különszobájában, melynek falán az állandó vendég, Titulescu dedikált fényképe függött, megebédeltünk. Megkértem a mestert, mesélje el, hogyan sikerült ilyen rövid idő alatt vízumot szereznie. — Laurisin barátom rábeszélésének engedve, és a szíves meghívásnak eleget téve — mondta Kodály —, elhatároztam, hogy elkísérem Temesvárra és Aradra, annál is inkább, mert még nem jártam Romániában. A zeneakadémián az ünnepek miatt szünetelt az oktatás, és így néhány napi távollétemnek sem volt semmi akadálya. Az Akadémia egyik tisztviselőjének átadtam az útlevelemet és elküldtem a román kultúrtanácsoshoz azzal a kéréssel, hogy szerezzen nekem vízumot Romániába. A kultúrtanácsos átvette az útlevelemet, bement az illetékes személyhez és egy kérdőívvel tért vissza, amelyet az útlevélbe beírt adatok alapján kitöltöttek, a hiányzó adatokat telefonon közöltem velük, és felhatalmaztam a küldöttemet, hogy a nevemben írja alá a kérdőívet. Két órába sem telt, és már birtokomban volt a beutazási engedély. Igen kellemesen lepett meg a kultúrattasé lekötelezően szívélyes eljárása ... Amikor az ebédszámlát kiegyenlítettem, Kodály nyomatékosan hangsúlyozta, hogy minden költségét maga fedezi, és nem fogad el semminemű költségtérítést. Az általunk kifizetett költségeket vonjuk le Laurisin fellépti díjából, akivel majd Pesten el fog számolni. Délután három órakor futott be a vonat a temesvári állomásra. Leszállásukkor Radu Urletianu karnagy fogadta a két vendéget, és elkalauzolta őket az állomás első osztályú várótermébe. A délszaki növényekkel díszített, vörös kókuszszőnyeggel letakart padlójú teremben több mint 200 ember szorongott. A hivatalos személyeken kívül az énekkar és a zenekar tagjai is eljöttek, családtagjaikkal egyetemben, hogy jelen legyenek Kodály Zoltán és Laurisin fogadtatásán. Kodályt látszólag kellemesen lepte meg ez a nem várt, bensőséges fogadtatás. Elsőnek dr. Emil Gradinaru, a város kultúrtanácsosa üdvözölte, a municípium nevében a neves vendégeket, majd Urletianu szólt, francia nyelven, az illusztris szerzőhöz: — Itt most nem románok, magyarok, németek és szerbek fogadják szeretettel önt, hanem, nemzetiségi különbség nélkül, Temesvár polgárai, akik büszkék erre a címre. Ön több világvárosban jelen volt a Psalmus nagy sikerű előadásain. Mi is megpróbálkozunk a mű előadásával, és ha nem is azzal a tökéllyel, mint a nyugati, nagy, hivatásos zenekarok, de annál több szívvel és lelkesedéssel... Kodály mester, akinek Olly v. Artner dalénekesnő hatalmas, piros szegfűcsokrot nyújtott át, néhány keresetlen szóban köszönte meg az üdvözlő szavakat. Sabin Dragoi, a zeneiskola igazgatója a Román Zeneszerzők Egyesülete nevében (amelynek tagja Bartók Béla is) üdvözölte Kodály Zoltánt. Dr. Kakuk János a Magyar Dalárda üdvözletét tolmácsolta, amely céljául tűzte ki, hogy a zene eszközeivel közelebbi lelki kapcsolatokat teremtsen a két szomszéd nép között, Braun Dezső karnagy a Dómkórus nevében, Dippert Tadeusz tanár a zenekar, Sárkány Gábor elnök a kisebbségi hírlapírók, Banciulescu Ion a román újságírók, Tietz Sándor a német Schubert Liederkranz dalegyesület, Konovics Pál pedig a szerb dalárda nevében üdvözölte Kodály Zoltánt és Laurisin Lajost. Kodály Zoltán meghatottan mondott köszönetet a nem várt, szokatlanul meleg fogadtatásért, és többek között a következőket mondotta: — Amint látom, itt tökéletes a lelkek harmóniája. Sohasem hittem, hogy a zenének ilyen hatalmas ereje van... Kérem önöket, hogy őrizzék gondosan ezt a drága kincset, a zene által megteremtett harmóniát ... A hangverseny után Kodály a sajtónak a következőket mondta: „Már sok helyen, szerte a világon hallottam a Psalmus Hungaricust, de őszintén ki kell jelentenem, hogy a temesvári előadás felülmúlta minden várakozásomat. Urletianu karnagy fő érdeme, hogy a valóságos nemzetközi elemekből összeállított ének- és zenekart rövid idő alatt ilyen kitűnő teljesítményre tudta előkészíteni. A minden oldalról felém áradó szeretet mélyen meghatott. Örülök, hogy eljöttem Temesvárra.“ A hangverseny után Temesvár városa dr. Emil Gradinaru kultúrtanácsos lakásán zárt körű vacsorát adott Kodály, Laurisin és a közreműködők tiszteletére, melynek egyetlen fennmaradt tanúsága, az itt közölt fénykép, amelyet e sorok írója készített. Asztalbontás után majdnem hajnalig maradt együtt a társaság. Közben Kodály, Laurisin, Urletianu, Dragoi, dr. Gradinaru, Szegő Ferenc és e sorok írójának részvételével rögtönzött „kerekasztalkonferenciát“ tartottunk, amelyen a Budapestre tervezett cserehangverseny ügyét beszéltük meg. Másnap, csütörtök este az aradi Kultúrpalotában ismételtük meg nagy sikerrel a hangversenyt. Az aradi közönség meleg szeretettel ünnepelte az örök rivális város, Temesvár muzsikusait és Laurisint, a kiváló tenoristát, valamint Kodály Zoltánt, a világhírű magyar zeneszerzőt. Pénteken délelőtt a határig kísértem két vendéget, akik elválásunkkor megkértek, hogy őszinte köszönetüket tolmácsoljam mindazoknak, akik romániai tartózkodásukat felejthetetlenné tették. A szélsőséges nacionalista elemek, akik már a Psalmus Hungaricus műsorra tűzése miatt is tiltakoztak, Kodály temesvári látogatását úgy értelmezték, hogy: „a szerző személyesen akarta lemérni irredenta himnuszának a magyarközönségre gyakorolt hatását“. Csatasorba állították többek között a Tartalékos tisztek egyesületét, Az antirevizionista Ligát, a Zeneszerzők Egyesületének néhány tagját, a Kultúrligát, akik szenvedélyes hangon vonták felelősségre a városi hatóságot, hogy az Urletianu vezetése alatt álló Városi Zenekarnak a magyar irredentizmus szolgálatába való állítását megengedte, és követelték a bűnösök szigorú megbüntetését. A városi hatóság, a kellemetlen nyomásnak engedve, vizsgálatot rendelt el és magyarázatot kért Urletianu karmestertől mint a város alkalmazottjától az üggyel kapcsolatban. A Városi Zenekar február 13-án tartotta utolsó hangversenyét a Zenebarátok Egyesületének zenekarával egyesülve, Urletianu karnagy vezetésével, melynek szólistája Zathureczky Ede budapesti hegedűművész volt, aki Csajkovszkij hegedűversenyét tolmácsolta. Időközben a város határozott: feloszlatta a Városi Zenekart és elbocsátotta városi állásából Urletianu karmestert. Urletianu utolsó fellépése 1934. november 22-én volt, amikor a Zenebarátok állandókarmesterével, Pauck Frigyessel felváltva vezényelték a hangversenyt. Urletianu Mozart G-moll szimfóniáját vezényelte utoljára Temesvárott, mert nemsokára a minisztérium egyszer és mindenkorra kiütötte kezéből a vezénylő pálcát. Egyébként egy körrendeletben megtiltották, hogy a kávéházi és éttermi népi zenekarok eljátsszák a Psalmus Hungaricust. .. Az érzékeny lelkű művészembert annyira megviselte ez a hajsza, hogy egy elborult pillanatában revolvergolyóval vetettvéget életének. AURÉL TAMASIA A Kodály Zoltán tiszteletére rendezett ünnepi vacsora részvevői Műhelynapló Oneşti-i kirándulás Tegnap jó napom volt. Barátom tegnap reggel azzal a hivatalos hírrel jött el hozzám, hogy a Făclia című lap felkért nyilatkozattételre. Őszinte örömet jelent ez számomra, mert ez a felhívás jele annak, hogy a Făclia, nevéhez híven, igyekszik bevilágítani Kolozsvár rejtettebb zugaiba is. Engedje meg tehát az olvasó, hogy felhasználjam ezt az alkalmat arra, hogy a magam véleményét elmondjam a ma emberének művészetgyakorlásáról. Mindenki tudja, hogy a művészet helyzete rendkívül bonyolult világviszonylatban is. Szeretnék ezért hozzájárulni — ha lehet — néhány dolog tisztázásához. Sokan meg fognak lepődni nem elég tudományos, sőt helyenként laikus állításaimon. Az utóbbi néhány évtized festészete különböző iskoláinak (nagy általánosságban szólva) van egy bizonyos közös „modern“ jellege, és ezt a jelzőt, mint legfontosabb tulajdonságot, maguknak sajátították ki. Ezeknek az iskoláknak közös ismertető jegye az öncélú forma túlzott művelése a kifejezés rovására, legfelsőbb fokon a fékevesztett, kaotikus forma részéről megállapítható gyűlölet mindenfajta elbeszélő tartalommal szemben. És ha a műtermen kívüli erő a művészt határozott és közérthető mondanivalóra kényszeríti, legtöbb esetben a világábrázolás nyomorék lesz. A természet és vele a művészet is nem a káosznak, hanem egy egyetemes logikának a függvényei. Nem kell megijedni ettől a szótól, mert nem felsőbb matematikáról van szó; vagy ha igen, a mi esetünkben átsegítenek a nehézségeken egészséges érzékszerveink s az egyszerű életes gondolkodásmód ... Művészet csak egyféle van, és ez aszerint variálódik, hogy a betűn, a fülön vagy a szemen át fogjuk fel. így van: irodalom, zene, képzőművészet s ezeknek együttese, a színpad. A cél legfelső fokon minden esetben az egyetemes humánum kifejezése. Ez idáig mindig így volt és a jövőben is így lesz. A tényleges kifejezéstől absztrahálódott ínyenc forma sohasem pótolhatja mondjuk a látás ezer rétű tartalmát. Téves az az állítás, hogy az öncélú absztrakció végre a formának döntő súlyt adott, s így rátette a koronát a műtörténetre. Kétségtelen, hogy a modern agy roppant erőfeszítései, főleg a tudományok terén, majd a filozófiában, olyan eredményeket hoztak, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a művészi képességet — lévén ennek egyik mozgatója az ösztön — fékevesztett formákra ingereljék. Ezzel szemben az egészséges természet ellenőrzése, a mindenkori mértéktartás a művészetben, és ez a döntő. Természetesen bizonyos absztrakcióknak nagy jelentőségük volt és van a modern életforma kialakításában; főleg ennek burkolata jelent sokszor lenyűgöző izgalmat. De vajon ez elég? Nem marad ez csak hisztériás tünet? A kérdést azért teszem így fel, mert a szellemi igény általában nem tart lépést a tudományos eredményekkel. A nyáron egy társas kirándulás keretében különböző ipari központjainkat néztük meg. Különösen Oneşti volt ránk lenyűgöző hatással. Ennek a kombinátnak hallatlanul izgalmas változatossága és impozáns terjedelme alkalmas arra, hogy a művésznek a monumentális iránti érzékét tettre ingerelje. Engem figyelmeztettek Bukarestben, hogy föltétlenül nézzük meg esti világításban is, mert a különböző részletek anyagi karaktere jobban látszik, nem beszélve az alkotásra serkentő izgalomról, amely a neonvilágításban hatványozottan jelentkezik. Sajnálatos szervezési hiba folytán ez az élmény elmaradt. Sajnálatos azért, mert művészetünknek hibája — kevés kivételtől eltekintve — a kézzelfogható valóság jegyében fogant egészséges alkotóképzelet háttérbe szorulása, a realizmus téves értelmezése miatt. Még pontosabb leszek: nincs az az impresszionista vagy hasonló metódussal dolgozó művész, aki vissza tudja adni például az oneşti-i lényeget. Oneşti, a szó szoros értelmében, kombinátostól, városostól együtt, pár év alatt a földből kinőtt csoda; ezt a képet csak szintetikus módon lehet műalkotásba önteni. És az oneşti-i kombinátnak ez a szintetikus képe neonfényben sokkal hatásosabban kijön. Vagyis még tovább feszegetve a kérdést: itt arról a szintézisről van szó, amely torzításmentesen transzponált. Egy olyan művet, mint Oneşti, csak egészséges, öntudatos, becsületes normális észjárású, felsőbbrendű, céltudatos akarat tarthat üzemben. Ezeknek a feltételeknek megfelelő embereket kellett tehát erre a feladatra kiválasztani, olyanokat, akiknek a teste-lelke arányos, s taglejtésük, egyszóval magatartásuk egészséges agyat tételez fel. Mindez ugyebár magától értetődő, de szükségesnek tartom külön hangsúlyozni, mert művészetünkben még mindig elég sok a torz munkásábrázolás. * Olyan közösségben élni, melyet állandóan céltudatos akciók fűtenek, kell-e ma művésznek gazdagabb televény ahhoz, hogy álmait megvalósítsa? A múltban a művészet legjelesebb képviselői sokszor az elérhetetlennek tűnő ideált valósították meg műveikben. Később: „Szabadság“, „Egyenlőség“, „Testvériség“ voltak leghatalmasabb rugói a döntő emberi megmozdulásoknak. Utópia !— ez volt a vád akkor ezekre a fogalmakra. A marxista-leninista ideológiai harc megmutatta, hogy mire képes a mindent lebíró emberi akarat, s ennek hazánkban legkimagaslóbb történelmi eszménye volt a Román Kommunista Párt IX. kongresszusa, mely a világ színe elé tárta népünk eddigi hatalmas megvalósításait és még lenyűgözőbb jövő terveit. Mi, művészek, most a kongresszus után érezzük, hogy a művészi lehetőségek megsokszorozódtak. Ma korlátlan lehetőségeket teremtett a Párt az egyetemes horizontú cselekvő emberi akarat ábrázolására, és Michelangelo megelégedéssel tekinthet a múlt horizontjáról ránk, akik nyomdokaiba akarunk lépni... A műalkotásban szereplő ember már nemcsak egy kompozíciós vagy dekoratív tartozék, hanem kézzelfogható bizonyság arra, hogy ma is lehet modern művet alkotni úgy, hogy annak főszereplője az ember, aki gondolkozik, akar és tesz. (Folytatjuk) NAGY ALBERT