Utunk, 1989 (44. évfolyam, 1-52. szám)
1989-05-26 / 21. szám
„Mintha pásztortűz ég őszi éjszakákon. Messziről lobogva tenger pusztaságon, Toldi Miklós képe úgy lobog fel nékem Majd kilenc-tíz emberöltő régiségben.“ Erre érkezik Petőfi levele: „Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt / Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki?" Valóban ez a fellépés vetekszik a Petőfiével. De az országszerte ismert költő ezzel a verssel programot is ad Arany kezébe. „S ez az igaz költő, ki a nép ajkára hullatja keblének mennyei mannáját.“ Hiszen a Toldi, mint mondtam, csak hangütés. Nem rendelkezik azokkal a tulajdonságokkal, melyeket Petőfi gondol versében: „dalod, mint puszták harangja, egyszerű“, a nép bánatát... „enyhítsük mi költők“. Arany vállalja ezt: „S mi vagyok én kérded? Egy népi sarjadék, Ki törzsömnek élek, érette, általa. Sorsa az én sorsom, s ha dalra olvadék, Otthon leli magát ajakimon data.“ Mindez azonban nem jelenti, hogy Arany és Petőfi között nem vonható határvonal. Szinte közhellyé vált a két költőt együtt emlegetni. Pedig Arany, Petőfi hitvallásából kiindulva — „ami egyszerű, az természetes, ami természetes az jó és szerintem szép is“ —, saját stílust alakított ki. És ez a stílus a demokratikus tartalmú népiesség. „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék.“ (Petőfi) Eggyé olvadt a néppel, érezte ennek a hatalmas tengernek a hánykódását, lázas beteg pulzusának lüktetését. Egyszóval: az érlelődő negyvennyolcat. Ezért mer „a szegény jobbágy“ visszafelelni az úri hintó kocsijának: „Ami volt körülem, egy kevés zsiradék. Gyors hintóitokra mind felkenegetek.“ Arany életművében ez a demokratikus tartalmú népiesség két funkciót tölt be; a negyvennyolc előtti időszakban buzdít. Nem olyan mértékben, mint Petőfi költészete, hiszen tudjuk, hogy Arany csendesebb, halkabb hangú volt, mint költőbarátja, ki állandóan hangoztatta: „Véres napokról álmodom“. És a forradalom ideje alatt kerül legközelebb Arany hangvétele a Petőfiéhez: „Hadnagy uram, hadnagy uram!“ Igazi népiessége azonban mégis a forradalom leverése után virágzik ki. Mint minden költő, pár évig hallgat. Utána pedig újból „tűzokádó gyanánt tenger mélységéből" bukkan fel. Megérti, hogy énekelni kell. Minden áron. És népiességének ez a második funkciója a szabadságharc utáni években: a bátorítás. Az elkeseredés örvényéből valami újat hoz magával: a balladákat. A népről ír — a népnek. Úgy, ahogyan egykori barátja tanította. Annyira hűen, valószerűen elevenedik meg bennük a népi világ, hiedelmeivel, szokásaival együtt, hogy éppen emiatt váltak epigonokká, kik utánozni próbálták. Mint Négyessy László mondja: „Kevesebb szóval, leheletszerűbb finomsággal alig lehetne többet mondani a középkori babonák világába zárt népiről.“ Arany demokratikus tartalmú népiességét, sőt egészművét jellemzi az, amit Kármán József egy írótól követelt: „Legyen bátor, vívjon meg a tudatlansággal és erőszakkal. Sziszegjenek bár a kígyók, és köpködjék fekete mérgeiket, huhogjanak a sötétség madarai, krákogjanak a varjak, vonítsanak a holdra az éjféli ebek ... ő szóljon igazat vagy hallgasson.“ B. LASZLÓFFY ALADÁR: A HANG Kísértet—éles csillagos éjszakán átfut egy hang a suttogások álló aranyán. Mutassátok meg a költőket, akiket olvastok, s megmondom, kik vagytok. Mutassátok meg a költőket, akiket tiszteltek, s megmondom, kik voltatok. Nagyapáink szikár alakját látom elviselhetetlennek tűnő korokban, mikor hervadt már ligetünk, s csak könyveink maradtak a télre. Mutassátok meg a költőket, akiket megvédtek, s megmondom, kik lesztek. (1974) SZILÁGYI N. ZSUZSA E vers olvastán egy másik Lászlóffy-versrészlet ötlik fel bennem: „Sebaj, az orráig lásson az ember, ha orra előtt a könyv van. Mindig a könyvig legalább, könyvtől könyvig elgyalogol valahogy az ember, a szív megáll — az ember nem áll meg, orcája verítékével emeli, beteszi könyvek nagykapuját“ (Professzor Apáczai — A nagykapu) Ebben a versben is megvan az a sajátos íze, hangulata a könyvnek és mindannak, amit a könyv jelent: irodalomnak, kultúrának, ami megszabja embervoltunkat. A vers emelkedett hangvétele, valamint nyelvezetének viszonylagos egyszerűsége lehetővé teszi az első olvasásra történő befogadást. Az egész vers érdekesen teljesíti a cím keltette elvárásokat. Az olvasó „arra számít“, hogy magáról a hangról lesz szó, ez azonban csak részben történik meg. Az első két sor után törésszerűen megszakad a gondolatmenet: „Kíséret-éles csillagos éjszakán átfut egy hang a suttogások álló aranyán. Mutassátok meg a költőket, akiket olvastok, s megmondom, kik vagytok.“ És nemcsak a gondolatmenet kap más irányú vektorizáltságot, hanem a nyelvezet is megváltozik, egyszerűbbé válik. A vershelyzet sokkal „kidolgozottabb“. Az éjszakához kapcsolódó jelzők valahogy átbillentik az egész művet egy „magasabb“, fiktívebb szférába, lehetővé téve a következő sorok érvényesülését. A hang mintha kettévágná az éjszakát és nem visz bele a sötétségbe; nem is szabad, hiszen az embernek (az Embernek) szól. E vers — idősíkjai alapján — három szerkezeti egységre tagolható, amelyet a szakaszok felosztása is jelöl. Az első versszak a jelenre, a második a múltra, a harmadik pedig a jövőre vonatkozik. A jelennel kapcsolatos állítás még eléggé természetesnek hangzik: „megmondom, kik vagytok“, bár kissé furcsának tűnik az a biztos tudás, amelyet kifejez. A felszólítás határozottsága tökéletesen illik a pontosan körvonalazható, „kísértet-éles csillagos“ éjszakához. A következő versszakban már a múlt idősíkja jelenik meg és az elhangzó szózat egyre több profetikussággal töltődik. Ennek az az oka, hogy a megdöbbentő tudás a múltra is kiterjed, képes az időben visszamenőleg is hatni. A szakaszon belül ez az összhatás csak fokozódik, ugyanis megjelenik, mintegy ,,jelentéskiegészítőként“, illetve nyomatékosítóként egy újabb, nagy horderejű ige: „Nagyapáink szikár alakját látom, elviselhetetlennek tűnő korokban, mikor hervadt már ligetünk, s csak könyveink maradtak a télre“. A Berzsenyi-parafrázis, „hervadt már ligetünk“, újabb távlatokat nyit, felötlik a Közelítő tél hangulata, az a hatalmas értékvesztés, amelyet a tél jelent. Itt az egyetlen fennmaradó érték a könyv — ez különben eléggé gyakori motívum Lászlóffy költészetében. A könyvbe menekülhet az ember a Tél, az értékkiüresedettség, pontosabban: az „elviselhetetlennek tűnő korok“elől. A Berzsenyire utaló rész csak nyomatékosítja, hogy valóban a költőket kell „megmutatni“ a titokzatos számonkérőnek. És ez nagyon szép gondolat: azt vallja, amit olyan nehezen hiszünk el rohanó hétköznapjainkban, hogy valakit kultúrája, leglényegibb embersége alapján is lehet értékelni. Annyi tovatűnő értékünk van, olyan sokszor temetnünk kell, és annyiszor le kell mondanunk önazonosságunkról. Ez a perspektíva azonban új utat jelent. És járhatónak látszik. Ezt bizonyítja a következő versszak is, amely még a jövő idősíkja: „Mutassátok meg a költőket, akiket megvédtek, s megmondom, kik vagytok.“ A három végletes szféra — múlt, jelen és jövő — egymásba nyitása egyértelműen profétikussá teszi a szózatot, óriási világ egyesül a titokzatos beszélőben, ugyanakkor a verset is lejárttá teszi, teljes mértékben érvényesíti a mű intenzív totalitás-jellegét. Érdekes, hogy az egyes idősíkhoz milyen igék kapcsolódnak: a jelenhez az „olvastok“, a múlthoz a „tiszteltek“, a jövőhöz pedig a „megvédtek“. És uralkodjék múlt, jelen és jövő fölött a könyv. „Hallom a vékony harangszót. Kinyitom az ablakot. Hallom. Már megfagyok a beáramló hidegben. Becsukom a könyvet és nem hallom többet“ XII. OSZTÁLY A.) JÓKAI MÓR ÍRÁSMŰVÉSZETÉNEK FEJLŐDÉSVONALA A ROMANTIKÁTÓL A REALIZMUSIG TOMPA ANDREA Értetlenül szembesülök Jókaival. Szeretnék rákérdezni népszerűségére, közérthetőségére. Miért találnak mindig egymásra a szerelmesek, miért tudnak oly felháborítóan és ízléstelenül boldogok lenni, miért megváltás a halál, önfeláldozás, honnan ennyi tökély és enynyi gonoszság? Jókai világrendje nagyon szigorú, korlátok közé préselt erkölcsökre épül. A 19. század áramkörének két fő generátora (a Jókai- és az Eötvös-féle vonal) egyesülni Mikszáthban tudott. A század ambivalenciája abból adódik, hogy — Eötvös és Kemény programjának megfelelően — egyrészt adott volt a társadalmi átalakulás igénye-vágya, másrészt adott volt egy külön privát világ teremtése; világé, mely tökéletesebb volt az adottnál. Élni kényszerült lét és lehetséges lét vitája alakul ki a romantika-realizmus vitában. Jókai írásművészete a magyar prózában aligha tekinthet vissza előzményekre. Jókai romantikus és mesél. Ez az, amit mindenki tud, ami bármikor elmondható és ami mindigre érvényes. Csakhogy minden figyelmesebb olvasó számára Jókai legalább annyira bonyolult egyszerűségében, mint Petőfi közérthetőségében. Jókai nem akarja a valóságot, nem akarja sem elfogadni, sem megírni, sem látni, sem tudomásul venni. A magyar romantikának, mely átfogja az egész 19. századot és a 20. században is hat (elég Krúdy álom-romantikájára gondolnunk), olyan szárnyát-színét képviseli irodalmunkban Jókai, amely a német hauffi-hoffmanni romantikával rokon. Jókai lebeszél a valóságról, Eötvös rábeszél. Jókai keresi a kivezető utat, meg akarja szüntetni a bizonytalant, burkot, védelmet keres. Menekül. Csakhogy menekülni többféleképpen lehet: van disszidálás és van exodus. El lehet menekülni valami elöl, fenyegetettségből, veszélyeztetettségből és el lehet menekülni valamiért, amikor nem az a fontos, hogy mit hagyunk a hátunk mögött, hanem mi is előttünk a cél. Ebben az erkölcsi gesztusban, a menekülésben mindkét magyarázat érthető. Jókai menekül valami elöl, menekül egy olyan valóság elöl, amelynek értékrendje alacsonyabb annál, mint amit ő állít föl. És talán ez Jókai romantikájának az ismérve: olyan valóságmodelleket nyújt, amelyek tökéletesek az adottakkal szemben, ahol egy magasabb értékrend dominál, hiszen Jókai maga is „magasabb törvényeket szomjazott, mint amit az emberek egymásnak alkottak“ (Németh László). Ebben a — romantikus módon polarizált — értékrendben a jó és a rossz harcol egymás ellen. Jókai menekül valamiért, hisz abban az értékrendben, valóságmodellben, amelyet a jelen helyet nyújt, hisz saját gesztusának értelmében (súlyában), hisz a Szó erejében, értelmében, s ez a hit — nevezhetjük akár optimizmusnak — a 20. században már legalább annyira devalválódott, mint a jó és a rossz erkölcsi minőségeinek egyszerűsítő látásmódja. A Jókai-féle világmodell igazságtartalma ugyancsak megkérdőjelezendő. A mű értéküzenetének megfejtéséhez nem kell semmilyen külső információ — ezt tudjuk. De Jókai világmodelljének megértéséhez hozzásegít az is, hogy népszerűségének — s ez már feltétlenül ,,külső kontextus“ — volt, van magyarázata. A középnemesség, a majdani dzsentri tulajdonképpen a korabeli magyar társadalom alapja volt. Jókai történelmi regényei ezt a társadalmi réteget hozzák, ők a hősök, övék a megdicsőülés vagy bukás. A középnemesség önmagát láthatta-olvashatta. De most? Most talán nem így olvassuk, hanem másként: ha nem is hiszünk valóságmodelleiben, akaratlanul „húzvonz“ egy végletesen demokratikus világ, a tökélyek és harmónia világa, és méltán utasítunk el minden olyan elemet, amely meg akarja zavarni e rendet. Az Egy magyar nábob és Kártpáthy Zoltán romantikája után aztán a Fekete gyémántok fordulatot jelöl. Itt már felmerül a 19. század alapvető társadalmi kérdése: a polgárosodásé. Ellentétes erkölcsi minőségek továbbra is vannak, de a kérdés egészen új. Ha egyáltalán lehet beszélni Jókai realizmusáról, akkor ez a realizmus nem a balzaci, hanem a tolsztoji szárnyhoz társul. Hiszen Jókai fokozatosan eljut a valóság, az akkori jelen valóságának mások által már meg- és elszenvedett kérdéseihez, de akárcsak történelmi regényeiben, válaszokat keresve már nem marad meg a valóság keretei közt, nem mérlegeli saját válaszainak igazságtartalmát, megvalósulási lehetőségeit, hanem visszatér privát birodalmába, és a viszonyítási alap megváltozásával átértékelődik a kérdés és a válasz is. Jókaiból nem lett realista író, de eljutott a realizmus lehetőségéig. Tímár Mihály nagyon egyedül áll, távol maradnak tőle a Noémik, Tímeák, Atháliák, Baradlayak, a Sárga rózsa fafaragásos parasztjai. Tímár Mihály nevét viseli az a típus, amely irodalmunkban Kemény Zsigmondtól Németh Lászlóig annyi nevet viselt aztán Timár, a vívódó hős. Ez már távolodás a romantikától, távolodás egy összetettebb személyiség felé, aki nem apollói és nem dionüszoszi, hanem mindkettő egyszemélyben, egy időben! ..Lehetünk hősök és gyilkosok, / megbélyegzők és a megbélyegzettek, / mások mentők, magunkat pusztítók / egy időben egy helyütt és egy személyben" — jellemezte Örkény István azt a 19. században gyökerező vívódást, amelyből a személyiség, a timármihályi személyiség ambivalenciája származik. B. TÓTH ÁRPÁD: KÖRÚTI HAJNAL Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még Üveges szemmel aludtak a költők, S lomhán söpörtek a vad kővidék Felvert porában az álmos vicék. Mint lassú csinnek, rosszkedvű koboldok. Egyszerre két tűzfal között kigyúlt A keleti ég váratlan zsarátja. Minden üvegre száz napocska hullt S az aszfalt szennyén szerteszét gurult A Végtelen Fény millióm barátja. Bűvölten állt az utca. Egy szegény Akác részegen szítta be a drága Napfényt, és zöld kontyában tétován Rezdült meg csüggete,» és halovány Tavaszi kincse: egy-két fürt virága. A Fénynek földi hang még nem felelt. Csak a színek víg pacsirtái zengtek. Egy kirakatban lila dalra kelt Egy nyakkendő, de aztán tompa, telt Hangon a harangok is felmerengtek. Bús gyársziréna búgott, majd kopott Sínjén villamos jajdult ki a térre. Nappal lett, indult a józan robot, S már nem látták, a Nap még mint dobott Arany csókot egy munkáslány kezére... (1923) DOMOKOS EMŐKE Az éj ellenállása megtörik, s a hajnal diadalmasan közeleg. Költőnemzedékek várták szorongva, híven vagy reménytelen, várták, hogy akár egy új messiás keletről érkezve megszépítse a világot. A világot — amin átfolyt az első világháború szennye — várta Tóth Árpád, hogy megszépítse a hajnal. Az izmusok burjánzó labirintusában ez a hajnal a nyugalmi pont, ahol a színek „szemünkbe lobognak“. Nem a természet üdítő színei ezek, s ha nem jönne a hajnal a Körúton, talán minden szennyes és szürke maradna örökre. Szürke kis hivatalnokok járnák a szürke utakat, s nem jönnének rá, mi az, ami végleg eltűnt életükből, mert a színekkel együtt a csodák is kivesznek. De a mutatvány kezdetét veszi. Mikor senki sem várná, keletről megjött a messiás, s a fények orgiája elkezdődik. Már a „zsarát“ szó is vöröset, fényt sugall. Ahogy a gyémánt minden kis lapja tükrözi az egészet, úgy a város minden egyes lakója kárpótlásul a szürke szennyért, száz kis napocskát kap. A „Végtelen fény“ jelzős szerkezete olyan, mint Ady „Tegnapi Tegnap“-ja, s emlékeztet a francia szimbolisták, főleg Verlaine képalkotására. A Szépséget keresi ez a hajnal, s Tóth Árpád is vele; azt a szépséget, amely áthidalhatná a végtelen űrt, a „lélektől lélekig“ tartót. De az emberek nem fogadták be a csodát s így csupán az utca állt bűvölten a rázúduló fénytől bódultan, éppúgy, mint a szegény akác. A föld még nem ocsúdott föl a bűvöletből, amivel elkápráztatta a fény, s mivel a városban nincs pacsirta, amely a hajnalt köszöntené, s így a színek átvették a szerepét. Reggeli ébresztőt zengenek a csodát váró városra, ahol minden reggel új a csoda — csak senki sem veszi észre. A színek és hangok összjátéka, az „áldom a hangok szent élvezetét“ hozzáállása a hajnalban ébredő emberek képzetét vetíti elénk s előkészíti az utolsó szakaszt. Mindeddig a hajnal négy fázisát láthattuk, a pirkadattól a teljes kibontakozásig. Az utolsó szakasz a reggel képe. Fájdalmat sugall minden, fáj, hogy a varázslat véget ér s a nagy május nem ismétel ma már, mert a „bús“ gyársziréna elüldözte őt. Más ez a „bús“ jelző, mint Ady „bús magyar dalai“. Ez a „bús“ alliterációban búg a reggelben. A kijózanodás rezignáltságát tükrözi a reggeli kép, a világ szinte újra szürke lesz az éles fényben; az árnyék és fény kontrasztja hangsúlyozza a villamossínek kopottságát. A villamos korán kelő ember módjára fordul ki a térre, s a nappal, akár a villamos, most már a megszokott vágányon halad. Az ébredés és munkába indulás mindennap beidegződött mozdulatait, a fáradt emberek gyűrött arcát idézi fel a „józan robot“ jelzős szerkezete. Hiszen a nap bearanyozza a munkás kezet, arany csókot dob erre a kézre, amelyet talán soha nem csókolt még senki. Csókot dob erre a kézre a Nap, az egek királya, minden élet atyja, felséges Napisten, akinek az inkák aranyszobrot állítottak, s most lehajolt ehhez a kézhez észrevétlenül. Senki sem látta, nem tudhatta meg, hogyan érzékenyült el ennyire a nagy király. S hogy mit érzett a munkáslány? Talán felmagasztosult, talán mindennapos munkájáért túl nagy bérnek tekintette a királyi csókot. Nem tudhatom. A három pont mégis e költészet folytatását idézi fel benne. Tóth Árpád a szépséget kereste, mint Dsida Jenő. ..feltartani villogón, komor emberek arca elébe / kacagjon a lelkük, látva milyen szép / Mily kecses állat a Szépség, hó-cica, furcsa / bohó / Vers“ (Dsida: Kóborló délután...) 5