Képes Vadász Ujság 1880. május-június (1. évfolyam, 1-3. szám)

1. szám. K­É P E­S V­A­D A S­Z­ IJ J S A G. 1880. május 20. csengét keres, ízletes falatot. Ha üres tarisznyával tér haza, kedvetlen, duzzogó, elégedetlen. A vad kecs teljes szökdé­cselését nem, de azt nézi, mily kövér az, és a jéget betöltő illatárban is a sült orrcsiklandó szagát érezi.­­ Magasabb hatványa ennek a dög vadász. Ez előtt­­ semmi sem szent, ő előtte nincs más czél, ellős, vagy meddő, kövér vagy sovány, hasznos vagy kártékony — az '• mindegy, a mi fegyvere elé kerül, arra rá lő, s ha lehet, annak esni kell. () nem ismer vadászati idényt, szabályt, irgalmat: ő gyilkol szenvedélyből. () nem lát a természet­ben szépet, jót, neki csak a vér, haldoklás mozzanata élve­zet. De csúnya nép ez, és vajh, hány vadász van ilyen! A vasárnapi vadász? Risum teneatis amici. Munka­nap a kapta, rőf mellett áll, vagy rontja a papirost, s ha szabad napot lel, vagy másként szerit teheti, hímzett szij­­jas czifra puskát, gyöngéd női kéz diszitette tarisznyát akaszt nyakába, s megy ki a szabadba puffogtatni. Ő te magányodban felvert erdei csend, hasztalan letaposott mező, égő sebeitekben sintő vadak, ti vagytok áldozatjai a kon­tároknak. Kár a puskaporért, melyet ellobbantanak, s a ki puskát tölteni és lőni megtanította őket, égbekiáltó bűnt követett volt el. Künn a vadászaton e nép ügyetlen és ne­vetséges, de otthon, a korcsma-asztal mögött henczegő, s kalandjai túltesznek mindenen, a mit valaha szem látott, fül hallott. Az orvadász, törvénybontó, és két faja van: vagy mérsékelhetlen szenvedély viszi erre, s akkor van benne sok az igazi telivér vadászból s hibája csak az, hogy nem tiszteli a másét, de hány van ilyen másutt is a világon; vagy pedig haszonlesésből vadászik, mert az elejtett vadat jó pénzen adhatja el, az ilyet csak megvenni lehet, ez a vadászok salakja. Van orvadász elég, a­ki nem is hinné el, hogy az, pedig mi ide számítjuk azokat is, kik pl. a nagy havak elől a nagy hegyek közül az alvidék erdeibe mene­kült kiéhezett, elsoványodott vadat irgalom nélkül lelövül­­dözik, örülvén az alkalomnak, hogy a más által megkíraélt vad egyszer kezük ügyébe került. Az orvadászok első faja igen el van szaporodva, és ritka vadász, ki ellent tudott volna állani a kisértetnek, és a másét ne szívesen csipte volna el, ha csak lehetett, vagy a tilos helyen való vadászás által támadható veszély ingere nem hatott volna rá vonzerővel. A­mint nagy a­­különbség vadász és vadász között, szintély nagy az a vadászatok és azok módjai között. Egyik mindenek fölé emeli a puskával való vadászást, más a vadnak lóháton való üldözését és elfogását; emennek csak a kapók csah­olása, vagy a hajtók lármája, amannak a széllel versenyt futó agár, paripa, vagy a sinkorán vad ű­zése élvezet ez a futó vadra, amaz a repülőre szeret leg­inkább lőni, amaz pedig a hálóba való fogást dicsőíti. Mi azt tartjuk, a vadászás minden módjának meg­van a maga élvezete, és haszna. Ügyesség megszerzése, a test edzése, a szellemi és testi erők kifejtése, s a természet egyszerű­ségében, de egyszersmind szépségében és nagyszerűségében lett örömük a kedély és lélek tisztaságát óvják meg, és valódi igaz férfiakat nevelnek. Vadásszunk uraim! Rajta! ki a szabadba! Akaszsza kiki vállára fegyverét, pattanjon futó lovára és űzze a va­dat, de ne hagyja megbecsteleníteni e nemes szenvedélyt, s óvja meg a vadász becsületét. Vadásszunk, ha eljön a vadászati idény, de annak eltelte után kiméljük, óvjuk a vadat, tartsuk meg a szabályokat, melyeket hosszas tapasz­­talás és helyesnek talált gyakorlat megállapított, és vessük meg az olyat és tegyük nevetség tárgyává, ki kontár sza­kunkban. Hazánk sok vidéke szegény a vadban, sok hely van olyan, hol a vadászat alig nyújt örömet, ránk fér az intőszó: legyünk igazi vadászok, és kimúlván a vadat, és rendszeresen, szabályszerűn űzvén a vadászatot, neveljünk magunknak szép vadállományokat; megtartva ezt, tisztelt lesz a vadász­név, és irigyelt vadászterünk. N. F. és, mert az én szétem találta. „De bit az enyém találta“ kiáltott rám, s nagyot rántott a nyúlon. Körülnézek,­­ hát nincs a kezembe semmi sem, hanem a nyúl eleje két lábon a hátam megett inost a repezés felé, míg a hátulja akkor is ott ficzkándozott a Feri kezében. Utána duplázok az elejének, nem találom, akkor Rittyentettem, s úgy kellett agarakkal elfogatni. Ilyen szívós természetű nyu­lak terem­nek a gerencsére pusztán.“ Vájjon valóban Lajos bácsitól szárnyazott-e ez a tör­ténet? A mérget nem mernék rá venni, de afelől sem tenném tűzbe a kezemet, hogy az öreg ludas ne lett volna a ki­fundálásában. Mert hiába, sem honvédkori, sem vadászati hőstetteivel sohasem dicsekedett ugyan, de ha belejött a nagy mondásokba: szalonban, vagy erdei tűz mellett, volt mit hallani és hinni. Sokat tartott idomitó tehetségére. Az ő lovai csupa tátosok voltak, láttak a sötétben, arra is tudták az utat, merre sohasem jártak, s megértették az emberi beszédet. Vizslája, agara mind „saját nevelésű“ volt, s úgy beleszok­tatta őket, meg a lovát a vadászásba, hogy néha nála nél­kül is űzőbe vették a nyulat, s mikorra észrevette hogy elmentek hazulról, már útban is voltak visszafelé: elől a lihegő agarak, hátul az izzadó paripa, s ennek hátán a nye­regből lelógó vadásztarisznyába három-négy nyúl. ifiába, az agarak­ is „saját nevelései“ voltak, s utol­jára már ki se ment velök, csak meghagyta a lovának, hogy délre ennyi meg ennyi nyúl legyen itthon, s a paripa inkább más napig se került elő, de a kivánt minm­iség­­ nyulat mindig előteremtette. Egy vizslájáról egyszer észreveszi, hogy holdas esté­ken rendesen eltűnik az udvarból, s félóra múlva egy-egy nyúllal tér vissza. Hogy juthat hozzá az ördöngös állatra? Az öreg utána lopózott. A vizsla egész hidegvérrel be­­czammogott a luczernásba, leült, a két hátulsó lábát elől a feje mellé emelte, s mintha a fü­lei volnának , elkezdte moz­gatni. „Ilyenkor a zsivány úgy hasonlított a nyúlhoz, hogy magam is lepuffantottam volna, ha nem tudom, hogy a vizslám, a nyulak meg egész gyanútlanul közeledtek hozzá.“ Általában a dresszurájáról annyi sokat beszélt az öreg, hogy utoljára a fegyvereit is „saját­ nevelésüek“-nek mondta, s a környéken hire járt, hogy azokat szintén még pisztoly korukban szerzi be, s mikorára lesoeheuővé válnak, ugy kitanitja, hogy belőlük a golyó szintúgy magától repül a czél felé. — Mert úgy kell lenni, erősítette egy alkalommal, — legalább a Péteri báró esete azt bizonyítja. Tudjátok a báró olyan rövidlátó volt az istenadta, hogy szemüveg nélkül a tehenet fellegnek hitta, szemüveggel meg kitere­getett fehérneműnek, mégis egyszer a fejébe veszi, hogy eljön velem majd­ kakast lőni. Bemegyünk az erdőbe, a báró egyszerre megáll, s rámutat egy fára. Három pápa­szem volt az orrán, akkor az egyszer hát jól látott, a fán csakugyan volt valami. Én félreállok, a báró czéloz. Elte­lik két —három perez, én várom a lövést, az ötödik perezben végre aligs­.ai.én... „Lő már, vagy mi ?:. „Hát ott van még mindig a fán?“ kérdi a szerencsétlen. Oda nézzek, bit a fajd-kakas akkorra megunta a sok czélozgatást s elrepült. A báró azonban eldurra­ntatta a lövőit, s ima a tizedik fá­ról leesik a kakas, Péteri báró p­.rig megeskü­szik rá, hogy még a fát sem látta, nemhogy a madárra czélzott volna. 3 — -------------1 Vad­ász- kal­an­d. A bagoly-kunyhó. A kunyhó előtt lebilincselve ü­l az uhu, komoly arczá­­val s nagy sárga szemeivel kitekint a nagy messziségbe. Néha-néha kapkod csőrével, megrázza, megtisztítja selyem­

Next