Képes Vadász Ujság 1880. május-június (1. évfolyam, 1-3. szám)
1. szám. KÉPES VADÁSZ-ÚJSÁG. 1880. május 20. szerű tollazatát, mert egyelőre biztosítva van a nappali rablók támadásaitól, kik őt gyűlölik s ingerkedő játékukat űzik vele. Egyszerre nyugtalanná lesz, a szeme feletti tollakat felhúzza és mereven néz; a messze távolságban egy még csaknem észrevehetlen pontot pillantott meg. Mindig közelebb jön gyors szárnyain a sólyom, mely ép oly éles szemeivel már messziről megismerte ellenségét. Torony magasságnyira lebeg ingerkedéseinek czéltáblája — az uhu felett a vad húsvidékek réme, a vándorsólyom, mely bátorsága, gyorsasága, ereje és kitartása által mindig nagy tekintélyben állt a solymároknál. Nyilgyorsasággal röpül le a magasságból s oly hirtelen csap le, hogy a leggyakorlottabb vadásznak is vesződséget adna jól czélba venni. Több heves támadás után, melyek a Dallasnak szentelt baglyot nem kis félelembe ejtik, felül az állásra, hogy még tovább kaczérkodhassék e nappal ritkán látható tüneménynyel. De ekkor eléri őt a rejtekhelyéről a bosszuló nemezis s a halálosan megsebesült sólyom a földre zuhan. Különféle jeleneteket élvezhet a természetbarát a bagolykunyhóban. Majd egy károgó varjúcsapat veszi körül az uhut, majd egy otromba ölyv rohan fütyülve a megrezzent állatra, mely felborzott tollakkal várja őt, majd ismét az ékes torony-sólyom röpköd felette, míg a ravasz szarka gyanakodva csak a távolban ugrál és fecseg. E változatos képek tevék előttem kedvesekké a bagolykunyhóban tett látogatásaimat, noha az embernek mindenesetre szüksége van itt némi türelemre. — Egy ízben késő őszi napon látogattam meg a kunyhót, mely a vidéket környező sziklák egyik csúcsára volt építve. A kunyhótól a meglehetősen meredek szikla mentében szép kilátás nyílt a folyamra. Délután volt, az idő nem igen kedvezett, italában kevés reményem volt lövéshez juthatni. Egy könyvet vettem elő zsebemből s elmerültem a vonzó olvasmányba. Ekkor perezre elsötétült a kunyhó s egy nagy árny vonult át a felnyitott könyv felett. A könyvet eldobni felugorni s puskámat felragadni pillanat műve volt. Bámulva pillanték meg egy sast, mely az uhut megragadta, de csakhamar ismét elbocsátás azután büszkén emelkedett fel a levegőbe. Fegyverem megtette kötelességét s nemsokára azon kellemetlen szerencsém volt, hogy a sebesült adat az egyik, s a lelőtt sast a másik kezemben czípelhettem haza. A sas tökéletesen kifejlett sziklai sas példánya s kiterjesztett szárnyakkal 9 láb hosszú volt. A fáczános — egy tetőtől talpig vadász — sokáig nem tudta megbocsátani hanyagságomat, miután az uhu már 8 évig szolgált neki és rendkívül szolid volt. Ugyanazon bagolykunyhóban, ennek ellentétül azon ritka vadász szerencsém volt, hogy könnyű ködben a kunyhó felett átröpülő két vadlúd közül az egyiket lelőhettem. 11. A dügkunyhó. A határőrvidék, nagyszámú vizimadarakon kívül, kiterjedt nádasaiban és nem különben nagy kiterjedésű erdeiben, melyek valamennyien sűrű cserjékből állnak, aránylag nem jelentéktelen számú farkasokban bővelkedik, melyek daczára az ellenük tett számos vadászatnak, csak nehezen engedik az embereket közelükbe jutni. Nevezetesen a Kovil nevű határőrvidéki falu mellett létező erdő kedvencz tartózkodási helyük. Évekkel ezelőtt számos panasz hallatszott a farkasok által tett károk miatt, s így alkalmam volt részt venni több farkasvadászatban, melyeknek azonban mindig csak középszerű eredményük volt; s ezt én e ragadozó állatok ismert félős természete és elővigyázata mellett, különösen a nem legnagyobb renddel, sok lármával és rossz széllel rendezett vadászatoknak tulajdonítom. E szerint a tél kezdete, mely azon vidékeken szokatlanul kemény hideggel köszöntött be, volt a legalkalmasabb időpont a dögkunyhó megkísértésére. Én a kunyhót egy erdei réten készítettem el, hát bizonyosan tudtam, hogy a farkasok megfordulnak. Első csalétkül egy egész ló szolgált. Két nap múlva örömmel tapasztaltam, hogy a farkasok nem csak az egész lovat széttépték, de még csontjait is messze elhordták a bokrokba. Ekkor egy második ló öletett meg a helyszínen. „Merje már most valaki kétségbe vonni, hogy az én fegyveremen meg nem látszik-e, hogy a magam nevelése?" Arra is büszke volt, hogy a kutyái nemcsak vadászni tudtak, de az illendőségről is alapos fogalmuk volt. Erre külön oktatta őket. — Egyszer tapasztalom, hogy a kutyáim mirnikszdirniksz rá szoktak telepedni a kanapémra, foleleimre. Lehajtom őket. Félóra múlva csak fent ülnek. Elővettem hát a korbácsomat, s úgy végig hegedültem rajtuk, hogy egy hétig a szobába se ütötték be az orrukat. Azontúl nem is ültek fel soha sem, kivéve, ha künn sejtettek; ha aztán észrevették, hogy közeledem, szépen leugrottak s a legártatlanabb pofával bámultak rám. Leülök a kanapéra, érzem hogy meleg. Tapogatom a foteleket, azok is melegek. Nosza, fogom megint a korbácsot, s végig verek a zsiványokon. No most képzeljétek, mi történik másnap. Irántszándékosan bent hagytam őket a szobában, s csak egy félóra múlva mentem vissza. És mit látok? A fotelek, meg a kanapé előtt egy-egy agár áll, s tüdőszakadtából fújja rajtuk a bőrt, hogy ha megvizitálom, melegnek ne találjam!-----Mintha most is hallanám, milyen jóízűeket nevetett az öreg, mikor betegágya mellett mindezek újból előkerültek. Mert meg volt az a jó tulajdonsága, hogy állításait nem erőszakolta rá az emberekre, s aki numero., oilt lein csod.,lkozás helyett nagyokat kaczagott, arra épen nem neheztelt meg, sőt segített neki a vigasságban, sóna nem lehet azt mondani, hogy hazugságait utoljára maga is elhitte volna. Voltak azonkívül kitűnő tréfái is. Ibi gyanúja támadt valakire, hogy a róla szóló hihetetlen történetek számát szaporítgatja, annak a kölcsönt hasonló fegyverrel fizette viszsza , de úgy, hogy a legyőzött soha sem ő maradt. A megyebeli alispán például ráfogta volt, hogy ő lett volna, ki egyszer egy agárversenyen hirtelen megvakult agara hátára egy vén urhölgy sántalábú ölebét köttette, s igy tizenhat versenyző elől vak agárral fogatta el a nyulat, s nyerte el a pályadijat. Ez a ráfogás rendkívül kihozta a sodrából jó Kasza Lajost. Az ő mesterségébe ne vágjon senki, mond ő „nagyot" eleget, ha akar, s haragjában az alispán úrról mindjárt forgalomba is hozott két hiteles anekdotát. Az egyik szerint egy alkalommal a rendkívüli bátorságával kérkedő alispán téli nagyvadászat után az erdőmester konyhájában a tűzhely előtt mély álomba merülvén, a társaság három tagja a sötétben beleduplázott a venyigeparázs közé, mitől oly pokoli dörgés és tűzijáték keletkezett, minőre a legidősebb ördögök sem igen emlékeznek. Az álmából fölriadt bátor szivü alispán hallva s látva a rémes tüneményt, félig felemelkedett a karosszékből, aztán visszarogyott, s csak e klasszikus mondást sóhajtotta el: — Gyermekem, gyermekem, kilenc élő gyermekem! — amiben az a legfurcsább, hogy sohasem volt gyermeke egy szál sem. A másik adoma szerint ugyancsak ő egy alkalommal a LanOUiban vaukai.ru Ouhmanian, uichen nia.ip u a kalapját s ezt találta mondani: — Kérem, én csak madarakra vadászok! Ezzel a két történettel aztán az alispánt ki lehetett volna űzni a megyéből. Nem is hozta többé hirbe az öreget semmiféle „ostoba hazugsággal.“ Mert Kasza Lajos bácsi