Képes Vadász Ujság 1880. május-június (1. évfolyam, 1-3. szám)

1. szám. KÉPES VADÁSZ-ÚJSÁG. 1880. május 20. szerű tollazatát, mert egyelőre biztosítva van a nappali rab­lók támadásaitól, kik őt gyűlölik s ingerkedő játékukat űzik vele. Egyszerre nyugtalanná lesz, a szeme feletti tollakat felhúzza és mereven néz; a messze távolságban egy még csaknem észrevehetlen pontot pillantott meg. Mindig közelebb jön gyors szárnyain a sólyom, mely ép oly éles szemeivel már messziről megismerte ellenségét. Torony magasságnyira lebeg ingerkedéseinek czéltáb­­lája — az uhu felett a vad húsvidékek réme, a vándorsó­lyom, mely bátorsága, gyorsasága, ereje és kitartása által mindig nagy tekintélyben állt a solymároknál. Nyilgyorsasággal röpül le a magasságból s oly hirte­len csap le, hogy a leggyakorlottabb vadásznak is vesződ­­séget adna jól czélba venni. Több heves támadás után, melyek a Dallasnak szentelt baglyot nem kis félelembe ej­tik, felül az állásra, hogy még tovább kaczérkodhassék e nappal ritkán látható tüneménynyel. De ekkor eléri őt a rejtekhelyéről a bosszuló nemezis s a halálosan megsebe­sült sólyom a földre zuhan. Különféle jeleneteket élvezhet a természet­barát a bagolykunyhóban. Majd egy károgó varjúcsapat veszi körül az uhut, majd egy otromba ölyv rohan fütyülve a megrezzent állatra, mely felborzott tollakkal várja őt, majd ismét az ékes to­rony-sólyom röpköd felette, míg a ravasz szarka gyana­kodva csak a távolban ugrál és fecseg. E változatos képek tevék előttem kedvesekké a ba­golykunyhóban tett látogatásaimat, noha az embernek min­denesetre szüksége van itt némi türelemre. — Egy ízben késő őszi napon látogattam meg a kunyhót, mely a vidéket környező sziklák egyik csúcsára volt építve. A kunyhótól a meglehetősen meredek szikla mentében szép kilátás nyílt a folyamra. Délután volt, az idő nem igen kedvezett, ita­lában­ kevés reményem volt lövéshez juthatni. Egy köny­vet vettem elő zsebemből s elmerültem a vonzó olvas­mányba. Ekkor perezre elsötétült a kunyhó s egy nagy árny vonult át a felnyitott könyv felett. A könyvet eldobni felugorni s puskámat felragadni pillanat műve volt. Bámulva pillanték meg egy sast, mely az uhut megragadta, de csak­hamar ismét elbocsátá­s azután büszkén emelkedett fel a levegőbe. Fegyverem megtette kötelességét s nemsokára azon kellemetlen szerencsém­ volt, hogy a sebesült adat az egyik, s a lelőtt sast a másik kezemben czípelhettem haza. A sas tökéletesen kifejlett sziklai sas példánya s kiterjesz­tett szárnyakkal 9 láb hosszú volt. A fáczános — egy tetőtől talpig vadász — sokáig nem tudta megbocsátani hanyagságomat, miután az uhu már 8 évig szolgált neki és rendkívül szolid volt. Ugyan­azon bagolykunyhóban, ennek ellentétül azon ritka vadász szerencsém volt, hogy könnyű ködben a kunyhó felett át­röpülő két vadlúd közül az egyiket lelőhettem. 11. A dügkun­yhó. A határőrvidék, nagyszámú vizimadarakon kívül, kiter­jedt nádasaiban és nem különben nagy kiterjedésű erdeiben, melyek valamennyien sűrű cserjékből állnak, aránylag nem jelentéktelen számú farkasokban bővelkedik, melyek da­czára az ellenük tett számos vadászatnak, csak nehezen en­gedik az embereket közelükbe jutni. Nevezetesen a Kovil nevű határőrvidéki falu mellett létező erdő kedvencz tartózkodási helyük. Évekkel ez­előtt számos panasz hallatszott a farkasok által tett károk miatt, s így alkalmam volt részt venni több farkas­vadászatban, melyeknek azonban mindig csak középszerű eredményük volt; s ezt én e ragadozó állatok ismert félős természete és elővigyázata mellett, különösen a nem legna­gyobb renddel, sok lármával és rossz széllel rendezett vadá­szatoknak tulajdonítom. E szerint a tél kezdete, mely azon vidékeken szokat­lanul kemény hideggel köszöntött be, volt a legalkalmasabb időpont a dögkunyhó megkísértésére. Én a kunyhót egy erdei réten készítettem el, hát bizonyosan tudtam, hogy a farkasok megfordulnak. Első csalétkül egy egész ló szolgált. Két nap múlva örömmel tapasztaltam, hogy a farkasok nem csak az egész lovat széttépték, de még csontjait is messze elhordták a bokrokba. Ekkor egy második ló öletett meg a helyszínen. „Merje már most valaki kétségbe vonni, hogy az én fegyveremen meg nem látszik-e, hogy a magam nevelése?" Arra is büszke volt, hogy a kutyái nemcsak vadászni tudtak, de az illendőségről is alapos fogalmuk volt. Erre külön oktatta őket. — Egyszer tapasztalom, hogy a kutyáim mirnikszdir­­niksz rá szoktak telepedni a kanapémra, foleleimre. Lehaj­tom őket. Félóra múlva csak fent ülnek. Elővettem hát a korbácsomat, s úgy végig hegedültem rajtuk, hogy egy hé­tig a szobába se ütötték be az orrukat. Azontúl nem is ültek fel soha sem, kivéve, ha künn sejtettek; ha aztán észrevették, hogy közeledem, szépen leugrottak s a legártat­lanabb pofával bámultak rám. Leülök a kanapéra, érzem hogy meleg. Tapogatom a foteleket, azok is melegek. No­sza, fogom megint a korbácsot, s végig verek a zsiványo­­kon. No most képzeljétek, mi történik másnap. Irántszán­­dékosan bent hagytam őket a szobában, s csak egy félóra múlva mentem vissza. És mit látok? A fotelek, meg a ka­napé előtt egy-egy agár áll, s tüdőszakadtából fújja rajtuk a bőrt, hogy ha megvizitálom, melegnek ne találjam!-----­Mintha most is hallanám, milyen jóízű­eket nevetett az öreg, mikor betegágya mellett mindezek újból előkerül­tek. Mert meg volt az a jó tulajdonsága, hogy állításait nem erőszakolta rá az­ emberekre, s ak­i numero., oilt lein csod.,l­­kozás helyett nagyokat kaczagott, arra épen nem neheztelt meg, sőt segített neki a vigasságban, s­óna nem lehet azt mondani, hogy hazugságait utoljára maga is elhitte volna. Voltak azonkívül kitűnő tréfái is. Ibi gyanúja támadt valakire, hogy a róla szóló hihetetlen történetek számát sza­­­porítgatja, annak a kölcsönt hasonló fegyverrel fizette visz­­sza , de úgy, hogy a legyőzött soha sem ő maradt. A megyebeli alispán például ráfogta volt, hogy ő lett volna, ki egyszer egy agárversenyen hirtelen megvakult agara hátára egy vén urh­ölgy sántalábú ölebét köttette, s igy tizenhat versenyző elől vak agárral fogatta el a nyulat, s nyerte el a pályadijat. Ez a ráfogás rendkívül ki­hozta a sodrából jó Kasza Lajost. Az ő mesterségébe ne vágjon senki, mond ő „na­gyot" eleget, ha akar, s haragjában az alispán úrról mind­járt forgalomba is hozott két hiteles anekdotát. Az egyik szerint egy alkalommal a rendkívüli bátor­ságával kérkedő alispán téli nagyvadászat után az erdőmes­ter konyhájában a tűzhely előtt mély álomba merülvén, a társaság három tagja a sötétben beleduplázott a venyigepa­rázs közé, mitől oly pokoli dörgés és tűzijáték keletkezett, minőre a legidősebb ördögök sem igen emlékeznek. Az ál­mából fölriadt bátor szivü alispán hallva s látva a rémes tü­neményt, félig felemelkedett a karosszékből, aztán vissza­rogyott, s csak e klasszikus mondást sóhajtotta el: — Gyermekem, gyermekem, kilenc­ élő gyermekem! — a­miben az a legfurcsább, hogy sohasem volt gyermeke egy szál sem. A másik adoma szerint ugyancsak ő egy alkalommal a LanOU­­iban vaukai.ru Ouhmanian, uichen nia.ip­­ u a kalapját s ezt találta mondani: — Kérem, én csak madarakra vadászok! Ezzel a két történettel aztán az alispánt ki lehetett volna űzni a megyéből. Nem is hozta többé hirbe az öreget semmiféle „ostoba hazugsággal.“ Mert Kasza Lajos bácsi

Next