Valóság, 1993 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1993-05-01 / 5. szám - DOKUMENTUM - BENKŐ ZOLTÁN: Szabad Európa Rádió, 1956. október 24-november 3.

BENKŐ ZOLTÁN: SZABAD EURÓPA RÁDIÓ... dél-délkeleti irányba, de hírek jöttek, hogy az orosz tüzérség a Várban lévő forradalmárokat is tűz alá vette. A felettünk áthúzó lövedékek célja vitathatatlanul — ezt térképről is meg­állapítottuk — Csepel volt. A nap folyamán a házak mellett surranva a Petőfi híd közelébe jutottunk, ahol tisztán hallottuk a harci zajt a IX. kerület és Soroksár irányából. Ebből arra következtettünk, hogy súlyos harcok dúlhatnak a Kilián laktanya és a Corvin köz, valamint a Soroksári út és Dél-Budapest térségében. Ezt megerősítették a Pestről átszivárgó hírek is. Ezen a napon sikerült több barátunkkal telefonösszeköttetésbe lépni, megtudtuk, hogy főleg Budapest külvárosaiban, a szovjet csapatok előnyomulási főútvonalain mindenhol tombol a harc. November 7-e reggelén Lágymányoson és általában a dél-budai térségben viszonylagos nyugalom és tűzszünet állt be. Futótűzként terjedt el a kerületben a hír, hogy délelőtt egyes élelmiszerboltok kinyitnak, és kiárulják raktárkészletüket. Anyám mondta is, hogy azonnal lesiet a Budafoki útra, mert ott máris sokan sorban állnak a Közért előtt. Ezen a napon, úgy a déli órákban Nyestével a Gellért tér irányába igyekeztünk, remélve, hogy esetleg a Szabadság hídon átjuthatunk a pesti oldalra. Ám már a Budafoki útról ész­revettük, hogy a híd budai hídfőjénél szovjet járőrök igazoltatják az arra menőket, azonnal visszafordultunk. Alig haladtunk pár lépést, egy kisebb csoporttal találkoztunk, valamiféle röplapot tanulmányoztak. A röplap Budapest szovjet katonai városparancsnokának, Grebeny­nyik gárdavezérőrnagynak a felhívását tartalmazta, többek között közölte Budapest lakossá­gával, hogy „az ellenforradalmi bandák főbb ellenállási gócait felszámolták”, „... a banditák veszélyeztetik az utcai járókelőket” és „... arra kényszerítik a szovjet csapatokat, hogy lakó­házakra tüzeljenek...” A továbbiakban a szovjet vezérőrnagy felhívta a főváros lakosságát, hogy jelentsék a szovjet katonai hatóságoknak, ha valamit megtudnak a „banditák” megje­lenéséről vagy rejtekhelyeiről. Nem sok időt töltöttünk a röplap tanulmányozásával. Visz­­szafele a körtéren még láthattuk pár napja épített barikádunk szerteszét szórt romjait, ami vajmi kevés gondot okozhatott a szovjet páncélosoknak. Lefele haladva a Lágymányosi utcán egyszerre csak elénk toppant Zimányi Tibor barátunk, hátán tarisznyával. Minden átmenet nélkül, szinte parancsolóan közölte velünk: „... Nyomás, indulás nyugatra, rajta vagyunk a listán!” Ismertük Tibi józan gondolkodásmódját, jólértesültségét, így meg se kérdeztük, hogy tulajdonképpen milyen „listán” vagyunk rajta és ezt honnan is tudja. (Ezt a kérdést 30 évvel később a régmúltra emlékezve tettem fel neki, mire hamiskásan csak ennyit mondott: „Nem volt semmilyen lista, de különben nem jöttetek volna!” Ám ezt a sorsunkat döntően befo­lyásoló füllentését sem akkor, sem ma nem veszem rossznéven. Talán az életünket mentette meg.­ Emlékszem, felrohantam a lakásunkra, gyorsan bedobáltam egy hátizsákba néhány fe­hérneműt, no meg egy magyar-német szótárt mint legfőbb kelléket. Tíz perc múlva újra az utcán voltam. Nyestére sem kellett sokat várni, hamar készen voltunk az indulásra. Kértem barátaimat, hogy a Budafoki út felé menjünk, ahol anyám állt sorba élelmiszerért. Búcsút akartam venni tőle, talán utoljára látjuk egymást. Soha nem felejtem el tekintetét, midőn meglátott hármunkat. Anyám, mennünk kell... — mondtam halkan. Válasza csak ennyi volt: — Tudom, fiam... Isten veletek, vigyázzatok...! Egy újabb „Recsk” víziója mindegyikünkben ott motoszkált. A volt recskiek a forradalmi napokban valóban mindenhol élen jártak, jelen voltak a politikai kibontakozásban, részben pedig a fegyveres küzdelemben. Én különösen tarthattam az engem egyénileg fenyegető megtorlástól, hiszen november elsején az Uránia moziban a politikai üldözöttek szervezetének társelnökévé választottak. A másik társelnök Kiss Dániel volt, recski fogolytársam, akit egy életre nyomorékká tettek ott. A Ménesi úton végighaladva Szálka Imre ügyvéd barátunk lakása volt az első állomá­sunk. A Pasaréten Pártay Tivadaréknál is eltöltöttünk egy órát, akik már a maradás mellett döntöttek. Innen nem messze dolgozott fűtőként Tabódy István, aki Recsk után végleg meg­tért Istenhez, és a papi hivatásban találta meg életének tartalmát és célját. Midőn megtudta, mi járatban vagyunk, elborult az arca: „... Elmentek, mikor csak most kezdődik igazán!” —

Next