Valóság, 2006 (49. évfolyam, 1-12. szám)
2006-08-01 / 8. szám - KARDOS GÁBOR: A szinglibetegségről
2 KARDOS GÁBOR: A SZINGLIBETEGSÉGRŐL A WHO definíciója szerint az egészség „teljes fizikai, lelki és társadalmi jóllétet jelent és nem pusztán a betegség vagy károsodás hiányát”. A lelki és társadalmi jóllét pedig aligha képzelhető el magányosan, illetve úgy, hogy valaki sok kapcsolata mellett is egyedül él. Magyarul az egészség szó beszédesen utal arra, hogy a magát egésznek érző és tudó ember igazán egészséges. Gyakorlatilag minden ismert hagyomány szerint alapvető felismerés, hogy az ember egyedül nem lehet egész, nem élhet teljes és boldog életet, csak ha megtalálja másik felét, akivel valóban egy és egész lehet. Enélkül legfeljebb virtuálisan lehet egész ember. Márpedig a modern szingliszindróma állandó problémája a virtuális világ összetévesztése a valóságossal, mivel a média által valóságosnak mutatott reklám- és filmvilágban vagy a fogyasztás aktusában valóságosnak érzett virtuális világban a szingli valósnak véli egyedüli kiteljesedési lehetőségeit - még akkor is, ha életvalósága örökké rácáfol erre - mivel a virtuálisnak a média hatására minden másnál nagyobb hatalmat és jelentőséget tulajdonít. Nem utolsósorban azért, hogy így meneküljön saját hétköznapi valósága elől. (A Thészeusz-komplexus) Bár döntően modern jelenségről, a fogyasztói társadalomra jellemző globális tünetrendszerről van szó, a szinglilét alapjelenségeire már a görög mitológiában találunk egy különleges és minden részletében elgondolkodtató komplex allegóriát. A szinglilét az a labirintus, melyben le kell győzni a magány Minótauruszát. Azt a szörnyet, melynek minden évben hét-hét ifjút, szűz lányt és fiút áldoztak, míg a hős Thészeusz le nem győzte. Persze Ariadné szerelmének vezérfonala segített neki a labirintusból kijutni - e nélkül esélye sem lett volna. Aztán mégis otthagyta Naxosz szigetén, ahol Dionüszosz vigasztalta a lányt, ő meg később nővérét, Phaidrát (Phaedrát) vette el. Mondják, hogy Ariadnét álmában hagyta ott hősünk. Bár az egyik verzió szerint a lány „eltévedt” a szigeten, talán épp Dionüszosz miatt... Mindenestre úgy tűnik, akkor és ott hiába győzte le hősünk a magány bikafejű szörnyét (nem mellesleg a király mint exriválisának gyermekét zárta a labirintusba a bikafejűt, hogy eltávolítsa a királynőtől). Thészeusz Ariadné helyett mégis a szingliség mellett, illetve Ariadné nővére mellett maradt. Mi több, a történetnek kifejezetten ödipális vonatkozása is van, hiszen a hazatérő Thészeusz „elfelejti” az apjával kötött megállapodást, nevezetesen, hogy győzelem esetén hazafelé fekete helyett fehér vitorlákat vonnak fel. Ezért fia vélt halála miatti bánatában az apa leveti magát az Akropoliszról és meghal. Mindez nem csupán sajátos sorscsapás Thészeusz számára, hanem szimbolikusan arra is utal, hogy bizonyos lelki, illetve erkölcsi értelemben valóban meghalt ebben a történetben, vagy legalábbis nem járt neki a siker fehér vitorlája. A freudi Ödipusz-komplexus mintájára a szinglineurózist akár Thészeusz-komplexusnak, illetve nőknél Ariadné-komplexusnak is nevezhetnénk. Ennek kulcsmozzanata, hogy a szingli neurotikus egomániája valamiféle „hősiességként” és a szabadság vívmányaként jelenik meg önmaga és a világ számára. A szingli egy személyben a globális fogyasztói társadalom névtelen hőse és áldozata. A kegyetlen antik történet bizonyos értelemben még kíméletlenebb formában ismétlődött meg a modern komfort világában. Mondjuk ki végre: ma a globális fogyasztói társadalom a jelképes hét-hét ifjúnál jóval többet szán arra a sorsra, hogy a szinglilét labirintusában reménytelenül tévelyegve végül a magány Minótauruszának áldozataivá váljanak. Úgy is mondhatnánk, az arányok megfordultak és inkább azok száma válik jelképessé, akik ma elkerülik ezt a sorsot. Ideje érdemben foglalkozni a problémával.