Vásárhely és Vidéke, 1889. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)

1889-01-03 / 1. szám

A görög keleti egyházban született 7 fia, 5 leány, összesen 12, melyből 1 törvénytelen volt. Meghalt 5 fiú, 13 nőnemű, összesen 18. Házasságra lé­pett 3 pár.­­ A halálozások itt is felül­múlják a születések számát hattal. Az unitárius egyházban született: II fiú, 9 leány, összesen 20 lélek, melyből törvényes volt 17, törvénytelen 3. Meghalt 20 egyén. Házasságkötés nem volt. A születések száma egyenlő a halálozással. Az izraelita hitközség kebelében született 28 fiú, 24 leány, összesen 52 lélek. Meghalt 34. Házasságra lépett 17 pár. E szerint a szaporodás 18 lélek. Megjegyezzük, hogy ezen adatok nem foglalják magukban az Orosházán és Sámsonban keresztelt helybeli illető­ségű rom. kath. és ev. reform, szülők gyermekeit, kiknek száma a reformá­tusoknál 250—300-ra tehető s a ka­­tholikusoknál is tekintélyes. Ha ezen adatok beérkeznek, népesedési statiszti­kánk részére csak akkor dolgozhatjuk fel a múlt év népmozgalmi adatait, annyit azonban már most is konstatál­hatunk, hogy népesedési statisztikánk múlt évi zármérlege városunkra nézve nem fog valami örvendetes eredmény­nyel lezáródni. Alkossunk betegsegélyzőt! Mire az embernek szüksége van, azt tőle telhetőleg megszerezni, megvalósítani, létrehozni törekszik. Korunk századában, mely a haladás századának mondatik, egymás után hozatnak létre, sokszor nagy áldozat és ki­tartó szorgalom árán, oly humánus egyletek, melyek az emberek erőinek tömörítése által hivatva vannak százak és ezrek bajain és nyomorán enyhiteni. Mit a múlt századokban a szabad gondolkozás megakadályozása s a vagyonos osztálynak a nyomorban levők iránt tanusitott hideg közönye miatt nélkülözni kellett, azt a jelen század egymás után léte­síti s a társadalom bajait maga a társadalom igyekszik orvosolni. És ez jól van így. Mert: „Egyesülésben rejlik az erő!“ Megszámlálhat­­lan azon egyletek száma, melyeket a jelen felvilágosult század, vagy inkább alig pár évtized alkotott. Országok és városok váll­vetve versenyeznek a különféle tudományos, mentő és segítő társulatok megteremtésén. Az így létre­jött különféle egyesületek közt nem utolsó hely illeti meg azon intézménye­ket, melyek az emberiség nyomorát enyhíteni hivatják. Ilyenek: a kórházak, árvaházak, gyermek­menhelyek, bölcsődék, a népkonyhák, szegény gyermekeknek téli ruhával való ellá­tását eszközlő „rongyos egyletek“, ,az élet és vagyon biztosító társaságok, a temetkezési és betegsegélyző egyletek. Mellőzvén a többieket, én ezúttal csu­pán a betegsegélyző egyesületről kívánok szó­lani. — Kétség kívül a mi városunk is tud a fent elősorolt emberies intézmények közül többet felmutatni; sajnos azonban, még igen sok kivánni való hárul e tekintetben e ter­jedelmes város lakosságára. Nálunk elterje­désnek leginkább örvendnek a temetkezési társulatok, melyeknek czélja szintén nemes, mert arról biztosítja a tagot, hogy halálakor a temetési költségek nem fognak családjának gondot okozni. A temetkezési társulat tehát csak halál után gyakorolja jótékonyságát. Azonban míg valaki élte végéhez eljut, addig gyakran felkeresi a betegség, s hosszabb vagy rövidebb időre ágyához köti, gyötörve nélkü­lözések és fájdalmakkal. Az orvosi segély szükségét nagyon érzi, és hányszor kénytelen ezt nélkülözni — sőt betegsége mellett még családja számára a kenyeret is! Ilyen esetben a temetkezési társulat nem segít, ilyenkor betegsegélyző egyletre volna szükség. Ezen nemes intézmény van hivatva arra, hogy be­tegség idején segítségére legyen a családnak az­által, hogy orvossal, gyógyszerrel és a be­tegség tartamára meghatározott napi­ járulék­kal szolgáljon. S ki ne látná át ennek nagy fontosságát ? Ki ne érezné ennek szükségét ? És ki ne óhajtaná ily egyesületnek létre-­­­hozását ? Vannak oly szerencsés halandók, a­kik­­ a betegségtől mentek, vagy, reájuk ütvén a­­ betegség, oly kellemes anyagi helyzetben van­nak, miszerint a gyógyittatási költség legkis­­sebb gondot sem okoz nekik s családjaik a betegség tartama alatt éhségre, nélkülözésre szorítva nincsenek, de mennyivel nagyobb­­ azok száma, kiket gyakran és huzamosan ke­res meg a betegség, és kiknek ilyen állapo­tukban annál inkább lesújtóbb helyzetük van, mivel nincs a gyógyíttatásra módjuk, nincs semmi forrás, melyből ilyenkor magukat és családjukat fenntarthassák és e mellett kü­szöbükön a betegséggel együtt előáll az ín­ség, nyomor, és nincs segítő kéz, mert — mint mondani szokás — „mindenkinek elég a maga terhe“. Segíts ember magadon, az isten is meg­segít. A mit egy ember nem tehet, vállvetve kivihető az! — Alkotni kell betegsegélyző egyletet. Ez majd segít a beteg tagokon és áldásos voltát ezerek meg ezerek fogják ná­lunk is elismerni. Betegsegélyző intézetre nem csak a föld­höz ragadt napszámosoknak van szükségük, hanem mind­azoknak a különféle állású és foglalkozású egyéneknek, a­kik „nem gazda­gok“.­­ Szüksége van erre a városi és egy-­­­házi hivatalnokok nagyobb részének, az ipa- í­ros és kereskedő osztálynak úgy, miként a­­ kevésbé módos földmíveseknek. A mi előnyt a betegsegélyző egylet nyújt, sokkal nagyobb, mint az érette fizetendő tagsági dij. Mert — mint ez már másutt meghonosítva van — a tag hetenként 10—20 krt fizet s beteg korá­ban gyógyittatik az intézet orvosa által, gyógyszert és napoként 70—80 krt, ső­t­ért napi segélyt is élvez, mindaddig míg ismét munkaképes lesz. A „betegsegélyző“ létesülhetne — ha úgy tetszik — osztályonként, p. o. külön az összes hivatalnokok és szellemi munkások, külön az iparos, külön a kereskedő és külön a földműves osztály számára; vagy az osztá­lyokat egyesítve együtt alkottatnék ily nemes és felette igen szükséges „betegsegélyző“. — Ez utóbbi mód — szerintem czélszerűbb volna, mert jobb az erőket tömöríteni, mint szétforgácsolni. Inkább megállhatna egy erős egylet, mint több gyenge. A fődolog az, hogy ily egyesület létesíttessék. Ez épen oly szük­séges, sőt jobban, mint a temetkezési társu­latok. Szerintem minden szegény és kevésbé vagyonos keresetképes ember tagja lenne is üdvös egyletnek, csak létesíteni és megismer­tetni kellene azt. Szíves figyelmébe ajánlom tehát ezen soraimat az érdeklődőknek és a humánus in­tézményre felhívom e nemes város közönsé­gének figyelmét. Ha soraim viszhangot keltenek, azt hi­szem fog találkozni arra alkalmas férfiú, aki az eszmét a sajtó teréről a kivitel útjára terelje. Ugrai László, ref. tanító. TÁRCZA. MORITURI. Még áll a templom. Teteje fénylik. Bár rajt’ az arany sok helyt lekopott. A tömör ajtó nyitva félig, Még épek a karcsú oszlopok. Pókhálós, ólmos ablakon átul Alig is surranhat be a nap. A képeket lepi barna füstfátyol, Megrepedeztek az ives falak. És zug a harang, lomhán kirezdül Mormolva búgó, érczes sóhaja. Ünnepre hiven száll keresztül, Szava sem az, mi volt valaha. Mogorva, fáradt ficzkó húzza, Nem a hajdani fürge gyerek. A főn s a szivben a tél fagya, zúzza, Együtt vele megöregedett. Szúette lépcső megcsikordul Fölbotorkázó léptek alatt, S jő még a régi, ragyogó korból Pár itt feledett kopottas alak. Hajh ! Az úr napján nem seregeinek Itten soha többé délczeg daliák. Úri hölgyeken feszülő selymet A szűz­anya képe sose lát. Foszlós talárban őszhaju pópa Nyújtva, éneklő módra miséz. Mintha a réginek árnya volna, Az aranyos palást néki nehéz. Hideg és fehér az egész templom. Népe egy vén leány s pár hajdani ur. Fecskecsicsergést alig hogy elnyom Hymnusza: Goszpodi pomiluj! S miként ha szólna temetésre, Dallama oly bús, elhaló. Szaggatva veri vissza késve egy-egy sskolát a magas hajó. Tömjénfüsttel és áhítattal A mély, nagy üresség megtelik. Két kandi gyerek beoson halkat, Napfény követi lépteiig. Meghúzódnak félre sarokban, A roskadozó szószék mögött. Szivök oly szaporán, félve dobban, Ajkukról a mosoly leszökött. S lelkükben önkéntelen ébred A leverő, bus sejtelem, Hogy itt kihalóban az élet, S kínos vergődés a jelen. „Emlékszel-e rá, apánk mondta.“ — Az öregebb, a fiú, suttogva szól. — „Ide úri nép járt hajdanonta, Tán azoké kint a sok sirhalom. Hej, a ráczok biz’­dosak voltak, Az egész ráczváros az övék. Maga a sánta kurátornak Háza egy utczával fölért. „Tömérdek boltban csupa rácz kalmár.“ — Beszéli tovább nagy rejtve a szót. „A patakon értek a ráczok malmán. Magyarnak alig hogy élnie volt. Tengernyi a kincs, akit elástak Sötét, viharos éjfeleken. Ha bealkonyodik András-nap, Lesik a tüzét most is elegen. „Hát hova lettek? Mind kihaltak? — Mélázva kérdezi kis húga. — „Vagy nem szokása már nagy uraknak Ócska templomba járnia? „Ki tudná azt? — felel a bátya. — „Talán a jó isten maga csak, Ki rájok nagy csapást bocsájta, Hogy apránkint elhulljanak.“ Csodálatos, zord, idegen nép, Talán mind vénnek született. Kevesen értik már kusza nyelvét S nincs, ki tanulja, több ráczgyerek, Két kis kiváncsi szeme könybe lábbad S reszketve fut el a sírokon át, Hol édes verőfény, május-vasárnap A szívbe belopja sugarát. Lipcsey Ádám: Újdonságok. — B. ü. é. k. Az év­forduló alkal­mából olvasóinknak, előfizetőinknek s városunk egész közönségének boldog uj évet kívánunk. Egyszersmind mi­után az uj évvel uj előfizetést nyitunk meg, ajánljuk lapunkat továbbra is a közönség szives pártfogásába s kérjük az előfizetések megújítását. — Az újév alkalmából a városi tanács üdvözlő iratban fejezte ki K­á­ll­a­y Albert fő­ispán előtt szerencsekivánatát, mit ez sürgö­­nyileg köszönt meg. A városi tisztikar ugyan­ekkor K­r­i­s­t­ó Lajos polgármesternél testü­letileg tisztelgett, mely alkalommal Kmetykó József főjegyző volt a szószóló. — A jó ki­­vánatokhoz úgy főispán az ő méltósága, mint­­ polgármesterünk irányában mi is őszintén­­ csatlakozunk.­­ Az apáczák vezetése alatt felállí­tandó leánynevelő intézet ügyében Bernátsky Ferencz plébános szombaton délután értekez­letre hívta össze az ezen ügyben működő bi­zottságot, mely értekezletnek tárgyát Schusz­ter Konstantin püspöknek egy len­­dezte. A püspök ezen leiratában é. helybeli róm. kath. egyházat, hogy mielőbbi elérése reményében hajlandó is megnyugodni, hogy a leánynevelő egyszerre ne egész keretében állitta, hanem fokozatosan fejlesztessék, sőt kezés tekintetében is hasonló enged kész. Egyszersmind kijelenti a püspö elvben nincs semmi kifogása az erre: az intézet felállítása czéljából a hatha­lom átellenében levő Bereczk-féle tessék meg, ennek helyrajzát azonban detni kéri, s a nagy fontosságú vit érdekében a hívek között a közadakozi indítását és eredményét is várja. A János által összehívott értekezlet a­h­höz felterjesztő a Bereczk-féle ház­­ tervrajzát s miután az két termet és ház foglal magában s emeletet is azon kérelemmel fordul a püspökhöz, kérdéses házat 40 ezer forintos alapivl vegye meg, mely esetben az intézet, e négy osztálylyal, mielőbb felállítható mert a fentartási költséget az eddigi ványok s az egyház által megszavazot írt évi járulék biztosítanák. Az értekez irányban is üdvös hatást várna attó püspök a kérdéses épület megvételére hozná magát, mert ez a terv közeli­­­sét jelentvén, a helybeli kath. közön hozatkészségét is jelentékenyen emelni s az intézet tovább­fejlesztésénél okv­­ szükség lesz.­­ Megjegyezzük még, a bizottság a Bereczk-féle házat azért ko­­rábban a püspöknél javaslatba, mert pök az intézet részére 2000 f­öles kört kijelölni s az intézet czéljaira hal­ngozott Lenge­y-féle ház telkének ily kibővítésére nincs remény; mig a Bi féle háztelek idővel a szomszéd telkekkel a püspök kívánsága szerint 2000 Qj-e egészíthető, emellett a templom közveti­telében fekszik s maga a ház oly tága­son és jól épült, hogy nagyobb költsé­gül a leánynevelő intézet czéljára í­­álható. — Jótékony hagyomány. A ma 20-án elhunyt Samu Jánosné szül. H Mária asszony a „Jótét“ segélyző egy­nek végrendeletileg 100 irtot hagyomán. — Szylveszter estélyek. Az ó év estéjén több helyen volt vidám mulatsá­rásunkban. Első helyen említjük fel ez­zel az iparos ifjak önképző ege által rendezett szilveszteri pikniket, úgy látogatottság, mint kedélyes ha tekintetében mi kivánni valót sem­­ fenn. Felberbauer József az „öregí­ros ifjú, az egylet valódi lelke, mint dező 110 terítékre szabta a pikniket, kevésnek bizonyult. Polgári családjaink teljes része ott volt a pikniken. Ott­­ törésbe került nekem is, míg valamit dáltam. Bit én magam is futkostam alá szobámban, kapkodva az eszme, egy eszme után. Fiam, ki még nem látott egy go­mokba merülve, félénken kérdé, mit és anyám ? Költők most fiam, válaszolá folytattam a gondolkodást. Egyszer mint egy fénysugár, villan agyamban egy eszme, az a gondolat, ha Tisza Kálmánnak szabad volt azt írnia­­ idején a „Vindobonába“, hogy „A jól adakozót szereti az Isten !“ akkor nem szabad talán a „Szegedi Naplóba“ azt is hogy „A jókedvű színésznőt sze­d a közönség“. Gondáné J­ce A felületes nagyzást megvetem, az ítéleteket gyűlölöm, a dicsőség hajszol gyarlókra hagyom; de lelkemmel csüggö hatásomon: művészetem s családi b o­l d o g o m o n. Pálffyi ! Festett ég alatt. A „Szegedi Napló“ karácsonyi számában Thália papjai és papnői is felcsaptak munka- é­s társaknak. A szegedi színház minden jelenté­kenyebb tagja irt valami érdekes apróságot a­­ Naplóba, s ezen apróságokból mi is adunk egy kis kóstolót, annál is inkább, mert hát a m­ű­v­é­s­z-írókat mi is ismerjük s igy olva­sóinkra sem lesz érdektelen, hogy azok, akik oly jól forognak a színpadon , mint forgatják a tollat. íme a mutatók: K­OS -Á- IR. (Válasz egy kérőnek.) Réges-régtől fogva megvagyon az írva, hogy egy rossz asszonynál többet ér a pipa. Azt is megbeszélték már nénémasszonyék, hogy a színésznőből rossz feleség válnék. Én tehát, hogy reám mi se háromoljon, emigyen gondoltam segitni a dolgon, elküldöm a pi­pát, azon fölirással: légy te boldog ezzel, én pedig majd... mással. Örley Flóra: Szent Sebastian­us, mi az isten haragos nyila ütött ma a színházba, hogy mindenki oly mogorva, mély gondolkodástól barázdált arczot vág és mutató ujját oly különösen tartja homlokára illesztve, mintha legalább is a keleti kérdés megoldásával bízatott volna meg. Mi történik itt kérdés, miután kissé magamhoz tértem, az isten szerelméért, mond­játok már, hisz tudjátok, hogy egy neveletlen­­ gyermek anyja vagyok. Szerencsétlen­ vála­­szolok, hát nem tudod, hogy valamit írnunk kell a Napló számára. Csak azon tűnődünk, hogy mit, az eszme, az esz­m­e ? az hi­ányzik. Igen, szól közbe az ügyelő, az átko­zott eszme, ennek feljegyzésére már egy egész év papíromat széthordták, de fogadom, hogy kamatostól fogjátok megfizetni. Hát ez az egész, amin ti a fejeteket töritek, mondom megkönnyebbülve, ezen már én tegnap este keresztül estem. Mennyi fej-­j N­y­olczszázhat vann­égyben. Hogy színészszé lettem S Thália papjává — Bottal — felkenettem. Hittem, hogy a színész — Bár a napnál kosztol — Bajnoka a nyelvnek S mind egy-egy apostol. S ahány kis szerep volt Mind lejátsztam sorba — — ... Hej! de a világnak Nagyot fordult sorsa. Operette a műsor. Leszorult a dráma És hogy élni tudjak : Felcsapva bohócznak Éneklek is már ma. Lovászi J­ezs.

Next