Vásárhely és Vidéke, 1890. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)
1890-07-03 / 27. szám
gyarapodást nem jelezhetek; alapítványaink közvetlenül nem gyarapodtak,* * de annál hálásabb elismerés illeti egyházunk lelkes presbyteriumát. Soha nem szűnő áldozatkészségének ez évben is szóló tanúságát szolgáltatta, a midőn régiségtárunk számára egy egészen alkalmas termet ajándékozván, úgy ezen, mint természetrajzi gyűjteményünk nyertek a rendezkedésre önálló, ez idő szerint elég tágas helyiséget, amidőn másfelől egy a jelenkor kívánalmainak megfelelő szükséghelyet is létesíttetett, mintegy 2400 frt költséggel. Ezek mellett ha gondossággal pontosan kiszolgáltatta a tanárok fizetését, kiszolgáltatta a gyűjtemények gyarapítására szükséges összegeket, fedezte mindennemű szükségeinket. Áldás kísérje a lelkes testület lépéseit! A tanintézet nevében hálás köszönetet mondok békés bánáti egyházmegyénk és városunk nagyérdemű közönségének, tiszti karának és egyesületeinek, a miért anyagilag támogattak ; minden rendű jóltevőinknek, a miért adományaikkal gyűjteményeinket gyarapították ; általában az igen tisztelt orvos — köztük Dr. Berger Ferencz és Dr. Imre József uraknak különösen, a miért szegény sorsú növendékeinket oly odaadással gyógyították ; Debreczeny Lajos és Szabados István gyógyszerész uraknak az ingyengyógyszerekért. A jó isten jutalmazzon meg minden jóltevőnket ! Hozzátok még pár szót Kedves Tanítványok ! Egy hét még és elbocsátunk a szülői körbe. A kik kötelességeitekben hívek valátok, örömmel távoztok, mert örömet visztek; a kik tisztetekről megfelejtkeztetek, késő bánat kisér az édes otthonba; jövőre legyetek munkásabbak, mert isten is munkára fizet. Sokan végbucsút mondotok az intézetnek: kisérje áldáskivánatunk lépteiteket, őrizzetek meg ti is hálás szivetekben, bárhol legyetek és e dajkáló tanintézetet. Élvezzétek mindnyájan nemesen és ártatlanul a szünidő örömeit, de olykor jusson eszetekbe könyvetek is . Segítsetek kész örömmel szülőiteknek, a munka nemessé tesz és a szülők megérdemlik áldozataikért. Isten áldása és őrködő kegyelme lebegjen iskolánk felett! * E kijelentésemet kész örömmel módosítom. Ugyanis a f. hó 24-én Czukor Márton úr a maga és t. neje Deés Helena úrnő nevében ösztöndíjalapul 500 irtot oly kikötéssel szolgáltatott kezemhez, hogy ezen összeg kamatát egy jó magaviseletű és az érettségi vizsgálatot legjobb sükerrel letett róm. kath. vallási növendék nyerje. Bizonyára dicséretes ténye ez nemcsak a tanügy és főgymnasiumunk iránti nemes áldozatkészségnek, hanem ékesen szóló ujjmutatás arra, hogy az iskola köztársaságában, — vajha máshol sem volna ! — nem lehet, ne legyen felekezeti különbség ! Fogadják a kegyes adományozók e helyen is tanintézetünk hálás köszönetét. Futó Mihály igazgató, TARCZA, ÉVI. Elbeszélés. Irta: Irányi Dezső. (Folytatás.) És mig Rébék bakter igy évődött Évivel, Kardos Imre, a vágtató két tátoson, kiért a Varjú tanyára. Küzdelmek folytak lelkében, melyeket nem tudott lecsendesiteni sem a vágtató kocsi zörgése, sem a beborult ég dörgése. Nagyon meghatotta a Kóti Vera szomorú esete. Emlékébe felidézte a múltakat és ott látta magát gyermeknek, Verát is, a kobakfalvi falu alatti gyepen, amint űzték a tarka pillangót együtt. Rég volt, el is múlt, és Imre úgy gondolta, hogy nem jó erre vissza sem gondolni. Mert ha nagyon tapogatódzik a múltban, és fellebbenti a fátylat, melyet vonz reája, a feledés karja, akkor kezd mozogni valami a szive tájékán, aminek különben el kéne temetve lennie. Az apai ház, a jó édes anyával, a mint ünnepi ruhába öltözteti a gyermekeket, hogy templomba menjenek. A kis Vera, a mint szépen felczifrázva kiséri Imrét a templomba, honnan együtt jönnek vissza. Aztán látja a nagyocska Verát, piros pozsgás arczával, eperpiros szájával, melyre a nagyocska Imre már lopva nem egyszer édes csókot nyomott. És látja édesanyja mosolygó arczát, mikor mondja, úgy gyermekeim, szeressétek egymást, mint testvérek szokták. A szeretet fészke az igazi boldogságnak. Aztán itja a búcsú órát, a válás keserű kínjait, mikor besorozták a biró uram fiát, ki elhagyta a csendes kis falut, de abban hagyta lelke jobb felét. És ott volt előtte a hosszú, hosszú idő, a katonaságnál, amint jártak-keltek városról városra, mig végre Kökényesére értek. úgy érezte már ekkor, hogy lelkének ez a jobb fele, mit Kobakfalván hagyott, ismét ott van a keblében, visszaszállt könnyedén az oda, mint a röpke galamb. Leszórta szárnyairól a gyermekév bohóságait, csókjait, piros szájacskáit, enyelgő öleléseit és visszarepült oda, a másik feléhez és egyesült ismét azzal. Valakinek Kobakfalván lelkéből csak egy rész kellett, Kökényesben megfogták aztán az egészet. Meg, és szívesen hagyta megfogatni, mert ő is megfogta a másikat erős szerelemmel. Bodrogi Évi, a kökényesdi ispánnak messze vidéken szépséges lánya, fogta meg Imre szivét úgy, hogy bele szeretett. Édes, boldogító szerelem volt ez és mi sem zavarta annak csöndes boldogságát, miután mindketten fátyolt vetettek a múltra. És a mint Évinek alakja feltűnt Imre szemei előtt, eltűnt lelkéről a nyomás, a mit érzett, foglalkozni a kis Kóti Verával, a ki neki volt szánva feleségül. Ha Évire gondolt, sziklavár volt szive, menten minden csábítástól, így hajtatott be a Varjú tanyára, melynek környéke egészen csöndes volt. Sötétek voltak már a kis tanya ablakai is, mert a bánat, a bú volt eltemetve benne, Kóti Vera bánata, búja. Az égen lassan kint foszladoztak a foszlányos fellegek, és kibukott alóluk a hold, ezüst fényébe vonva az egész tájékot. A hold ezüst fénye, világossága alatt mintha megelevenedett volna a puszta. Korán van még, ilyenkor a tanyák világában nem pihen a munka sem. Az esüstös fényű levegőben a hullámos búzavetés megmozdul és felcsillan köröskörül a kasza fénye amint mélyen belevág a hullámos tengerbe. Bukik, dől a rend a kasza vágása alatt és izmos paraszt legények, asszonyok szedik petrenczébe a kévéket. Ózonos, nehéz, de illatos a levegő. Szél sem fu nagyon, csak meglegyinti a kalászos tengert, mely kincset rejt magában. Gyönyörű nyári éjszaka van, minő másutt nincs, csak az alföldön, annak áldásos rónáin. Ilyenkor az éj maga a szerelmet lehelti, arról suttog minden bokor, minden szellő. Amerre csak a szem elláthat a holdvilágos éjen, mindenütt életet lát az éjszakában is. Pihenés itt nyáron nincs, csak kis munkaszünet, se pár láznap adja meg az egész évre való áldást. A ropogó kalász zizegése édes zene a munkásoknak, a kaszák pengése hívogató a munkára. Arra alá sötétlik az erdő, és abból a fülemüle hallatja a csattogó, édes énekét. Az éji bogár zúgva hasítja keresztül a levegőt és röpülő kis szárnyasokkal lesz teli a tanya fehér fala. Kardos Imre megállítja lovait az előtte jól ismert tanya udvarán és kifog. Beköti lovait az istállóba, és oda, arra felé tart a kis tanyához. Nem is kell neki a kilincsig nyúlnia. Azt a kit keres, ott látja ülni az ereszet alatt, amint álmodozva néz ki a tájra és hallgatja az aratók egyhangú kasza pengését. A Varjú tanya remetéje az, a szép Kóti Vera. Hallotta jól a kocsi zörgését, de nem tudta, ki érkezik azon. Ha tudta volna, mint repült volna oda hozzá angyal szárnyakon, nyílsebesen. Azt hitte, hogy az alsó tanyai napszámosokat hozza a kocsi haza, azért nem is sietett ebbe. Kardos Imre, mint az elbűvölt ember, állt meg az eresz alatt, és nem tudott egy lépést sem tenni előre. Első meglepetésében nem tudta, szóljon-e, vagy vonuljon szépen lassan vissza, hogy fel ne költse a tanya szentjét, fel ne riassza a sajgó fájdalmat, mely megtestesülve ült ott előtte, és még mindig nem nézett fel. Fehér volt, halvány az arcza, mint a liliomé. Eleven fájdalmat, ha még sohasem látott, a Kóti Vera arczán szemlélhette most. Haja, mely feketébb volt az ég alján és most eltűnő fergeteges felhőnél, lebontva hullottak alá vállaira, zilálva széjjel, mintha forgószél ránczigálta volna meg, bomlasztotta széjjel. Karjai meztelenek voltak és fehér kezein nyugodott álla, parázs tüzű szeme pedig messze villogott ki a semmiségbe. Nézte, nézte, sokáig nézte ezt a sem- A hét. (6.) Parturunt montes.... és született egy nevetséges egér. Eredetileg a kutasi csárdában tervezett nagyobb szabású közigazgatási apparátusból megszületett ebben a nagy melegben mindössze egy szál csendőr. Ezért ugyan érdemes volt annyi papirost rontani, a dolognak oly nagy medret ásni, hogy az egy szál csendőr alig látszik ki belőle. Nyáron még csak hagyján, de télen furcsa helyzete lesz ennek az előőrsnek. Könnyen úgy járhat, mint a muszka a Sipka szorosban, amint Verescsagin megfestette. Mikor majd hull a hó és a kötelességtudó előőrsből nem látszik ki más, csak a bajonet hegye, akkor igazán el lehet majd mondani, hogy: A kutasi csárdán minden csendes. * De nem is ott lesz az előőrs felállítva, hanem úgy látszik, a szakadárok kedvéért, a sámson-orosházi út mentén. Rosz nyelvek úgy beszélik, hogy a kutasi csárda ellen igen alapos kifogások hozattak fel. A legerősebb érv ez ellen az volt, hogy ha a kutasi csárda hivatali helyiséggé alakítódnék át, kirándulások alkalmával nem volna betérni hova egy kis hállzájdlira. * A bizottság különben, mely a tanács javaslatát tárgyalta, úgy mondják, a rettenetes melegben valóságos lázálomban volt, midőn a javaslatot elvetette. Az álomban ott szerepelt a külterületi doktor skalpirozó kése, Marinkovics és legényei rettenetes, éles fringiája, Aracsi doktor humoros szakvéleménye, hogy az állat beteg, tehát szenved, és Máré Nr. 2 vonitó hada. De ami a bizottságot legjobban megrémítette, az a 2 bábának fényesre súrolt 2 darab fegyvere volt. * . . . Mától fogva nem lesz többé promenád, hanem népkert. Ezután minden este ott fog a muzsika szólni, és a nóta sem úgy fog szólni többé, hogy: Vásárhelyi sétatéren Béla czigány muzsikál. Hajlik ide, hajlik oda Liliomszál, rózsaszál. .. Hanem úgy éneklik majd: Vásárhelyi nagy népkertben Béla czigány hegedül, Nem járja már Kortsák táti Ott a tánczot egyedül . . . Addig mászkált, kizsikkolt A jó eszme nála, Hogy kisüté Kortsák táti, Hogy fogyjon az árpa. * Különben a héten beütött az uborka évad, és ez a legfrissebb esemény. Igaz, hogy savanyú is, hálátlan téma is, de ilyenkor megköveteli a maga jogait. Ezen évadban uralkodó planéta Draskovics Árpád tanácsos és az ártézi fürdő, melynek a Bauerék ártézije erős konkurrense kezd lenni. A fürdőtanácsos azt mondja: medenczébe az izzadó emberiséggel. Bauerék rátromfolnak: Hideg zuhanyt neki. És inter ditos litigantes fürdik a publikum. Titipu városa hires volt a Mikádóról, a Mikádó meg híres volt Titipu városáról. Történt, hogy hire ment Titipu városában, miszerint jön a legfőbb Mikádó és számonkérő széket tart a sáfárkodásról. Titipuban minden évben le kell nyakazni valakit, másként rettentes a Mikádó haragja. Titipu város hivatalaiban mindenütt a legnagyobb rend uralkodik, nincs restanczia, csak az adóhivatalban, hol a személyzet kevés és a hivatalnokok a helyettesítési rendszer alatt görnyednek és elvonják őket rendes foglalkozásuktól. Kiküldték hát a Legfőbb Mindenegyébet, hogy vizsgálná meg, miként lehetne az adóhivatalban a restanciákat elenyésztetni. A Legfőbb Mindenegyéb bejelentő, hogy a most alkalmazott erők nem bírják a munkát és így a restanczia soha sem lesz elenyészhetve, ha csak nem segít a bajon Toh- Nih-Kha és és Jhe-NehjKhe, legfőbb Khöng- Whe-Lek, kik nyélbe ütik a dolgot. Mire a Mikádó megjön, lesz hát Titipuban mégis nyakazás. Lenyakazzák a restancziát, aminek a legfőbb Mikádó bizony örülni fog. De a legfőbb Phenz-Thá-Rhos: Li-Hu- Bhanga — aligha. Újdonságok. — Esküvő. Lapunk szerkesztője Dr. Endrey Gyula ügyvéd ma reggel 8 órakor vezeti oltárhoz a ref. us templomban Jeney Etelka kisasszonyt, Jeney Imre ügyvéd leányát. — Számonkérő szék. A városi hivatalokban a szokásos félévi számonkérő széket f. hó 17-én fogja megtartani Kállay főispán. A hivatalokban a nagy meleg daczára is erősen folyik a munka, hogy a főispán a scontróval meg legyen elégedve. — Nagy András János és neje arczképeit, melyeket a város a közgyűlési terem számára festetett le, már teljesen elkészítő Vastagh György festőművész, aki e héten azon kérdést intézte a polgármesterhez, hogy a kész festményeket kinek a czimére adja fel. A válasz elment, hogy a képeket a polgármesteri hivatal czimére küldje el a művész s igy azok mielőbb megérkezni fognak, és az augusztusi közgyűlésen remélhetőleg már a gyűlésteremben is szemlélhetők lesznek. — Személyi hírek: Ajtay Jánost, a helybeli unitárius leányegyház segédlelkészét Homorod-Almás (Erdély) unitárius egyházközsége, mely a legtekintélyesebb unitárius gyülekezetek közé tartozik, egyhangúlag rendes lelkészének választotta meg. — Dr. Hancz Jenő főgymnasiumi tanárt a szatmári reform. egyház közfelkiáltással hivta meg gymnasiumának latin és magyar tanszékére. — Lévay Ferencz kir. tanfelügyelő ur a vallás és közoktatási minisztériumba osztálytanácsosnak neveztetett ki. A kinevezés városunkban is feltűnést és megelégedést keltett, mert nálunk közvetlen tapasztalásból ismeretes azon szakavatott és erélyes működés, melyet Lévay úr Csongrád megye népnevelése körül hat esztendei tanfelügyelősége folyamán kifejtett. Buzgósága, tapintata és kiváló szakismeretei segélyével jelentékeny alkotások és nagy haladás elősegítőjévé tették városunkban is. A polgári leányiskola felállításában kétségtelenül legkiválóbb része Lévay urnak volt. Az ismétlő iskolázás, a tanyai oktatás, az iskolalátogatás szigorú és rendszeres ellenőrzése kiváló gondjai közé tartoztak. A tanítók igaz és meghitt barátot bírtak benne, aki — ahol csak lehetett — támogatta és buzdította őket. Ezeken felül elegendő elfogulatlansággal is bírt viszonyaink megítélése tekintetében, és ha ebből a szempontból nem is vihetett mindent keresztül, amit miséget, mozdulatlanul és nem dobogott szíve hangosabban. Nem érezte, nem tudta, hogy Imre itt van közelében, csak feléje kell nyújtania fehér kezeit és érzi, látja aki után oly rég sóvárgott. Észbontó szépség volt, amint úgy a hold rá szórta fehér, érzéketlen, hideg sugarait. * Imre, amint ott állott így mögötte, érezni kezdte, hogy lelkének az a jobb fele, melyet régente errefelé hagyott, ismét kezd kilopódzni szivéből. Oda ment Vera mellé és rátette kezeit vállára. Erre az érintésre a lány, mint a villám ugrott fel és ott állt Imre előtt gyönyörű alakjával, nagy szépségével. Kezeit szemei elé tette és úgy nézett Imrére, mintha nem ismerné. Egyszerre egy éles sikolylyal odavete magát annak keblére és ráborult, lehajtva szép fejét annak vállára, zokogva, sírva, mint a gyermek szokott anya koporsójára. A ki neki meghalt, a ki számára elveszett, ime itt van, felkereste. De minek. Lebontotta karjait vállairól, és mint a bűnös, lehorgasztott fejjel állt Imre előtt, remegő hangon mondva: — Imre, hát eljöttél. — El. Bájt, amit hallottam felőled, és nem volt nyugtom, mig nem látlak, mig meg nem kérdezlek, hogy tartogatsz-e szivedben ellenem haragot és hogy rászolgáltam-e én . — Nem Imre, az én lelkem haragot sohasem ismert senki iránt. Veled nem is szóltam, régen nem láttalak, meg sem bántottál, nem tudom hát, hogy miért lenne harag irántad lelkemben. — Úgy hallottam, anyánk nekem nevelt fel, feleségemnek kellett volna lenned. — úgy mondta nekem is. — És szerettél engem ? Vera felnézett Imrére és kényes szemei azt látszottak szemrehányóan kérdezni: — És még kételkedhetsz abban, hogy szerettelek-e ? (Folyt, köv.)