Vásárhely és Vidéke, 1890. július-december (8. évfolyam, 27-52. szám)

1890-07-03 / 27. szám

gyarapodást nem jelezhetek; alapítványaink közvetlenül nem gyarapodtak,* * de annál há­­lásabb elismerés illeti egyházunk lelkes presby­­teriumát. Soha nem szűnő áldozatkészségének ez évben is szóló tanúságát szolgáltatta, a midőn régiségtárunk számára egy egészen alkalmas termet ajándékozván, úgy ezen, mint természetrajzi gyűjteményünk nyertek a ren­­dezkedésre önálló, ez idő szerint elég tágas helyiséget, a­midőn másfelől egy a jelenkor kívánalmainak megfelelő szükséghelyet is léte­­síttetett, mintegy 2400 frt költséggel. Ezek mellett ha gondossággal pontosan kiszolgál­tatta a tanárok fizetését, kiszolgáltatta a gyűj­temények gyarapítására szükséges összegeket, fedezte mindennemű szükségeinket. Áldás kí­sérje a lelkes testület lépéseit! A tanintézet nevében hálás köszönetet mondok békés­ bánáti egyházmegyénk és vá­rosunk nagyérdemű közönségének, tiszti kará­nak és egyesületeinek, a miért anyagilag tá­mogattak ; minden rendű jóltevőinknek, a miért adományaikkal gyűjteményeinket gyara­pították ; általában az igen tisztelt orvos — köztük Dr. Berger Ferencz és Dr. Imre József uraknak különösen, a miért szegény sorsú növendékeinket oly odaadással gyógyí­tották ; Debreczeny Lajos és Szabados István gyógyszerész uraknak az ingyengyógy­szerekért. A jó isten jutalmazzon meg min­den jóltevőnket ! Hozzátok még pár szót Kedves Tanít­ványok ! Egy hét még és elbocsátunk a szülői körbe. A kik kötelességeitekben hívek valá­­tok, örömmel távoztok, mert örömet visztek; a kik tisztetekről megfelejtkeztetek, késő bánat kisér az édes otthonba; jövőre legyetek mun­­kásabbak, mert isten is munkára fizet. Sokan végbucsút mondotok az intézetnek: kisérje áldáskivánatunk lépteiteket, őrizzetek meg ti is hálás szivetekben, bárhol legyetek és e dajkáló tanintézetet. Élvezzétek mindnyájan nemesen és ártatlanul a szünidő örömeit, de olykor jusson eszetekbe könyvetek is . Segít­­­­setek kész örömmel szülőiteknek, a munka­­ nemessé tesz és a szülők megérdemlik áldo­zataikért. Isten áldása és őrködő kegyelme lebeg­jen iskolánk felett! * E kijelentésemet kész örömmel módosítom. Ugyanis a f. hó 24-én Czukor Márton úr a maga és t. neje D­e­é­s­­ Helena úrnő nevében ösztöndíjalapul 500 irtot oly kikötéssel szolgáltatott kezemhez, hogy ezen összeg kamatát egy jó magaviseletű és az érett­ségi vizsgálatot legjobb sükerrel letett róm. kath­. val­lási­ növendék nyerje. Bizonyára dicséretes ténye ez nemcsak a tanügy és főgymnasiumunk iránti nemes áldozatkészségnek, hanem ékesen szóló ujj­mutatás arra, hogy az iskola köztársaságában, — vajha máshol sem volna ! — nem lehet, ne legyen felekezeti különbség ! Fogadják a kegyes adományozók e helyen is taninté­zetünk hálás köszönetét. Futó Mihály igazgató, TARCZA, ÉVI. Elbeszélés. Irta: Irányi Dezső. (Folytatás.) És mig Rébék bakter igy évődött Évi­vel, Kardos Imre, a vágtató két tátoson, ki­ért a Varjú tanyára. Küzdelmek folytak lelkében, melyeket nem tudott lecsendesiteni sem a vágtató kocsi zörgése, sem a beborult ég dörgése. Nagyon meghatotta a Kóti Vera szo­morú esete. Emlékébe felidézte a múltakat és ott látta magát gyermeknek, Verát is, a kobak­falvi falu alatti gyepen, a­mint űzték a tarka pillangót együtt. Rég volt, el is múlt, és Imre úgy gon­dolta, hogy nem jó erre vissza sem gondolni. Mert ha nagyon tapogatódzik a múlt­ban, és fellebbenti a fátylat, melyet vonz reája, a feledés karja, akkor kezd mozogni valami a szive tájékán, a­minek különben el kéne temetve lennie. Az apai ház, a jó édes anyával, a mint ünnepi ruhába öltözteti a gyermekeket, hogy templomba menjenek. A kis Vera, a mint szépen felczifrázva kiséri Imrét a templomba, honnan együtt jönnek vissza. Aztán látja a nagyocska Verát, piros pozsgás arczával, eperpiros szájával, melyre a nagyocska Imre már lopva nem egyszer édes csókot nyomott. És látja édes­anyja mosolygó arczát, mikor mondja, úgy gyermekeim, szeressétek egymást, mint testvérek szokták. A szeretet fészke az igazi boldogságnak. Aztán itja a búcsú órát, a válás keserű kínjait, mikor besorozták a biró uram fiát, ki elhagyta a csendes kis falut, de abban hagyta lelke jobb felét. És ott volt előtte a hosszú, hosszú idő, a katonaságnál, a­mint jártak-keltek városról városra, mig végre Kökényesére értek. úgy érezte már ekkor, hogy lelkének ez a jobb fele, mit Kobakfalván hagyott, is­mét ott van a keblében, visszaszállt könnye­dén az oda, mint a röpke galamb. Leszórta szárnyairól a gyermekév bohó­ságait, csókjait, piros szájacskáit, enyelgő öleléseit és visszarepült oda, a másik feléhez és egyesült ismét azzal. Valakinek Kobakfalván lelkéből csak egy rész kellett, Kökényesben megfogták az­tán az egészet. Meg, és szívesen hagyta megfogatni, mert ő is megfogta a másikat erős szere­lemmel. Bodrogi Évi, a kökényesdi ispánnak messze vidéken szépséges lánya, fogta meg Imre szivét úgy, hogy bele szeretett. Édes, boldogító szerelem volt ez és mi sem zavarta annak csöndes boldogságát, mi­után mindketten fátyolt vetettek a múltra. És a mint Évinek alakja feltűnt Imre szemei előtt, eltűnt lelkéről a nyomás, a mit érzett, foglalkozni a kis Kóti Verával, a ki neki volt szánva feleségül. Ha Évire gondolt, sziklavár volt­ szive, menten minden csábítástól, így hajtatott be a Varjú tanyára, mely­nek környéke egészen csöndes volt. Sötétek voltak már a kis tanya ablakai is, mert a bánat, a bú volt eltemetve benne, Kóti Vera bánata, búja. Az égen lassan kint foszladoztak a fosz­­lányos fellegek, és kibukott alóluk a hold, ezüst fényébe vonva az egész tájékot. A hold ezüst fénye, világossága alatt mintha megelevenedett volna a puszta. Korán van még, ilyenkor a tanyák vi­lágában nem pihen a munka sem. Az esüstös fényű levegőben a hullámos búzavetés megmozdul és felcsillan köröskörül a kasza fénye a­mint mélyen belevág a hul­lámos tengerbe. Bukik, dől a rend a kasza vágása alatt és izmos paraszt legények, asszonyok szedik petrenczébe a kévéket. Ózonos, nehéz, de illatos a levegő. Szél sem fu nagyon, csak meglegyinti a kalászos tengert, mely kincset rejt magában. Gyönyörű nyári éjszaka van, minő más­utt nincs, csak az alföldön, annak áldásos rónáin. Ilyenkor az éj maga a szerelmet lehelti, arról suttog minden bokor, minden szellő. A­merre csak a szem elláthat a hold­világos éjen, mindenütt életet lát az éjsza­kában is. Pihenés itt nyáron nincs, csak kis munkaszünet, s­e pár láznap adja meg az egész évre való áldást. A ropogó kalász zizegése édes zene a munkásoknak, a kaszák pengése hívogató a munkára. Arra alá sötétlik az erdő, és abból a fülemüle hallatja a csattogó, édes énekét. Az éji bogár zúgva hasítja keresztül a levegőt és röpülő kis szárnyasokkal lesz teli a tanya fehér fala. Kardos Imre megállítja lovait az előtte jól ismert tanya udvarán és kifog. Beköti lovait az istállóba, és oda, arra felé tart a kis tanyához. Nem is kell neki a kilincsig nyúlnia. Azt a kit keres, ott látja ülni az ere­szet alatt, a­mint álmodozva néz ki a tájra és hallgatja az aratók egyhangú kasza pen­gését. A Varjú tanya remetéje az, a szép Kóti Vera. Hallotta jól a kocsi zörgését, de nem tudta, ki érkezik azon. Ha tudta volna, mint repült volna oda hozzá angyal szárnyakon, nyílsebesen. Azt hitte, hogy az alsó tanyai napszá­mosokat hozza a kocsi haza, azért nem is sietett eb­be. Kardos Imre, mint az elbűvölt ember, állt meg az eresz alatt, és nem tudott egy lépést sem tenni előre. Első meglepetésében nem tudta, szól­jon-e, vagy vonuljon szépen lassan vissza, hogy fel ne költse a tanya szentjét, fel ne riassza a sajgó fájdalmat, mely megteste­sülve ült ott előtte, és még mindig nem nézett fel. Fehér volt, halvány az arcza, mint a liliomé. Eleven fájdalmat, ha még sohasem lá­tott, a Kóti Vera arczán szemlélhette most. Haja, mely feketébb volt az ég alján és most eltűnő fergeteges felhőnél, lebontva hul­lottak alá vállaira, zilálva széjjel, mintha forgószél ránczigálta volna meg, bomlasz­totta széjjel. Karjai meztelenek voltak és fehér ke­zein nyugodott álla, parázs tüzű szeme pedig messze villogott ki a semmiségbe. Nézte, nézte, sokáig nézte ezt a sem- A hét. (6.) Partur­unt montes.... és született egy nevetséges egér. Eredetileg a kutasi csárdában tervezett nagyobb szabású közigazgatási apparátusból megszületett ebben a nagy melegben mind­össze egy szál csendőr. Ezért ugyan érdemes volt annyi papi­rost rontani, a dolognak oly nagy m­e­d­r­e­t ásni, hogy az egy szál csendőr alig látszik ki belőle. Nyáron még csak hagyján, de télen furcsa helyzete lesz ennek az előőrsnek. Könnyen úgy járhat, mint a muszka a Sipka szorosban, a­mint Verescsagin meg­festette. Mikor majd hull a hó és a kötelesség­­tudó előőrsből nem látszik ki más, csak a bajonet hegye, akkor igazán el lehet majd mondani, hogy: A kutasi csárdán minden csendes. * De nem is ott lesz az előőrs felállítva, hanem úgy látszik, a szakadárok kedvéért, a sámson-orosházi út mentén. Rosz nyelvek úgy beszélik, hogy a kutasi csárda ellen igen alapos kifogások ho­zattak fel. A legerősebb érv ez ellen az volt, hogy ha a kutasi csárda hivatali helyiséggé alakí­­tódnék át, kirándulások alkalmával nem volna betérni hova egy kis­­ hállzájdlira. * A bizottság különben, mely a tanács javaslatát tárgyalta, úgy mondják, a rettene­tes melegben valóságos lázálomban volt, mi­dőn a javaslatot elvetette. Az álomban ott szerepelt a külterületi doktor skalpirozó kése, Marinkovics és legé­nyei rettenetes, éles fringiája, Aracsi doktor humoros szakvéleménye, hogy az állat beteg, tehát szenved, és Máré Nr. 2 vonitó hada. De a­mi a bizottságot legjobban meg­rémítette, az a 2 bábának fényesre súrolt 2 darab­­ fegyvere volt. * . . . Mától fogva nem lesz többé pro­­menád, hanem népkert. Ezután minden este ott fog a muzsika szólni, és a nóta sem úgy fog szólni többé, hogy: Vásárhelyi sétatéren Béla czigány muzsikál. Hajlik ide, hajlik oda Liliomszál, rózsaszál. .. Hanem úgy éneklik majd: Vásárhelyi nagy népkertben Béla czigány hegedül, Nem járja már Kortsák táti Ott a tánczot egyedül . . . Addig mászkált, kizsik­kolt A jó eszme nála, Hogy kisüté Kortsák táti, Hogy fogyjon az árpa. * Különben a héten beütött az uborka évad, és ez a legfrissebb esemény. Igaz, hogy savanyú is, hálátlan téma is, de ilyenkor megköveteli a maga jogait. Ezen évadban uralkodó planéta Drasko­vics Árpád tanácsos és az ártézi fürdő, mely­nek a Bauerék ártézije erős konkurrense kezd lenni. A fürdőtanácsos azt mondja: meden­­czébe az izzadó emberiséggel. Bauerék rátromfolnak: Hideg zuhanyt neki. És inter ditos litigantes fürdik a­­ publikum. Titipu városa hires volt a Mikádóról, a Mikádó meg híres volt Titipu városáról. Történt, hogy hire ment Titipu városá­ban, miszerint jön a legfőbb Mikádó és szá­­monkérő széket tart a sáfárkodásról. Titipuban minden évben le kell nya­­kazni valakit, másként rettentes a Mikádó haragja. Titipu város hivatalaiban mindenütt a legnagyobb rend uralkodik, nincs restanczia, csak az adóhivatalban, hol a személyzet ke­vés és a hivatalnokok a helyettesítési rend­szer alatt görnyednek és elvonják őket ren­des foglalkozásuktól. Kiküldték hát a Legfőbb Mindenegyé­­bet, hogy vizsgálná meg, miként lehetne az adóhivatalban a restanc­iákat elenyésztetni. A Legfőbb Mindenegyéb bejelentő, hogy a most alkalmazott erők nem bírják a mun­kát és így a restanczia soha sem lesz ele­nyészhetve, ha csak nem segít a bajon Toh- Nih-Kha és és Jhe-NehjKhe, legfőbb Khöng- Whe-Lek, kik nyélbe ütik a dolgot. Mire a Mikádó megjön, lesz hát Titi­puban mégis nyakazás. Lenyakazzák a restancziát, a­minek a legfőbb Mikádó bizony örülni fog. De a legfőbb Phenz-Thá-Rhos: Li-Hu- Bhanga — aligha. Újdonságok. — Esküvő. Lapunk szerkesztője Dr. E­n­d­r­e­y Gyula ügyvéd ma reggel 8 órakor vezeti oltárhoz a ref. us templomban J­e­n­e­y Etelka kisasszonyt, Jeney Imre ügyvéd le­ányát. — Szám­onkérő szék. A városi hiva­talokban a szokásos félévi szám­onkérő széket f. hó 17-én fogja megtartani Kállay főispán. A hivatalokban a nagy meleg daczára is erősen folyik a munka, hogy a főispán a scontróval meg legyen elégedve. — Nagy András János és neje arcz­­képeit, melyeket a város a közgyűlési terem számára festetett le, már teljesen elkészítő Vastagh György festőművész, aki e héten azon kérdést intézte a polgármesterhez, hogy a kész festményeket kinek a czimére adja fel. A válasz elment, hogy a képeket a pol­gármesteri hivatal czimére küldje el a művész s igy azok mielőbb megérkezni fognak, és az augusztusi közgyűlésen remélhetőleg már a gyűlésteremben is szemlélhetők lesznek. — Személyi hírek: Ajtay Jánost, a helybeli unitárius leányegyház segédlelkészét Homorod-Almás (Erdély) unitárius egyház­­községe, mely a legtekintélyesebb unitárius gyülekezetek közé tartozik, egyhangúlag rendes lelkészének választotta meg. — Dr. Hancz Jenő főgymnasiumi tanárt a szatmári reform. egyház közfelkiáltással hivta meg gymna­­siumának latin és magyar tanszékére. — Lévay Ferencz kir. tanfelügyelő ur a vallás és közoktatási minisztériumba osz­tálytanácsosnak neveztetett ki. A kinevezés városunkban is feltűnést és megelégedést kel­tett, mert nálunk közvetlen tapasztalásból ismeretes azon szakavatott és erélyes műkö­dés, melyet Lévay úr Csongrád megye nép­nevelése körül hat esztendei tan­felügyelősége folyamán kifejtett. Buzgósága, tapintata és kiváló szakismeretei segélyével jelentékeny alkotások és nagy haladás elősegítőjévé tették városunkban is. A polgári leányiskola felállí­tásában kétségtelenül legkiválóbb része Lévay urnak volt. Az ismétlő iskolázás, a tanyai oktatás, az iskolalátogatás szigorú és rend­szeres ellenőrzése kiváló gondjai közé tartoz­tak. A tanítók igaz és meghitt barátot bírtak benne, aki — ahol csak lehetett — támo­gatta és buzdította őket. Ezeken felül ele­gendő elfogulatlansággal is bírt viszonyaink megítélése tekintetében, és ha ebből a szem­pontból nem is vihetett mindent keresztül, amit miséget, mozdulatlanul és nem dobogott szíve hangosabban. Nem érezte, nem tudta, hogy Imre itt van közelében, csak feléje kell nyújtania fehér kezeit és érzi, látja a­ki után oly rég sóvárgott. Észbontó szépség volt, a­mint úgy a hold rá szórta fehér, érzéketlen, hideg su­garait. * Imre, a­mint ott állott így mögötte, érezni kezdte, hogy lelkének az a jobb fele, melyet régente erre­felé hagyott, ismét kezd kilopódzni szivéből. Oda ment Vera mellé és rátette kezeit vállára. Erre az érintésre a lány, mint a villám ugrott fel és ott állt Imre előtt gyönyörű alakjával, nagy szépségével. Kezeit szemei elé tette és úgy nézett Imrére, mintha nem ismerné. Egyszerre egy éles sikolylyal oda­vete magát annak keblére és ráborult, lehajtva szép fejét annak vállára, zokogva, sírva, mint a gyermek szokott anya koporsójára. A ki neki meghalt, a ki számára elve­szett, ime itt van, felkereste. De minek. Lebontotta karjait vállairól, és mint a bűnös, lehorgasztott fejjel állt Imre előtt, remegő hangon mondva: — Imre, hát eljöttél. — El. Bájt, a­mit hallottam felőled, és nem volt nyugtom, mig nem látlak, mig meg nem kérdezlek, hogy tartogatsz-e szived­­­ben ellenem haragot és hogy rászolgáltam-e­­ én . — Nem Imre, az én lelkem haragot sohasem ismert senki iránt. Veled nem is szóltam, régen nem láttalak, meg sem bán­tottál, nem tudom hát, hogy miért lenne harag irántad lelkemben. — Úgy hallottam, anyánk nekem nevelt fel, feleségemnek kellett volna lenned. — úgy mondta nekem is. — És szerettél engem ? Vera felnézett Imrére és kényes szemei azt látszottak szemrehányóan kérdezni: — És még kételkedhetsz abban, hogy szerettelek-e ? (Folyt, köv.)

Next