Vasárnapi Ujság – 1854
1854-07-16 / 20. szám - Ferde izlésről; különösen a bulldogokról K. 167. oldal / Ipar-; müvészet-; gazdászat-; természettudomány - Orosz ujonczok 167. oldal / Táj- és népismertetések; utirajzok - Téli sétány 167. oldal / Táj- és népismertetések; utirajzok
nyu felhőszakadásokat onta előbbi kedveltjeire s őket hatalmas viz- és iszapárak alá temeté. Ez iszap képezi a kőszéntelepeket fedő veres fővenykő rétegét, a hajdankor kőszén-erdeinek óriási sírkövét." Dr. Hegedűs: Orosz ujonczok. Mikor az orosz ujonczokat összefogják, egy egy zászlóalj illyen kikészitetlen katonát átadnak egy tapasztaltabb tisztnek, hogy csináljon belőlük hadfiakat, annak rende és módja szerint. A nyers embertömegen kivül egyúttal a kikészitetlen bőrt és posztót is megkapja, mellyből zászlóalja számára csizmát és felöltőt készitessen. Azt képzeljük, hogy illyenkor az illető tiszt felszólítja ujonczait, hogy a mellyik közülök csizmát tud varrni vagy kaputot szabni, álljon elő, legalább mi hasonló esetben ugy cselekednénk. Világért sem teszi. Hanem a mellyikre a szeme esik, arra rámutat : „te leszesz szabó, te másik csizmadia," stb. Ha nem értenek a rájuk bízott mesterséghez, megtanítják rá őket, még pedig igen rövid időn. Hasonló történik a zenekarral is. Kinek sipot, kinek dobot adnak a kezébe s meg kell neki tanulni a művészetet, ha törik ha szakad. Egy ezredes dicsekedve mondá egy más országbeli főtiszt előtt, hogy a moszkvai gránátosokat ő igy alakitotta. Emez csodálkozva kérdezé tőle, hogy miért nem kérdezé ki őket inkább, hogy odahaza ki micsoda mesterséget követett, hiszen ujonczai között bizonyosan akad elég, a ki otthon varga, vagy szabó volt, ollyan is, aki a ballajkát, az oroszok nemzeti furulyáját tudta fúni s ez bizonyosan jobban értend a zenéhez, mint a ki a lapkit (kéreg papucsot) varrta amott. . . ? — Hát azt hiszi ön, mondá az ezredes, hogy ezek közül csak egy is megvallaná, hogy tud valami mesterséget? Inkább egy ujat tanul, s hamarább engedi magába verni a hangjegyek ismeretét, hogy sem tisztjével tudatná, miszerint más foglalatosságra képes. Téli sétány: I. Pál, orosz cár egy napon parancsot adott ki, hogy a Nevszki palota kilátásában két pompás sétányt kell felállítani. Négy sor fának kell két orosz mérföldnyi hosszúságban ültetve lenni, minden fának három öl magasnak lenni, s színes korlátokkal bekerítve lenni az egésznek. Ekkor épen tél közepe volt, vad, csikorgó oroszországi tél, félöles hó a föld felett, s a hó alatt egy ölnyire megfagyva a föld. A parancs azonban ki volt adva, s a tavasz első sugaraira már bimbóba kellett indulni a sétánynak s jövő nyárra árnyékos fáknak állani két mérföldnyi messzeségre. Ennek pedig végre kell hajtatni, mert a czár ugy parancsolta. Maga a trónörökös, Sándor nagyherczeg vezette a munkálatokat, miknek óriási nehézségei minden fogalmat meghaladnak. Harmincz napig dolgozott rajta folyvást tízezer munkás, félre hordva az utról a havat s fejszével vagdalva fel a kőkemény fagyott földet, a mellybe a fákat elkellett ültetni. Az erdőkből roppant fáradsággal ásták ki a nagy szálfákat s a töveikre fagyott földdel együtt hengereken szálliták odáig; akkor minden lyuk felett, mellybe egy fát kellett ültetni, nagy tüzeket raktak s igy olvaszták fel a földet, hogy a gyökerek megfogamzhassanak benne. Minden illy elültetett fa hetven forintba került. De harmincz nap alatt készen volt a sétány, s a tavasz kezdetével lombos fák állottak a Nevszki palota előtt két mérföldnyi hosszúságban. Hasonló óriási erőfeszítés történt II. Katalin cárnő idejében. Július 5-én 1796-ban a villám lecsapott a Vaszili Ostrow kikötőbe s elégette az ott levő hadihajókat mind, a munkások lakóival, s az építő műhelyekkel együtt. Akár nyolczvan millió rubelre becsültetett. Ekkor ünnepélyes ukázt bocsátott ki a czárnő, mellyben elrendelé, miszerint hat hét lefolyása alatt az egész elveszett flottának újból fel kell építve lenni, ugy hogy még a fagyok bekövetkezte előtt elhagyhassa a kikötőt. Az ország minden részeibe sebes futárok vitték a parancsot. Archangelból munkásokat és építőanyagokat hozattak, éjjel nappal dolgoztak rajta, hogy száz gálya készen legyen a kitűzött napra, s bárha elkéstek is a befejezéssel, de mind a mellett a legbámulatosabb erőfeszítés példáját tüntetek elő. Különös párbeszéd egy orosz s egy franczia főtiszt között. Szuvaroff egyszer összetalálkozott egy Oroszországban utazó franczia főtiszttel s amint azt neki bemutatták, következő beszédbe eredt vele. — Hová való? kérdé a francziától nyersen. — Frankhonba, felelt az gyorsan. — Kicsoda, micsoda? — Katona. — Mi rangja van? — Ezredes. — Hogy hiják? — Lamath Sándor. — Jól van. Ekkor a franczia állt neki. — Hát ön hovávaló? — Oroszországba. — Kicsoda, micsoda? — Katona. — Mi rangja van? — Tábornok. — Hogy híják? * — Szuvaroff. — Jól vari. Azzal hátat fordítottak egymásnak. Ferde ízlésről, különösen pedig a bulldog nevű kutyákról. Senki ne vegye rosz néven, ha szót emelünk egy nagyon elharapózni kezdő csúf divat ellen. Egy korszak lelki nemességét mindenkor legbiztosabban ítélhetni meg az abban uralkodó ízlésről. Lelkes időkben csak azt szeretik, a mi nemes, szép és értelmes s a népnek ösztöne elfordul mind attól a mi rut, torz és buta. Azonban az emberi fejlődés történetében mindig akadunk visszaesésekre, látva, hogy egy vagy más fejlődő jó irányt mint szorítja ki egy időre egy egy vad ízlés. Ezt tanúsítják nem csak a népek történetei, hanem a tudományok és művészetek fejlődései is. Minő borzadalmas tárgyakat választottak a keresztyénség első festészet vallásos elragadtatásukban, — szétmarcangolt szenteket, rothadó csontvázakat, fekélyes testeket! S a kutató ész hányszor téved a babona országába, hányszor várt csodaerőt az undorítótól, az émelyítőtől (ami nagyban kezd újra elharapózni napjainkban is — gondoljunk csak a sok szerencsétlen keserű viz, s kénes vizivókra!), hányszor látta rejtélyesnek azt, ami természetes, csak akkor találván meg a nyitját, miután már a természetlenség egész birodalmát bebarangolta. A divat hullámzásaiban még nagyobb számmal mutathatni fel ama visszaesést a rútba és utálatosba. Emlékezzünk csak vissza a hajporos parókákra s az abroncsszoknyákra, a kificamodott ízlés ezen legkiáltóbb bizonyítványaira, a mopszlikra s khinai pagódlikra! s végre nézzük a napjainkban lábra kapott divatot, a bulldogok tartása, szaporítása körül. Valóban kirívó tünemény korunk széptani és emberi érzelmeinek fejlődése között. A bulldogokat, mint közönségesen hiszik, a mult század közepe táján hozták Kanadából a mai Északamerikába, hol ez állatokat később szökött rabszolgák föl*