Vasárnapi Ujság – 1854
1854-08-20 / 25. szám - Látogatás a basibozukoknál. Urházy G. 210. oldal / Táj- és népismertetések; utirajzok
211 s ezen viz mentében is jókora távolságnyira. Ezen hadosztály arczéle a Dunának, következőleg a Kis-Oláhországban levő oroszoknak volt fordítva, mig oldala ugy vala fölállitva, hogy a Timok vizének, e szerint Szerbiának látszott irányozva lenni. A főhadiszállás vala Noviselloban. Itt parancsnokolt Massur pasa, lovassági vezérőrnagy (liva-pasa), az alparancsnok, Omer őrnagy pedig Rakoviczán üté föl hadiszállását. A Timok vizétől Viddin felé messze sikság terül, csak Rakovicza közelében látszanak dombos helyek, alkalmasint emberi kéz által alkotott sánczok romjai, minthogy e kis emelkedettségen a sánczszárnyak, megcsonkítva, most is észrevehetők. Bolgárországban annyi háború folyt, hogy az illy sánczmaradványok szembe se tűnnek : a rakoviczai sáncz az utóbbi orosz-török háborúból való. Ezen jó hat órányi távolságú téren, mellynek folytatása egyébiránt a messze fehérlő Balkánig nyúlik, hurubákból álló nyomorú oláh és bolgár falvak füstölnek, mint sötét pontok a messze zöld mezőben. Míg egyfelől, ezen viskókról ítélve, a bolgár földön csak nyomort láthatunk, másfelől a kolompoló csordák és nyájak sokasága ellenkezőről fog meggyőzni. Ezen a roppant térségen százezrekből álló gazdagság, mozog egyik helyről a másikra: a téren most megjelen, majd eltűnik, mihelyt háború vagy más veszély fenyegeti, s menhelyet azon cserjés erdőségekben talál, melly e tér nyugoti oldalán kezd lankásan emelkedni. Tulajdonkép ezen erdőség közt él a bolgár: ide rejti gazdaságát, hogy rá senki se áhítozhassék. Illyen erdőbeli gazdaságok hasonlítanak a magyar pusztákat pontozó, úgynevezett tanyához. Vannak azonban nem csak eldugott bolgár tanyák, hanem szép nyaralók is : az erdő széleken vöröslenek a gazdag törökök kioszkjai, s az itt levő kertek árnyai alatt szoktak mulatni és unalmaskodni a főurak háremei. Az illy török főúrnak gazdag birtokai vannak, és a földmivelést, marhatenyésztést szorgalommal űizeti. Ezen zöld térséget, mellyen, mint megjegyzem, annyi gazdagság szemlélhető, a mult májusi napokban több helyütt fehérlő sátorcsoportok borították : messziről a juhnyájaktól alig lehetett volna megkülönböztetni, ha csak a fegyverek éles villanása nem jelenti, hogy ezen sátrak alatt nem szelid természetű pásztorok, hanem harczias, mogorva törökök tanyáznak. Ha azonban egy pillanatra csalódásban vagyunk is, majd a dobok pörgése, a török sípok sajátságos zenéje — mi messze hallatszik— jelenteni fogja, hogy török tábor felé közeledünk. Ki régi képes könyvekben török tábor rajzát látta, a mostanit a régitől alig fogja különbözőnek találni, legalább első látásra. Nagyon kiváncsi valék, hogy a tábor közé bejuthassak, mi egyébiránt sok más emberre nézve nem lehetett volna kellemes mulatság, kivált a bolgár földre lépve, ha lovas basi-bozukok és gyalog amauták körülfogják. Mikor én a Timok vizén átkeltem, a túlsó, tudniillik bolgár parton, lovas basi-bozuk szemőrség állott. A basi-bozuk őrségnek nem volt sátra, hanem egy kis földalatti hurubája, mi rosz időben, s ételenként menhelyül szolgál. A huruba tetejére fehér szegélyű zöld zászló volt kitűzve, mellynek közepén távolból is kivehető vala a félholdas csillag, mi minden török zászlónak közepén szokott állani. Alig léptem ki a partra , egy basi-bozuk, izmos , koromfekete kisázsiai arab, megállitott : „teskere!" — útlevelet! — mondá, s én nem késlekedtem útlevelem előmutatásával : figyelmesen látszott olvasni , a nélkül azonban, hogy érthette volna, kivéve a belgrádi visát, mellyben mint negociant szerepeltem. Pele eji (igen jó) mondá, s kezével keletiesen üdvözölt. A bolgár ladikost kértem, hogy a basi-bozuk népség között tolmácsi szerepet vállalna magára, mit a bolgár meg is tön. A basi-bozuk utat mutatott, egyenesen a hurubához, melly körül ott állottak a nyeritő lovak, rosz töveken tengődve, mert a széna mindenütt elfogyott volt. A basi-bozukok mindjárt kijöttek a hurubából, s alkalmam vala fölüttök szemlét tartani. Ezek mindnyájan Kis-Ázsiából, vagy mint ők nevezik Arabistanból valók voltak. Fekete, napégetett éltes férfiak. Öltözetök a rendes török öltözet volt : fejöben vörös fez, melly vékonyos turbánnal vala köritve; felső öltözet: vörös vagy zöld, kivágott ujju dolmányka vala, mi alatt az aranyos vagy ezüstös zsinorzatu mellény díszelgett; oldalukat kis-ázsiai szövetű shawl körité, mi alatt a fekete bőrből készitett pisztoly és jatagánnak — török kés — tartója vala; nadrágjuk a bő bugyogó (sálvár) ez is zsinorozva. Lábukon csizma vala, fél sarkantyúval. Azonban nehogy azt higyje valaki, mintha ezen öltözetdarabok a magok épségekben lettek volna : csak a foszlányok mutatták, hogy valaha ollyanok lehettek. Ezen egyébiránt nem lehet csodálkozni : Kis-Ázsia jó tova van; aztán a török sólymot az orosz sasok ollykor ollykor megtépdesték. — Hos geldin! — üdvözlének törökül. — Szefá bolduk — viszonzám, s egymást keletiesen megtiszteltük. Megkínáltak, hogy főhadiszállásukra, azaz a hurubába mennék be. A huruba fedele fegyvertárul szolgált : ebbe szurkálták puskáikat, pisztolyaikat, jatagánjaikat. A huruba közepén tűz égett, s egy öreg török épen pillar készitéssel foglalkozott. A lábasban rizskását főzött, fris pörkölt juh hússal, azután reá marhazsirt azaz olvasztott faggyút öntött: ebből állott a basi-bozuk pompás eledele. A pillar már készen volt, s készültek, hogy hozzá lássanak. Nem akartam őket ebédjektől megfosztani — ki akartam a hurubából menni. Leültettek, s ebédre marasztottak. Csak ne volna annak a fagyiyunak olly különös szaga! — gondolom magamban, azonban mégis elfogadtam a meghívást, mert visszautasítani nagy megsértés lett volna. Kezeiket megmosták, s egy széles kerek fatálra a pillavos lábast föltették. A szögletben nyers juhbőrök valának, ezeket az asztal, azaz fatál mellé terítették, s keresztbevetett lábakkal ráültek. Velem, fájdalom, egy nagy bunda vala :kim hagytam volt, a huruba ágasára terítve. A bundát egyik basi bozuk behozta, hirtelen összehajtá, s alám tevé — fájdalom alám tevé — bár ne tette volna. Egyébiránt ő jót akart. Néhány falatot ettem, s az oldalamon levő kis rhumos üvegből egy kortyot rányomtam — mert szemem káprázni kezdett. A dragomán bolgár jószün falatozott — én nem mondhatnám. A rhumból másodszor is egy kortyot fölhajtottam. Egy török azt gondolta, hogy vizet iszom — de szagát a többiek már érezvén : jok szu — nem viz — mondák—hanem rhum. Rhum? mi az a rhum? kérde a vén izmait. A szalmás üveget odanyujtom. Izmail megkóstolá. Ráki — raki—pálinka, kiáltott. Eji, pek eji — mondá, s az üveget jól meghúzta. Ezután a basi-bozukok rendre ittak belőle : eji, pek eji! helyesléssel. A basi-bozukok a pillavot jobbkezök három első ujjával jóízűen felfalatozták, s midőn a lakomának vége volt, kimentek a Timok partjára, ujjaikat megmosták. Bundám zsebében — melly bundának a hurukában előre rosz végét sejtettem — fél oka jó török dohány volt. Tudja az isten, mintha megérezték volna. Alkalmasint az, ki a huruba fogasáról behozta, észrevette volt — s minden kérés nélkül neki állottak, és vékony, fél hosszú szárú, kis cseréppipásokba egész kényelemmel tömték. A világért se szóltam volna. Hisz ők becsületes, jó emberek valának, kik engem szívélyesen megvendégeltek. Mind odaadom a dohányt. Szegények kifogytak belőle, pedig a török katona inkább éhezik — csakhogy pipázhassék. Kiültünk mindnyájan a gyepre, úgy néztük a Duna túlsó partján búsongó dal között le és fölfelé portyázó kozákokat. A kozákoknak a túlsó parton nem vola különb palotájuk. Ott is nagy füst volt , alkalmasint ebédeltek. Midőn igy a hurubát környező füstfelleg között élveznők a keleties elmélyedés örömeit, midőn tíz percz alatt pár szót alig szólottunk, egy Loca atesfejü basi-bozuk azon megjegyzést teszi egész komolysággal, hogy kávé jok — azaz nincs kávé! A többiek ezen megjegyzésre olly képet csináltak, mintha szégyelnék, hogy a pipa mellé kávét nem adhatnak. Én mentegetőztem, hogy a kávét ugyan szeretem, de ebéd után rám nézve nem annyira nélkülözhetlen. Az öreg Izmail fejét csóválni látszott, kezével térdére ütött, mi annyit tett : bizony baj, hogy nincs kávé. E pillanatban Novisello felől álgyulövés hallatszott. Én fölkeltem, hogy halljam, mellyik részről hangzik az álgyuzás. A basi-bozuk szánó képet vetett reám, mintha sajnálná fáradságomat. Moszkov gyaur! — mondá egyik, mi annyit tett, hogy az oroszok álgyuznak. Még pár lövést hallottam, s mindjárt gondo»lám, hogy az oroszok valami dunaparti előőrsre lődöznek. A Duna bal partján előőrsön levő kozákok is kifutottak földkunyhóikból, s mindjárt lóra pattantak. A basi-kozákok mosolyogva néztek a túlsó partra, s még füleket sem mozdítottak. Talán sejtették, hogy nem nagy a veszély. Hogy némi mulatságot szerezzenek, egyik elővette pisztolyát, s lődözni akart, de az öreg Izmail intett, hogy tenné le, mert a kozákok is mindjárt lődöznek, s mutatott Rakovicza felé, hol a parancsnok szállása volt, ki alkalmasint a lődözést megtiltotta volt. Mit tegyenek hát? kettő lóra ült, s versenyt futtatott. Ritka pára ez a basi-bozuk ló! Többnyire 14 és legfölebb 15 markosok , gömbölyű idomuak, széles szüggyel és erős nyakkal, lihegő orrlyukakkal és élénk szemekkel. Kérdezem, hogy a lovak Arabistanból valók? Igen, Arabistánból, de azért nem tiszta arab vérnek : fél arab és fél török vér. Egyébiránt bajosan lehetne megkülönböztetni a telivér arabtól : nagy tapasztalat és leismerés kívántatik, hogy szemünk ne csaljon. Daczára, hogy mint Toldi lova csak töreken tengődtek, nem valának rosz húsban, mit tán a jó gondozás okozott. A török lovát ugy szereti, mint feleségét, s tán sok még jobban. Mint a szél Arabistán homoktengerén, nyargalt végig a két basibozuk a Duna partján , a túlsó parti kozák csak nézett utánok, hogy mit, mivelnek azok a hóbortos török katonák. Míg visszajöttek, addig megtekintem nyeregszerszámaikat : a kantár nagyon egyszerű készítésű, kivéve, hogy a zabola czifrább mint a miénk, kettős kanyarulattal, minét makranczos lovaknál szoktak nálunk használni; a nyereg egészen bőr, elől és hátul kápa nélkül, alul jól megbéllelve, a felső bőr szép rózsaszín, czifrán kivarrva, oldalról sallangok fityegnek, mint a mi betyárainknál. A mell- és farszijjat is használják, s rendesen az előmellszijj csillagozva és félholddal ékesítve van. Egyébiránt valamint magának a basi-bozuknak öltözéke, ugy a lováé sem viseli magán az újság jeleit. Mutatja, hogy nem Abdul-Medzsid szultán fegyvergyárából került ki. A basi-bozuknak mindene sajátja. A padisáhnak csak háború idején szolgál, s ekkor örömest szolgál, mert legalább ennivalót kap, ha pénz fizetésekre alig jut is. Fegyvere : egy kurta puska, ez is kovás, két pisztoly, egy jatagán, egy görbe kard és egy kis oldalbicsak, mikép ezt törökül is nevezik. Minthogy a Timok vizéig fogadtam volt szekeresem, a faluig, tudniillik Rakoviczáig alkalmat kellett várnom , vagy pedig valamelly basi-bozuk lovára fölkaparodnom. És Izmail csakugyan észrevette aggodalmamat: figyelmeztetett, hogy ha tetszik, lovával szolgál. Tüzes kis szürke jószág