Vasárnapi Ujság – 1854
1854-08-20 / 25. szám - Hová vezet a részegeskedés 212. oldal / Elbeszélesek - Családi élet. Tóth Kálmán 212. oldal / Költemények
212 volt. Mit kér érte félórányira ? kérdeztetem. Az öreg megsértve látszott magát érezni. Fejével intett, hogy pénzre nincs szüksége. Mit adjak neki? gondolom a megvendéglés és megtisztelésért. A rhumos üveg neki megtetszett volt; jól van,gondolom,s neki átnyújtom. Lelke látszott az ajándéknak örvendeni. A többi közt a dohányt osztám szét, száz meg száz evvala effendim (köszönöm uram) nyilatkozatok között. A szürkét elévezették. Ismail a nyereg hátuljáról leloggó kerek tököt, mellyben néha néha rákit tartott, levette, s a rhumos üveget akasztá helyébe. Kevés uti podgyászomat hátul rákötötte, s még pár lovas basibozuk kíséretében megváltam a Timok-parti lurubától, a legkedvesebb érzések között, kivéve, hogy a huruba földjére terített bundám jövendője egyre aggasztott. Megindultunk, vagyis indulni akartunk. Az öreg Ismail lova érezte, hogy nem a basi-bozuk ül alatta, tánczolni kezdett. Igyekeztem ránczba szedni, s miután magát kifútta , ugy viselé magát, mint Mohamed tíorákja, s csak röpültünk a török hadparancsnok hadi szállására, fehér-zöld sátrak közé, mellyeknek hosszú sorai legszebb rendben húzódtak el a puha pázsit fölött. A parancsnok sátra annyival volt kitűnőbb, hogy a zászló mellé volt kitűzve, s a sátor tetején csillagos félhold tündökölt. Midőn a sátrak közé értünk, a rendes török katonaság bámulva nézett ránk, inkább reám. Mint később hallottam, azt gondolták, hogy a basi-bozukok által megfogott kém vagyok. De a basi-bozukok mindjárt fölvilágositották őket , s a katonaság illedelmesen félreállt, s utat mutatott a parancsnok sátra felé. A basi-bozukoknak valami pénzajándékot akartam adni, de némi boszankodással utasíták vissza : jok, sok! mondák kifejezéssel. Pedig nemcsak a basi-bozukok, hanem a rendes katonák is hét hónap óta egy para fizetést sem kaptak. De azért lelkesedés, kitartás hiányáról panasz nem lehetett. A basi-bozukoktól megválva, a parancsnok sátra felé közeledtem. A sátor zászlóját a májusi szél egész erővel lobogtatta, mert annyira meg volt rongyolva, hogy rajta bátran átmehetett. E zászlót a csetátei nap viselte meg. Bojtját tüzes golyó perzselte le , közepét puskagolyók lyuggatták keresztül. A zászlónyél ketté volt lőve, s most vas pánttal szorították össze. Hol e zászlót vitték, ott meleg órák lehettek. A dicsőség napja forró — de fényes. Hova vezet a részegeskedem ? BESZÉLY. (Vége.) És nem csalódtak , ott volt Andris talán még Veronnál is halványabban, mert hiszen csak ő érté egykor a kint, mit most — az kit ő még romjaiban is olly igen szeret, — Veron érez. A kérés meghallgattatott, s midőn a csecsekendők * kicseréltettek, remegő hangon mondá Veron : — Tudja ked Andris, milly fekete búbánat szállt az én életemre, azért tűrje el néha, ha az, akaratom ellen is meg fog látszani. — Talán az Isten, ki látja milly igazán szeretlek, megengedi, hogy jó tanácsom és az idő meggyógyítsa szivedet. — Amen — mondá a boldog öreg anya és felhordá a mézes pálinkát és más inni, enni valót, a mivel a kedves kérőknek kedveskedni szokás. — Már éjfélt kukorikolt a gondos kakas, midőn a kérők haza indulának. A kendő lakozást menyegző követé és Veron nyugodtnak látszott, sőt mosolyogni is öröködék Andrisa előtt ; de az mondá neki : — Hadd el azt rózsám, mig magától nem jö, mit megad a jó Isten. — Sírj még most inkább és én vigasztalni foglak, s abból megfogod látni, milly igen szeretlek. Veron nyakába borult olly igen szivesen, mit maga sem hitt volna, — ha más mondotta volna. Olly igen jól esett neki e résztvevő hang, hogy maga is megvallá : — Nem leszek én olly igen szerencsétlen, mint hittem! — Adja azt a mindenható Isten, fejezé be Andris. Pistának hát nem hallgatá meg átkát az ég; nem hat minden kiáltás az égbe. Az egész nap vigan telt, csak midőn estve a búcsúztató kezdődött, jön Veron halványnyá, mint vad virág, mely sirok tövében jó, s lábai önnehézzé váltak; alig birált a vörény kezénél fogva megmozditani. A változást melly csak perczig tartott, senki sem vevé észre, csak a középen álló vőlegény, de ő nem árulá el érzelmeit — csak egy mély sokat kelt ki a szorult szivből. A vőfény már elvégezé mondókáját elmondá hogy: „érzi balkezéről milly bánatos a szive". Óh ha tudta volna milly igen nagy igazat mondott, talán ő szaladt volna legelőször, de semmit sem sejtve haladt igy a menyasszonnyal a szokásos kamra felé és elállott szeme szája : mert a vőlegény kalapja nem érinté a menyasszony rozmaring koszorúját, mire halkan morgá : — Még illy mennyegzőben nem voltam. A kamara ajtó az új párra zárult, és vigadtak tánczoltak világos viradtig. Másnap, midőn az örömanya leányához nyitott, azt sirva, s egyedül találta. Andris akkor jött haza, s ostorosaival az udvaron vesződött. A kamara ablaka ki volt feszítve. Andris is bejött „Fogadj istent" mondott az anya és leányának. Egyik sem kérdé, hogy hol volt, csak Veron vetett reá egy köszönő háládatos pillantást. Több év lefolyt már, Kis Pista megszökött a megye tömlöczéből és a Mátrába csapott fel, mint hitték „szegény legénynek." Veron egén is tisztulni kezde a ború, a tartós jó bánás és türelem hegedöbe hozák a sebet, mit szivén viselt, — mig végre az anya elfelejteté a szerető kínjait, Egy kis leányka és két kis fiu tevék boldogságát. És Andris, a jó Andris is már megtudá őt örömmel csókolni, s ugy várta estve midőn a mezőn járt, s olly örömmel fogadá a megtérőt, mintha csak az lett volna egyetlen első szerelme, ugy elenyelegtek, mikor a falaka padra (a ház fala előtti pad) ültek, mintha csak most szerették volna meg legelébb egymást. Még egy volt hátra a szegény Veront megszomoritani, Pistát megfogták s elitélték kötélre. Szegény Andris vivé meg a hirt neki, — mert úgymond : — Ki tudná azt szebben előadni mint én? Hasztalan a nyil bármi kézből is sebet vág. — Andris lelkem — mondá fuldokolva Veron — menjen be a városba Pistához, s mondja neki, hogy ha megvan még az a por, mit egyszer adtam neki használatra — mondja neki kend, hogy gondoljon rám. — Andris bement, pedig tudta, hogy Pista inkább csak azért szökött ki, hogy őt megölje; — de őt neje kérte, kit ő olly végtelen szeretett és ő bevitte az üzenetet. Használta-e Pista az utasítást, nem tudni; de midőn a vesztő helyre ki akarták vinni, már nem élt. Veron még él és kis leányának Katiczának mindig azt mondja, hogy ne szeresd aranyom soha az első legényt a faluban, mert abban legtöbb a hiba, s a kis Pistának : — Ne barátkozzál rosz legényekkel, mert azokat nem fogod megjobbitani, csak magad romlasz el miattok, de az eltévedetteket ne vesd meg, mert azokat még megtérítheted. — Ne részegeskedjél, mert az ital megrontja a legjobb és legbecsületesebb szivet." Pista a komoly fiu, meghallgatja anyja tanácsát, de a hamis kis Katicza, nagyon kacsingat a pengő sarkantyús legényekre. Azért hogy elejét vegyék a rosznak, eljegyezték őt 12 éves korában egy jó fiúval. *) Mátka-jegy Családi élet. Annyit gondolok rád, hogy szinte azt hiszem : Benned vagyok, élek Te szép szivárványa a borús világnak Szép családi élet! Te enyhítő árnyék, te jó hűvös forrás Az élet mezején, Hova a szív, miként a megsebzett szarvas Magát gyógyitni mén.