Vasárnapi Ujság – 1854
1854-10-15 / 33. szám - Az avar vezér. Jókai 277. oldal / Elbeszélesek - Az avar vezér 33. szám / Fametszvények. (Magyarázó leirásokkal.)
278 idegen nyelvet kényszerit eltanulni, s imádkoztat fegyverei dicsőségéért. Ha lett volna egyetértés a nép között, hajh, millyen siralmas vége lett volna ott a moszkának; de ősi viszálkodásból hagyták megnőni a közös ellenséget; az egyik faj örült, hogy a másik :pusztul s nem gondolt rá, hogy majd rá is kerül a sor. Aztán mindig is akadt közöttük az ellenségnek barátja, aki elmondta a többinek, hogy a moszkák millyen jó emberek : ezüsttel fizetnek mindenért, megcsinálják az utakat, bekerítik a városokat, vigyáznak rendre, békességre, isszák az áldott pálinkát s tele zsebjük szent képekkel. Előbb csak a kereskedők hatoltak az ország mélyébe, árultak czifra csecsebecsét, nyalánkságot s vettek haszontalan limlomot, ami senki másnak nem kellett, azután telepitvényesek húzódtak be, vettek drága pénzen kopár földet, hogy a kereskedőknek legyen hova megszállani. Azután fegyveres őrizők jelentek meg, hogy a telepítvényeseket el ne pusztítsák a rablók. Azokat egész csapatok követték, s hogy a csapatokat el ne lopja valaki, várakat építettek és azután azt mondták, hogy otthon vannak. Így kötöttek ki Avariával is. Egyszer látogatóba jött két jámbor moszkó a Nilár völgybe, felkeresték Merisz bég házát, megölelték az öreg béget, megcsókolgaták fiait, dicsérék sajtját, kumisz italát, melly készül poshasztott tejből, megbámulták fegyvereit, ott laktak nála egy hétig, szelidek voltak, mint a bárány s midőn elváltak tőle, meghívták, hogy ha érkezése leszen, látogassa őket vissza, alig néhány mérföldnyi távolban fekvő várukban, hadd adják neki vissza azt a szives vendégszeretetet. Az avar főnök nagyon megtisztelve érezte magát e meghívással s alig várt az alkalomra, hogy fakastélyából leszállva megnézhesse azokat az uj telepitvényeket, hol minden még egyszer akkorára nő, mint másutt, s hol az embereknek éjjel nappal nincsen egyéb dolguk, mint boldogságukkal dicsekedni. Különösen kissebb fia nógatá az utazásra. Gyéma bég el volt ragadtatva az orosz uraktól szörnyen, mennyivel szebb emberek ők, mint a mi barna avarjaink, hajók sárga, mint a kender, szemeik kékek és zöldek, egynek közülök szemöldököt sem adott a természet : millyen jól illett az neki! Gyéma bég leperzselte a magáét, hogy hasonló legyen ehez a szép idegen úrhoz. De Balkár bég egészen ellenkezője volt testvérjének. Nem tűrheté a két idegent s mikor el kellett menni apjával látogatásukra, ugy könyörgött, hogy csak hadd maradjon ő otthon. Volt egy szép szerelmes mátkája Balkár bégnek, a szép Gyiungyila (olvasd Gyöngyile) Ha az nem lett volna ollyan szép, ha annak nem lettek volna ollyan bűbájos tűzzel lángoló szemei, olly mézédes szóktól beszédes ajkai, olly hizelgő keble, ölelő karjai, talán el sem ment volna Balkár bég apjával és testvérével. De Gyöngyile könyörgve fűződött nyakába : „mit hozasz nekem az idegenektől, hozasz e prémes kaftánkat, pillangós papucsot, arany boglárokat, zománczos kösöntyűt?" Balkár bég mondhatta neki : „minek fenéked boglár és kösöntyű, nem drágább-e neked az én két,szemem, minek neked a drága prém, nem melegebb-e annál az én keblem ?" Gyöngyire elszomorodott s a bég hogy kedvét találja, elment együtt Merisz béggel a jámbor oroszok telepitvényére. Ott nagy szívességgel fogadták őket, megismerkedteték drága italokkal, fűszeres étkekkel, megmutogatták nekik számtalan hadi erejüket, nehéz ágyúikat, s mondogatták a jó Merisz bégnek, hogy millyen derék két lovas vezér lenne két fiából, mennyi fényes érdemrend és kereszt elférne széles melleiken, nagy urak, herczegek lennének belőlük; a félvilág beszélne az Andi család hős sarjadékiról, s majdan ők lennének az egész cserkesz föld urai, — a hatalmas czár kegyéből. Merisz bégnek tetszett ez a szép biztatás : hogy irigykednének reá majd a muridák, csecsenczek, ha az ő faja felülkerekednék rajtok. Nem is sokat gondolkozott, még ő kérte a derék moszka urakat, hogy tartsák maguknál fiait s tegyenek belőlük herczegeket, vezéreket. A két ifjúnak engedelmeskedni kellett, mert a cserkeszeknél az apa parancsol. Gyáma bég örömest is szót fogadott, mert ő unta otthon az atyai házat, az egyforma életet s kivágyódott a világba. Hanem Balkár bégnek nehezen esett elválni atyjától, az ősi tűzhelytől, az ismert hegyektől s a mindennél jobban szeretett Gyöngyijétől. Gyoma bég gyorsan haladott a moszka urak kedvében; jó engedelmes ember vált belőle, ki a tanítást beveszi; megszokta a kemény rendet, tisztelte elöljáróit, s nem sokára csapatot vezérelt és vállrózsás öltönyt kapott s ugy szórta a muszka beszédet nyelvével, mint mikor villával forgatják a kaszált füvet nagy szél idején. Kevésbé tudott megszokni Balkár, pedig neki még jobban kedveztek : adtak rá gombos egyenruhát, itatták édes borral, vittek hozzá szép leányokat, kék szemű, szőke hajú leánykákat, akik örömest mosolyognak a szép ifjakra, s nem haragusznak a csókért. Mind nem kellett az Balkárnak. Elhajigált magától bort, aranyos ruhát és szép leányt. „Nem kell nekem tüzitaltok, czifra ruhátok, mosolygó leányaitok; nem kell nekem uratok kegyelme : bocsássatok engem hegyeink közé vissza, adjátok vissza bőr ruhámat, görbe kardomat ; mátkám van én nekem odahaza, a ki én reám vár !" S földhöz verte a mit adtak neki, összeveszett jószivü házigazdájával s azt mondta, hogy ő erővel is meg fog tőlük szökni. Az illyen goromba magaviselettel azután azt nyerte, hogy egy szép éjszakán kocsira tették és úgy elvitték, hogy a madár sem tudott róla. Mikor pedig az öreg Merisz bég tudakozódott fia felöl, azt mondták neki, hogy a minden moszkák ura elvitette őt jó nevelésbe, ahol emberséget s jó erkölcsöt fog tanulni. Oda bizony. Van a moszkák országában egy nagy nevelőintézet, mellynek neve Szibéria, és abban hires iskolák, a miket kínak ólombányáknak. Oda vitték Balkár béget. Tizennyolcz esztendeig járta Balkár bég a szibériai ólombányák üregeit, ásta a czinobert és kénesőt, pirította a kénköves és patkánymérges érczeket, egész tizennyolcz esztendeig. Már magában ez is eléggé mutatja, milly megátalkodott és makacs természetű embernek kellett neki lennie. Más emberséges ember négy öt esztendőnél tovább ki nem állja ezt a munkát, az erős fáradság alatt meg kell törni testi erejének. vagy az egészségtelen levegő a bányákban üti le lábáról, vagy az érczpiritásnál fulad bele a patkányméreg füstjébe, vagy a hosszú téli éjszakákon fagy meg valahol a hó alatt, vagy ha sokáig kibírja, előbb utóbb az érczgőzöktöl s a fehér plajbász porától ólomgörcsöket kap, a belei összetekerednek, az arcza ollyan szinü lesz, mint a valóságos ólom, összezsugorodik mint a féreg, s végtére szépen, okosan meghal. Balkár bég azonban nem csak az által boszántá elöljáróit, hogy tizennyolcz esztendeig meg nem halt, sőt egy szép napon agyonsujtá az őrizetére rendelt kozákot, elvevé dárdáját és lovát s eliramodék az Ural ismeretlen hegyei közé. Az Ural hegyeitől a Kaukazusig körülbelől annyi az ut, mintha valaki feljönne Debreczenből Pestre, és ismét lemenne s azután még tizszer egymásután feljönne és lemenne, azzal a különbséggel, hogy ott nem esik közbe sem vasút, sem gyorskocsi intézet; s az óriási hegylánczokon keresztül hire sincsen emberjárta útnak; mert a katonai szállítmányok Moszkva felé szoktak kerülni s a hegyek közt lakó népek, halászok, vadászok, azt sem tudják, van e valahol kezdete és vége annak a folyónak, melly határaikat ketté szeli ? s az egyik hegyen tul következik a másik hegy? Mind nem törődött ezzel Balkár bég , csak hogy egyszer lovon érezhette magát, s kardot foghatott kezében; csak hogy egyszer az ember laktalan erdős pusztaságba kimenekülhetett; mint félt ö a többi veszélytől? Éjszakánkint sokszor elnézte e kincs fogságából az ég csillagait : kitanulta, mellyek azok, a mik édes szülőfölde fölött ragyoghatnak; ugy kimérte, ugy kiszámította azt a tájat, hogy sötét éjjel, bekötött szemmel is oda bírt volna találni. Millyen kár, hogy a csillagokat is el nem lehet tiltani a foglyok feje felül.