Vasárnapi Ujság – 1854
1854-03-05 / 1. szám - Pesti levelek I. 3. oldal / Értekezések; elmélkedések
3 gató szónál, hidegnél, éhségnél, kegyelemkenyérnél : — kik sehol sem mondhatjátok : „itthon vagyunk." Vajh! Volt e valaha ollyan ország, mellyben ti voltatok az urak ? A hol vajdáitok előtt meghajolt az utczán minden ember, s sarkantyúitok pöngésére kinéztek kapuikon az asszonyok? A hol nem laktatok a falu végén, hanem benn a városokban, fényes palotákban, állatfejekkel czifrázott oszlopu, kacskaringós tetejű, talitarkára festett aranyos ezüstös palotákban ? A hol nem parancsolt veletek a kisbiró, öregbiró, szolgabiró és az ő hajdúi,hanem ti magatok tartottatok törvényt kerek piacz közepén, s a tisztes kondor szakállú vajdák bölcs ítéleteit írástudó bölcsek jegyezték fekete táblára egymást öklelő igazi czigány betűkkel? Ahol nem viseltetek ollyan ruhát, amit más ember már elnyűtt, hanem lehúztátok a párducznak és a káguárnak az ő bőrét, s azzal övedzétek körül derekaitokat, asszonyaitok pedig, az ő szép rózsaszinüre festett ujjaik hegyével ollyan fehér kantusokat szőttek fontak az angorajuhok ezüstös gyapjából, mint a hegyekre esett hó, s viselték azokat szépen kivarrva himes virágokkal, egész földig körülszegve szironyos szalaggal, s csinosan körültekerve a karcsú derekakon, hogy a szép gömbölyű vállak s az ideges sima karok szabadon maradjanak? Ahol, ha hegedültetek idegen nemzetnek, hegedültetek neki karddal és dárdával, s hogyha vándoroltatok szomszédok földére, nem az kergetett el benneteket, hanem ti kergetétek el őt. Ahol tejjel mézzel folyt a patak, kövér vaddal bővelkedett az erdő, magától termett a föld, aranyat ezüstöt kináltak a hegyek, s a mi többet ér tejnél vajnál, aranynál ezüstnél, a hol azt mondhattátok „itthon vagyunk ?" Vajh! volt-e illyen ország valaha? Messze, Ázsia közepén, hol a Hindu Kush hegyei a Ganges szent vizei előtt megnyilnak, a szakadékos vízomlásokon át keresztül tekintve, egy boldog tartomány képe áll előttünk, mellynek neve Zingara. Boldog ország, áldott ország; ege nyájas, földje zsiros, tavasza virágosabb mint másutt, nyara enyhébb és ősze gazdagabb. Hol a mi kertjeink ritka gyümölcsfái erdőszámra nőnek, s a mi drága csemegéket mi csak a boltokban látunk, aszalva, préselve, — azokkal ott a házi állatok hiznak. Még a vadak is szelídebbek mint minálunk. A szép hosszúszőrű kecskejuhok tavasszal lehagyják nyírni gyapjaikat, s őszig semmi gondja rájuk a gazdának; a fecske ennivaló mézgából készíti fészkét, mit Európában, mint csemegét, drága pénzen adnak; a nyúl nagyobb, a farkas kisebb mint nálunk, a fák derekaiból édes ital csorog, ágaik közt tejes gyümölcs terem, virágaikból méz csepeg, tobozzaikból ruhának való gyapot fakad, kérgeikből becses festék ömlik, leveleikből drága ital készül. A hegyek gyomrai aranytól terhesek, s hogy az embernek még a kereséssel se legyen nagy dolga, kimossák azt onnan a patakok s elszórják a parton. Ujabbkori utazók, kik e földet sűrűbben kezdik látogatni, mióta a hatalmas Anglia Kelet-India urává tette magát; — gyakran emlegetnek egy nagy kiterjedt várost, mellynek még most is bámulatos romladéki ott látszanak a szent folyó partján két felöl. Egy roppant kőhid két oszlopa még most is kiáll a vizből, melly a város két partját egymáshoz kötötte. Körül sürü erdő terül, a beomlott paloták közepéből nagy pálmafák nőttek elő, mintha iszonyú nagy cserepekbe volnának ültetve óriási virágok, a chinafa és a fahéjfa bokrok elleptek minden utczát, minden piaczot s a legmagasabb bolthajtásokról hosszú kapaszkodó növények szárai csüggnek alá tarka virágokkal. Messze, messze az omladékokhoz nem lakik semmi emberi lélek, a legközelebbi rongyos falu tiz mérföldnyire van hozzá. Az utasok csodálatra méltó rajzokat közölnek az épületekről. Szépségök nagy részint lekopott már, de a maradványokból is kivehetni, hogy itt egykor nagyratörekvő boldog emberek laktak, kiknek módjukban állt lakásaikat faragványokkal, virágok és állatok kivésett alakjaival felczifrázni, s a kik e tömör, vastag oszlopokat, e nagy márványdarabokat egymásra halmozták, azok sokáig akartak e földön lakni; — s ime házaik túlélték uraikat, s az épületek még állnak, a midőn már senki sem tudja, hogy ki lakott azokban? A tizennegyedik század vége felé még e város palotáiban vidám zene hangzott; ezen rombadült épületek mind meg voltak népesülve s éjjel nappal ollyan zaj volt e városban, mintha egyremásra lakodalom volna. Évek és századok óta, miket senkinek sem jutott eszébe számlálni, lakott itt egy szép olajbarna arczszinü népfaj, melly hires volt a Ganges vizétől a chinai falig három dologról. Egyik volt papjainak jóslata, másik költőinek éneke, harmadik bajnokainak vitézsége. Mert három osztály volt közöttük, egyik a bűbájosoké, ez volt a legfőbb, másik a költőké, harmadik a harczosoké és minodenik osztálybelinek a fia azzá lett, a mi volt az apja, s egyik osztályból a másikba átlépni nem lehetett, sem pedig a bűbájos leányát katona el nem veheté, a ki alacsonyabb osztályból valónak tartatott. Az utolsó osztály,melly a néphez sem számittaték, volt a földmivelőké, és azokat lenézte a többi három, s azoknak be sem volt szabad lépni az előbbiek küszöbén. Egy uralkodója soha sem volt e népnek, hanem a melly földön valaki leghatalmasabb és legbölcsebb volt, ott uralták. Itt a bűvészt, amott a költőt, másutt ismét a hadvezetőt. Azon időben, mellyről e történeteket írjuk, egész Zingarában ismeretes volt e három név : Ruhiva, Csalaróda és Mange. Ruhiva volt a legvénebb bűvész, ennek volt egy szép leánya : Palamira, és ezt szerették ketten, Csalaróda , a költő és Mange, a bajnok. A leány pedig szerette mind a kettőt, és nem tudta elhatározni magában, hogy mellyiket szereti jobban? mert ha a költő szépen tudott is énekelni karcsú termetéről, mellyet a szellőtől ingatott virágszálhoz hasonlitott, földig érő fekete hajzata tekercseiről, mellyet az égből aláeresztett tündéri hálóknak nevezett; ámde a bajnok tudott hozni tarka selyemruhákat e magasztalt termetre, a ragyogó gyöngyöket fekete hajába, s a millyen szépen tudta verni a költő a kifeszített húrt vékony pálczikókkal, ollyan szépen tudta verni a bajnok az ellenséget éles görbe karddal, s egyiknek a híre sem volt kisebb, mint a másiké, s egyik is olly forrón szerette, mint a másik. Löw azonban, hogy egy napon csodálatos tünemények mutatkoztak Zingarában. A mint a nap lenyugodott, az ég mégsem sötétült el, hanem a távoli Himmelaya béreztetőin, miknek örök havas homloka az eget látszik érni, valami veres fény visszaverődése látszott egész éjjel, egész reggelig. Napok múlva megtudták, hogy mi volt ez a tünemény? A rettenetes Tamerlán jó azon tájfelöl végeláthatatlan tatárcsordáival, s körül feléget erdőt és falut az ellenség földei, hogy sem ember, sem állat azon ne lakjék többé. Jaj te néked szegény Zingara! (Folyt. köv.) Pesti levelek. .. Kedves urambátyám! Mig most is fülemben cseng az ön keserű panasza, mellyet utolsó Pesten létekor hozzám intézett. „Csak egy őszinte egyenes szót hallanánk már egyszer, öcsém! — kiáltott fel ön. — Annyi a czifra beszéd, annyi a kósza hír és üres mendemonda, hogy ugyancsak ember legyen, aki kiokosodjék belőle. Itt Pesten is akárkivel állok szóba, akármelyik újságlapot veszem a kezembe, csak azt látom, hogy aki csak megszólal, már maga is alig veszi észre, hogy mást mondott, mint amit valóban akarna vagy kellene ; azok az újságok pedig ugy kirakják vagy pedig beburkolják s takargatják a mondókájukat, hogy utoljára is csak egy halom czifra szűrt, köpönyeget és bundát lát az ember, anélkül, hogy sejtené, mi van alatta!" Erre azután félretolta ön a pipáját s elkezdte azt a hires ódát, mellyet Berzsenyi irt nagy haragjában a magyarokhoz, olly időben, midőn épen olly háborús időket éltek, mint mi most. Azután szótlanul ott ülénk mindketten s miután egy darabig farkas szemet néztünk volna s gondolatink ismét hazakerültek, mit volt mit tenni ? szép csendesen újra rágyújtottunk.