Vasárnapi Ujság – 1855
1855-07-22 / 29. szám - Valahány ház annyi szokás. Jókai Mór 226. oldal / Elbeszélések és életképek
Valahány ház , annyi szokás. Elbeszélés JÓKAI MÓRTÓL. (Folytatás.) Az Isten szolgája szépen megáldotta, örök frigyre összekötötte az oltár előtt álló párokat; a vidám úri társaságnak pedig az jutott eszébe, hogy millyen jeles tréfa volna az, ezt a frigyet még a foganatbavétele előtt elrontani, hiúvá tenni minden malasztot, ami onnan felülről jő! A templomajtóban megállitá a földesúr a párokat. Ma az én vendégeim lesztek, én tartom ki lakodalmatokat , kastélyomban minden kész a menyegző mulatsághoz , lesz étel, ital és zene. Ne mondjátok, hogy nem vagyok jó uratok. A csődült népség örömkiáltással üdvözlé a kegyes ajánlatot : nincs több ollyan kegyelmes ur, mint gróf Csarekoff, a világon. A násznépet felültették az uri szánokra, elöl ment a ki fútta a balalajkát, az oroszok kedvencz furulyáját, mellynek hangjára legörömestebb tánczolnak. A szegény orosz ugy tánczol, ahogy fújják neki. Az udvarba érkezve, ott várta már őket a mindenféle jó süteményekkel és sültekkel rakott asztal, két végén csapra ütve volt két nagy hordó, egyikben sör, másikban erős pálinka. A kegyelmes ur leereszkedő nyájassággal inte a násznépnek, hogy foglaljanak helyet a tornáczon és vigadjanak kedvök szerint, a kiknek nem is kellett kétszeri intés; ettek ittak, ittak és vigadtak, s nem törődtek mind azokkal, mik benn a kastélyban történnek. A vőlegények és menyasszonyok azon kitüntetésben részesültek, hogy őket behívták a kastély belső termeibe. Mint rendesen, úgy most is Kozsma jött a vendégek elé, őket elfogadni. Ruhája, öve,pártája, ragyogott a drágakövektől; ollyan volt a sok gyémánttól, mintha ezer meg ezer szeme volna, mellyel mindenfelé tud nézni. Pedig azzal a két fekete szemével is száz megölő tekintetet tudott vetni, amint az ifjú leányokat megpillantó, kik egymás után jöttek be a teremajtón, vőlegényeik karjain. Csarekoff észrevévé Kozima haragját, de mit tartott ő egy leány haragjától? egy séregétől, akit ha tetszik, eltapodhat. Nehogy a vidám mulatságot elronthassa, megfogá a kezét s kivezette a teremből, a kastély legtávolabb eső szobájába , melly sem fűtve, sem bútorozva nem volt; ott reggelig majd kihűtheti haragját. A leány nem könyörgött neki, hogy ne bánjon igy vele. Csarekoff azután visszatért a vigalom teremébe, ahol már akkor szólt a zene, került a pohár, sorban ültek a párok, mindegyik menyasszony egy vőlegény és egy úrfi között. Van az orosz vigalmakban egy vig társasági mulatság : a végtelen pohár. Egy gömbölyű pohár áll az asztalon, mellyre ez van irva : „ha kiittál, fektess le, ha felállók tölts tele." A pohár feneke sokkal nehezebb , mint az egész pohár , illyenformán az, akármelly oldalra fektetik, megint talpra áll s tovább kell inni belőle. Ez a pohár azután kézről kézre forog, a legvadabb tivornyadal mellett, s az a legjobb része a mulatságnak, hogy egy egy ivó majd elébb majd később kidül a sorból, akinek esetén azután a többiek nagyokat kaczagnak, s az marad a társaság diadalmas hőse, aki legutoljára ülve marad az asztalnál, mikor a többiek már mind alatta hengergőznek. Ez a mulatság nem szegény paraszt ember fejének való, ő nem ollyan gyakorlott az ivásban, mint a kinek egyéb dolga sem volt annál. A forduló pohár sok kárt tett a jámbor paraszt vőlegényekben, ámbár menyasszonyaiknak is szabad volt poharaikból keveset csippentgetni, nemsokára mégis ugy eláztak a jó fiuk, hogy egymásután dülöngéltek az asztal alá, a nemes urak nagy hahotájára. Csak a hajdú birta a versenyt uraival. Ő is tudott már ugy inni, ahogy azok, ha nem jobban. Az ő feje sem ingadozott a bortól; azt is megtanulta , hogy mikor az ember iszik, akkor legjobb hallgatnia, mert igy semmit sem vesznek rajta észre. Éjfél táján maga maradt egyedül talpon a tizenkét vőlegény közül. A mint a vőlegények elhullottak, az urak közelebb húzták székeiket a menyasszonyokhoz, s vigabban kezdtek velük enyelegni. Csak Málika vőlegénye volt még útban. — Te Péter, szólt odafordulva hozzá a gróf úr ; te ma nagyon ostoba vagy. Máskor még a gondolataimat is ki szoktad találni, ma pedig fajankó vagy. — Nem látod, hogy társaid már mind eldűltek és alusznak. — Mert részegek; felelt a hajdú. — Hát te nem tudsz részeg lenni? A hajdú a szép Málikán felejté szemeit, s azt felelte, hogy nem! — Csarekoff belső zsebéből kivett egy marék aranyat, s azt a szolga kezébe nyomta. .— Tudsz-e részeg lenni Péter? Péter egy darab ideig majd az aranyokra, majd menyasszonyára nézett, mintha összehasonlításokat tenne magában a kettő között, hogy mellyik szebb? emennek elpirulása, amazoknak sárga fénye? a menyasszony szelid susogása, az aranyok rekedt csördülése? Végtére is az arany lett a szebbik. Péter feje elkezdett szédelegni, ugy tett, mint a ki nagyon kivánkozik a földfelé, s bár a megijedt menyasszony két karjával akarta őt feltartani, ölében elpihentetni, a vőlegény csak mind lekivánkozott a földre, feldönté a széket maga alatt, kiesté a poharat kezéből, s mintha siket volna menyasszonya rimánkodásba, élettelen alakként zuhant le az asztal alá. Mikor azután az utolsó vőlegény is elpihent, akkor azt mondá Csarekoff vidám társainak : — Már most oltsátok ki a lámpákat. A megcsalt menyasszonyok akkor kezdték csak átlátni, milly borrzasztó tréfa áldozataivá lőnek s kétségbeesve rohantak ittas vőlegényeikhez oltalomért, segitségért kiabálva. Hasztalan, azok aludtak felkölthetetlenül, az ajtók zárva voltak , az ablakok táblákkal fedve, semmi kiáltás sem hallatszott alá. — Péter ébredj! Péter ne hagyj! rimánkodék Malika a lábainál heverő vőlegényt erősen ölelve magához. Az pedig a gyáva ugy tett, mintha holtrészegen feküdnék és nem hallana, nem értene semmit. Alant az udvaron a násznép dalolt torkaszakadtából, s azt hitte, hogy az a sikoltás, a mi tivornya dalán keresztül tör néha, csak a vidám jó kedv kitörése. — Isten segits! szent szűz ne hagyj! sikoltának a menyasszonyok, midőn a terem egészen elsötétült, — és abban a pillanatban felszakittatott a terem ajtaja s berohant rajta, fáklyával kezében Kozima. Fényes öltözete össze volt tépve rajta, haja szétkuszálva, a gyöngyhimzet összetörve tagjain, teste véres volt és összekarczolt. — Hogy jösz te ide? rivallt Csarekoff a némberre,ki megjelenése által örömét zavará. — Az ablakon át : felelt a leány, kinek szilaj arczvonásait a fáklya veres fénye még vadabbá tette. — ürült vagy e? ablakod a medvék udvarára nyilik. — Azokon keresztül jöttem ide, felelt Kozima, s a karjain alá csorgó vér tanusitja, minő küzdelmei lehettek ottan? — S hogy merészelsz parancsom ellen ide jönni most? Kérdé dühösen Csarekoff. — Csak azért, hogy boszantsalak, semmi másért : szólt Kozima s a fáklyát letűzve maga mellé, leült az asztalfő elé, a hol a házi asszonyok helye, a magas, emelvényes székre, mellyen máskor szokott ülni, midőn iig társaság volt jelen. A gróf reszketett a haragtól. — Te nyomorult ! tudod-e, hogy mezitláb hoztalak ide, egy alsó köntösben, egy hímzetlen ingválban. — Tudom, felelt Kozima. Mezitláb megyek el innen, egy alsó köntösben, egy hímzetlen ingválban, — s ezt szólva, lerakta magáról selyem öltönyeit, gyémántos nyaklánczát, arany kösöntyűit, mindent, egészen a hímzetlen ingválig, még pillangós czipőit is, még a szalagokat is kitépte hajából, s ugy állt meg ott, hosszú leeresztett fekete hajjal.