Vasárnapi Ujság – 1855
1855-09-23 / 38. szám - A pásztor legény. Szabó Márton 297. oldal / Elbeszélések és életképek - Lendvay Márton (kép) 297. oldal / Nevezetes személyek arczképei és életirásai
298 mert — mint látni fogjuk: Bokros Mihály uramat köpenyeg illette, — melly mesterségébe nem vágó foglalkozás annyira leköté egész figyelmét, hogy csak ollykor váltott szót a közelében álló galamb szelid fiatal leánynyal, ki, vászonnal keményen megbéllelt nyelű ollóval kis kezében, egy durva posztófolt csinos kerekítésén törte eszét, kezét. — Ugyan, anyám — szólalt a türelmet vesztett leány az ollót letéve — mit bajlódunk mi ezzel a rosz köpenyeggel, mellyet a viszontagság már annyira megviselt, hogy több rajta a czérna, mint a posztó ? — Juliska — feddé őt az anya szeretettel — te még gyermek vagy, nem tudod, mit beszélsz. Juliska kérdőleg függeszté szemeit anyjára. — Lásd, leányom — tevé utána a nő érzékenyen — ezen köpenyeg volt apádon, mikor kezemet megkérte. , E szavak édesen fájó érzelmeket keltenek föl a hajadonná serdült leány ártatlan szivében. Juliska gondolkozó jön, s mindketten hallgattak. Alkonyodni kezdett. A leáldozó nap bucsusugárai a házikó egyszerű bútorait megaranyozólag törtek át tisztára mosott üvegtábláin az ószerü ablaknak. A hosszas csendet egy, a háza előtt hírtelen megálló kocsi hatalmas zörgése szakaszta meg. Juliska az ablakhoz sietett; e pillanatban fölpattant az utczaajtó könnyű vaskilincse, a házi eb csaholva rohant a nyiló ajtó felé, majd hizelgőleg nyöszörögve csúszott vissza, bozontos farkával a földet taktusra csapkodva. — Édesapám jön — fordult hirtelen anyjához Juliska, s pár könnyű szökéssel a konyhában termett, mellynek küszöbét Bokros Mihály uram , két kezében két megrakott kosárral és akkor lépte át. — Apám — kérdé Juliska gyermekileg örvendvén , a mint apja kezéből az egyik pirosló cseresznyével rakott kosarat átvette — kocsi állt meg házunk előtt? — Úgy gondolom — válaszolá az apa nagy büszkén. — Csak nem te jöttél rajta? — kérdé tovább Juliska bizonyos nemével a csodálkozásnak. — De nagyon is én jöttem — simított egyet kajla bajuszán Bokros Mihály uram füle felé, ameddig csak elért. — Ki kocsiján jöttél? — sürgeté a leány nemének egész kíváncsiságával. — Odó! várj sorodra, mert lám annak egész históriája van. Noha históriája van, gondolá Juliska, majd segítek én magamon, s szeliden mosolyogva az utczára sietett. De milly nagy volt bámulása, midőn a látni kivánt kocsi helyett, mellynek merre tüntet mindössze is az alászálló porfelleg jeleié , a kapufélfához nagy busán könyökölve egy szálas termetű nyalka pór legényre bukkant. — Jancsi, te vagy itt — szólott a kedvesen meglepett leányka. — Roszkor jöttem, ugye? —• válaszolá a legény lágy hangon — te más valakit véltél itten találhatni. — Jancsi. — Vagy tudtad, hogy én .... ej, de minek tudtad volna — tévé utána Jancsi neheztelve — hiszen ne tagadd, téged a kocsis lovak láthatása csalt ki. —1 Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem — válaszolá a leány szeliden — de hogy téged nem szivesen látlak, azt hiában mondod. — Juliska — kérdé Jancsi némikép engesztelődve — hányszor állt már meg ez a kocsi huzatok előtt? — Ma először, ha nem te ültél rajta. — Jó, e szerint te nem ismered, majd elmondom : képzelj magadnak szép három per lovat, vastengelyü könnyű festett kocsit; ez ellen az irigységnek sem lehet szava, de még kevésbé az uri kocsis ellen; elmondjam , minő? — kérdé gúnyosan mosolygva.— Termete derék, hasonlít egy görbe kutágashoz. Füle helyett az ur isten lapulevelet akart teremteni, midőn a fejére illesztő, bajuszára szép csak nézni is, ollyan, mint a szélkihordta vetés. Szemei sem ollyan közönségesek, mint más szegény emberé, mert egyikre kancsal, a másikkal sandit, azért van aztán komoly tekintete. Arczán megállhat minden szem, még a borsó is megállana rajta, ha rászórnák. Testre is szépen megtermett, mert csuhájába nincs az a három ember a világon , ki egy kaszvány köménymagos tótot beleszorítana. — Hiszen ez az ispány — kaczagott Juliska akaratlanul. — De — teve utána meggondolva — Jancsi, nem illik ám mást úgy megszólani; anyám azt szokta mondani : ne sértsünk mást, ha azt akarjuk, hogy minket mások ne sértsenek, szeressük felebarátunkat, s bocsássunk meg ellenségünknek is. —A te anyádnak igaza van—válaszolá Jancsi szomorú odagondolással — azért is vagy te olly nyájas, szived azért olly lágy, mert egy jó anya visel reád gondot. Az anyát nem pótolja ki semmi. Ne rójj meg érte, ha fölindulásomban szavaim sértők voltak. Sokszor nem olly rosz az ember, mint minőnek látszik. Lásd, én ugy nőttem föl, mint, mezőn a fűszál, anya nélkül, a jó Istenre bizva. — Régen meghalt már anyád? — kérdé Juliska őszinte részvéttel. — Régen, olly régen, hogy nem is ismertem, csak arra emlékszem, midőn koporsóját a sírba tették. — Szegény Jancsi! én ollyan igazán sajnállak, hogy a lelkem is fáj bele. — Tudom én azt, hogy jó szívvel vagy hozzám, de épen ez ad sok bajt, azért szeretnélek én téged megőrizni a fújó széltől is, azért akar eszem elhagyni, ha az ispánra gondolok. — Ugyan hova beszélsz — válaszolá Juliska szemeit lesütve — hiszen az ispánnal életemben sem beszéltem soha; aztán az az ember — én nem akarom megszólni — olly csúf, mint te mondod. — Azt is tudom én, hogy nem szereted, ha mondanád, hogy szereted, se hinném; de lásd, ezen ember gazdag, gazdagnak pedig lehetséges a lehetlenség is. Juliska — folytatá bánatosan — ha az ispán szemeit rád vetné, .... ha ez az ember szemeit rád vetné? — ismétlő rövid szünet után hirtelen átváltozott arczának szilaj kifejezésével. — Elfordulnék tőle. — Felesé a leány határozottan. — Ha utánad adná magát? ha űzőbe venne, mint ölyv a galambot ? — Menedéket keresnék szüleimnél. — És ha szüleid nem lennének képesek megoltalmazni ? — Akkor — — Akkor — ismétlé Jancsi a szót, Juliska kezét reszkető kéz kezébe fogva. — Másnál keresnék menedéket, ki megvédelmezne. — Szólott a leány magasztos érzéssel, s angyali tekintetét Jancsira szegezé. Mennyi nyíltság, mennyi biztató volt ezen egyetlen tekintetben , minő határozott vallomás feküdt ezen pár szavakban! Jancsi egész mértékben fel tudta fogni a pillanat nagyságát. Előtte egy boldog jövő tárult föl, mellynek csak rózsái vannak, tövisei nincsenek. Sokáig némán álltak egymás mellett, nem kérdezték egymást, s nem feleltek, nem tettek fogadásokat, nem kívántak ígéreteket, de azért mindketten szerettek. — Juliska — kezdé Jancsi, mintegy kellemes álomból ébredve — te egészen más embert csináltál belőlem. Különös, egyszerre úgy szeretem a világot, nem haragszom még az ispánra sem, talán még azt is meg merném fogadni , hogy ezután a kocsmába sem megyek. — Hát a kocsmába is szoktál járni? — Kérdé Juliska féltékenyen. — Ritkán, . . . akkor sem jó kedvből. Nem tudom én, hogy van sokszor velem. Olly különös érzések szállnak meg; a munka csak úgy rő a kezemben. Elgondolkozom, Isten tudja hova, s olly szomorú vagyok, hogy a lelkem majd megszakad. Juliska, nem voltál te még igy soha? — Oh igen. — Válaszolá a leány ártatlan elandalodással. — Aztán mit tettél illyenkor ? — Imádkoztam. — ím pedig a kocsmába mentem. — Vádolá magát Jancsi bűnbánólag.—Akkor föltetettem pár üveggel abból a legjobbik vörösből, ráhúzattam a nótának a legszomorúbbját. Nem segített rajtam, sem bor, sem a nóta, pedig néha olly szomorún, olly különösen szólt a muzsika, és én olly különösen éreztem, hogy: