Vasárnapi Ujság – 1855

1855-09-30 / 39. szám - A pásztor legény. Szabó Márton 306. oldal / Elbeszélések és életképek

/ 306 A pásztói­ legény. (Beszély.) (Folytatás.) Pár percz múlva Juliska maga után betette az ajtót. Jancsi pedig, magát egy fejjel magasabbnak érezve, ballagott haza­felé, a keskeny utczán végig. Míg az utcza ajtóban az ártatlan pásztoróra tartott, bent a szobában más fajta jelenet adta elő magát. Bokros Mihály uram fontos szótlansággal járkált föl alá a sárga agyaggal padozott szobában; magas homloka, melly az idők jó­voltából feje tetejé­nél is hátrább végződött , borsónyi vizcseppeket izzadt, s ha élete párja kérdéseket intézett hozzá, azok közül csak tizedikre felelt, akkor is ollyképen, hogy a felelet mindenre illett inkább, csak a kérdésre nem. — Mihály! — szólott a türelmet vesztett nő, a kijavitott köpönyeget a fogasra akasztva. —Mi bajod, mért vagy olly rosz kedvű ? — Rosz kedvű, mondád ? — mosolygott Mihály gazda szá­nakozólag — látszik , hogy asszony vagy, asszony, ki csak a mondott szóból ért, de a gondolatokba nem lát, ehhez politika kell, azért több a férfi az asszonynál, mert politikája van. — Politika! — Sóhajtott Sára asszony, akaratlanul a mul­takra gondolva. ! — Csak sóhajts, feleségem asszony, nagyon értem, mit je­lent az efféle sóhajtás; nemde, hogy férjed politikája elnyelte földedet, szőlődet, keltedet, pénzedet? " — Mihály, te méltatlan vagy — válaszolá a nő jósággal— illettelek-e valaha szemrehányásokkal? — Nem, becsületemre, nem — ingatá fejét Bokros Mihály uram magába szállva, — pedig lett volna rá okod, de az idő, ez a legnagyobb politikus, még mindent jóvá­tehet. Eddig az idő az én mesterem volt, most meg én leszek az időnek mestere, igen, és ebben fekszik az én politikám. Ma reggel mint egyszerű földművest láttál távozni, s estve egy előkelő műmester, egy csizmadia érkezett meg bennem. — Hogyan, ismét folytatni akarod mesterségedet ? —Igen, folytatni akarom, ezt kívánja a politika. Csak képzeld, két vesszőkosárral vállamon, mint valami megterhelt öszvér, haza­felé ballagtam a poros országúton, elégedetten, ha ugyan elégedettségnek lehet mondani azon vágynélküliséget, mit a paraszt élet nyújthat; egyszer csak sebes kocsizörgést hallok, s közben e szavakat : — Félre paraszt, mert elgázoltatlak.—Félre­ugrottam, nem félelemből, mert én nem szoktam megijedni a magam árnyékától, hanem félre ugrottam haragomban. — Bo­csánat — szólalt hozzám­ tíz ispán, lovait hirtelen megállítva,— hát ön az, tisztelt Bokros M­ihály uram, hát mióta jár a mester­ség mezitláb, lelkemre^nami vad parasztnak hittem, kérem, üljön föl mellém, aztán ne nézzen rám úgy, mintha meg akarna enni, m­entegetődzék, csak nem hiszi, hogy sérteni akartam volna, inkább kitépném a nyelvemet s az ebeknek dobnám.—Hallod-e mind­ezeket anyjuk, és mit mondasz hozzá? Illy emberséges uri személyre aztán csak nem haragudhatik az ember, ha epéből nőtt is föl. Mit volt tennem, engedve a megtisztelésnek, a kocsira ültem, minek az a politikai következménye lett — Hogy félórával hamarébb haza­értél — asszony egykedvűen, kötényével az asztalt törölgetve. — Nem csak — folytatá Bokros uram — hanem megtanul­tam becsülni saját értékemet. Hát parasztnak születtem-e én, nincs e tisztességes mesterségem? a ki urnak termett, legyen az, vagy nem viselnek már csizmát az emberek? E gondolatok­nak agyamban kikelni, s éretté nőni, pillanat műve volt. Avagy, hibázik-e valami mesterségem megkezdéséhez? — Nem hibázik semmi, csak bőr. — Igen, a bőr — folytatá a mester, homlokát ránczolva— de ezt is pótolja az ész, a politika. Azt mondják, a szerencse egy szeszélyes valami, melly mindenkit fölkeres legalább egyszer életében. Nálam ma köszöntött be, meg is fogtam, üstökénél forrva.­­ — De hát miből áll az a nagy szerencse — kérdé Sára asszony — mellyet, a mint mondod, a markodban tartasz? egészité ki Sára — Asszony, szerencsének tartod-e te azt, ha azt mondom, hogy az ispán megalkudott velem az idei termésre száz jó fo­rintért, mennyit tudniillik az egész szőlő sem ér. Mihály, Mihály! — ingatá fejét Sára asszony feddőleg — és te elfogadtad ? — Nem, anyjuk, mert én is keresztény vagyok; uzsorásnak kellene lennem, ha illy alkura lépnék. Hanem elzálogizám ki­lenczven esztendőre ötszáz forintért. Ez által kettőt értem el; először, nem idegenitem el örökre a mi a tied, másodszor, mert nem adtam el olly árért, mellynek felét sem éri meg. Ez po­litika. — Félek, hogy az ispánnak mellék czélja is lesz. — Jegyzé meg a nő szomorúan. — S drága ráadást kiván az alkuhoz. — Lehet — válaszolá Bokros uram nyomatékos hangon— Juliska szépnek tetszik előtte. — Vaknak kellene lennie, ha leányomat szépnek nem tar­taná, de azért nem szeretném, ha a szemeit rá­vetné. — Bizony, anyjuk, pedig én nem állok érte jót. Ez azonban nem lenne épen nagy szerencsétlenség. — Azt Juliskától kellene kérdeni. — De majd meg is kérdi azt az ispán, annak idejében. —­ Aztán félig meddig nem ígértük­­ már oda Sugár Jan­csinak, ki szinte tudna mit a tejbe aprítani? — Jó jó, de lásd, az ispán inkább hozzánk való. A minő a zsák ollyan legyen a folt. Vagy gyalázatot akarnál-e hozni kö­pönyegemre , melly czéhbeli mesterembert illet. Végre, mind­ezeket nem tekintve, az ispán egyik zsebéből is nem fizetne-e ki mit tom én hány Jancsit? Asszony, mind ehhez ész kell és poli­tika. Jancsi kevesebb egy parasztnál, gulyás ember fia. — Én pedig — válaszolá­sára asszony nem tágitva — egyetlen leányomnak boldogságot kivánok, mit sem az ispán sem pénze nem adhat. — Anyjuk, — válaszolá Bokros uram neheztelődve — én sem tartom gyermekemet portékának, bár ez rosz politika, de ugy van. Azonban ha Isten ugy végezte, hogy ispánné legyen, pedig ugy végezte, remélem a jó Istennel nem szállsz érte pörbe. Sára asszony tapasztalásból tudván, hogy Bokros uram az utolsó szót mindig magának tartá fön, jónak látta ez okból to­vább nem fűzni a vitatkozást, mellyböl a rövidebbet csak ő húzta volna, s az anyai sziv egész féltékenységével szólitá Juliskát. Kis idő múlva magasan csapkodó lángokkal ropogott a kes­keny konyhapadkán meggyújtott venyege, s míg Juliska álmo­dott boldogsága édes érzetében kedvvel, dúdolva készité a sze­gényes vacsorát, Bokros Mihály uram tollasodott reménye gyors szárnyain kalandozott át heted­hét országon a véletlenül hajlé­kába bekopogott szerencse istenasszonyához Mindketten boldo­gok voltak, szerencse, hogy egyik sem tudott a másikéról sem­mit.­ Egyedül az anya állott örömtelen, szomorú intő jeleként a mulandóságnak. Másnap már korán reggel ünnepiesen neki öltözött járó­kelők őgyelgének a felseprett utczákon, bámész szemlélődés közt dicsérő vagy gúnyoló észrevételeket téve a házak­ s keritésekre tűzött kásavirágu bodza s tölgy ágakon lengő valódi vagy szi­nes papirosból metszett szalagok s változatosan fölaggatott se­lyem kendők fölött. Pünkösd napja volt. Juliska a keritést gaz­dagon beárnyaló jázmin tövében elnyúló uj hajtású puha gyep­ágyon ült. Kék barkáju harisnyába szorított kis lábait uj sza­laggal csokrozott testszin papucs fedé. A gyenge piros arcz s tömött fekete haj gyönyörű öszhangzásban állott tűzzel égő bo­gár szemeivel, mellyek kimondhatlan bájjal tétováztak az ujjai közt tartott piros rózsaszálon. Andalgásából a benyitott utcza­ajtó zöreje rázá föl. Arcza lángba borult, szive erősen dobogott, s remegett, mint a nyárfalevél, midőn Sugár Jancsit s annak őszbecsavarodott apját, komoly képpel, ünnepiesen öltözve a köszöböt általlépni látta. A­mint Jancsi Juliskát megpillantá, a­helyett, hogy apját tovább követte volna, egyet fordult a pitar ajtóban; lábai aka­ratlanul a kedvesen meglepett leány felé vitték. Juliska sze­retett volna eléje futni, de lábai nem bírták.

Next