Vasárnapi Ujság – 1855
1855-10-21 / 42. szám - Versényi Miklós (20 arany pályadíjt nyert mű) Szathmáry Károly 333. oldal / Elbeszélések és életképek
személy. Az iskolai életben nem volt sérelmi ügy, mellynek Versenyi Miklós ne lett volna vezére. A legutolsó iskolai szolgát megsértő számíthatott herkuleszi ökle csapásaira; a szokásos diákverekedések és csinek nem történhettek meg az ő jelenléte nélkül, valamint megátkozta születési óráját azon tanító, kit tudatlansága vagy jelleme miatt, saját fensősége érzetében, e vad gyermek nem tartott méltónak a tiszteletre. Mágnása létére többnyire szegény sorsú, de kitűnő tehetségű tanulókkal barátkozott s jaj volt azon elkényeztetett méltóságos urficskának, kit sorsa Versényivel vitába állított, — a mire pedig elég volt, ha valamellyik szegény tanulót lenézni merészelte, ritkán volt elég a guny, melylyel a lángajku gyermek azt emez előnyére korbácsolá, — a megtorlás rendesen az ököljog gyakorlatán végződött, midőn aztán a magyar Herkulesz ellene természetesen mindig a rövidebbet húzta. Az illy esetek rangtársait soha nem feledhető gyűlöletre ingerlék. Illy alkalom szolgáltatott okot a Csághivali meghasonlásra is, melly később életére olly fájdalmas csapást hozott. De gyűlölet ellenében barátai szeretete és bámulatában keresett kárpótlást . . . * E szerint, miután a fiatal jellemével — a mennyiben a serdülő kor illyszerü nyilvánulatai jellemnek nevezhetők — körülbelül tisztában vagyunk, — remélem annál több érdekkel követhetjük lépteit. Ugyanazon perczben, mellyben hősünk az emlitett utcza derekára ér, szembe vele, az akkori kormányzati épületek árnyékából, szerény öltözetű gouvernante kíséretében, egy alig 13 éves leányka lép ki. Ki ez egymáshoz közeledő két alakot szorosban szemügyre vehette, lehetetlen volt azon eszmére nem jönne, mellyet Vörösmartynk olly szépen fejez ki : ,,Ott az erő szépség; itt a szépség válik erővé." A kedves leányka sugáros szempillái picziny lábacskái felé irányozvák, mint észrevehetni nevelőnője parancsából, ki az ifjú Versényit talán igen is gyöngédtelen leírásokból ismervén, annak közeledtét a hallgatag utczán nem minden aggály nélkül tekinté. Az ifjú azonban közeledtével mind nagyobb-nagyobb érdekkel szemlélte a gyermekleányka angyali vonásait; önkéntelen tisztelettel, mondhatni hódolat kifejezésével nyúlt kalapjához midőn mellettök elment ; s mintha a hosszúkás, szőke fürtöktől körül folyt madonna-arczot örökre szemei előtt kivánná marasztani, visszafordulva hosszasan nézett a hölgyek után. Keblében egy eddig ismeretlen huz feszültét érzé s azon tultelt indulat miatt,, melly lélekvilágában egyszerre föllángolt, azt hitte, hogy e feszült hur szétpattantától kell félnie. E fölbirkozó érzelem egyszerre kiáltá : „Ez ö és kérdező : Ki az ? . . ." Nem jutott eszébe, hogy az ismeretleneket kövesse; arra sem gondolt, hogy a látomány talán a jövő perczben már örökre elvész szemei elöl : ott állott bámészan és ihletve, mint a csillagász, ki véletlenül ismeretlen, csodás bolygót fedezett föl, melly tudománya csekélységéről és az Isten teremtő erejének határtalan köréről győzi meg. Merengéséből egyszerre zavart lárma verte föl, melly a már-már elhagyott utcza túlsó végéről, a szintén történeti nevezetességre kapott góth egyház mellől kelt. A legközelebbi szük utczából több kiáltozó polgár ugrott elé, kiknek vészkiáltásaikra nemsokára az iskola kapuja is fölnyilt s öbléből méhrajként tolult elő a botokkal fegyverzett tanuló-sereg, szaporítva az üldöző tömeget, mellynek kiáltásai Versényi előtt az egészet csakhamar megfejték. Félre, félre! . . . Veszett eb! — harsogott mindenfelöl s a botok folyvást röpültek az undok állat felé, melly csakhamar valóban előtűnt. Egy lompos, óriási fehér komondor, kiolkódzott szemekkel, kioltott nyelv- és lesütött fővel bukdácsolt a megrémült hölgyek és a határozatlanul álló ifjú felé, fénylő fogaival a légben jobbra és balra kapkodva. Egy perez még s a rémültében összehulló leányka az undok állat és a legszörnyűbb halál birtokában van! . . . A magához tért gouvernante rémülten vonul egy közeli emeletes ház kapujába; csak az eszmélet nélküli áldozat hever ott a kövezeten s a veszett eb alig pár lépésnyi távolban üget feléje. Az üldözök fenyegető hangja az iszonyat orditásává válik; a bátrabbak igyekeznek a vészt megkerülés által elforditani, de igyekezetük sikertelenségét, a leányka és veszetteb közötti csekély távolság miatt maguk is belátják. — A Cserényi ö méltósága leánya! — kiált hátulról egy hang — ki fogja őt megmenteni?! Igen, ki fogja őt megmenteni? ... Ki fogja föltartani ez állatszörnyet, mellynek már érintése is halálos? . . . Minő érzelem szülheti az önfeláldozást, melly kész legyen a legborzasztóbb és költőitlenebb halálra, mellynek kínjait nem enyhíthetik szülői kezek, mellynek verejtékét nem fogja föl baráti kebel, nem vigasztalja keresztényi ajk? . . . Csak egyetlen érzés képes erre : a szerelem; csak egyetlen kebel bírja ezt meg : a szerető ifjúé. Nézzétek a lángoló szemet, a kipirult arczet, a lihegő kebelt! ... Az ifjú oroszlány him bátorsága ez, mell a kebelből szakadozott, nehéz lehelletet ver. Versényi fekete mentéjét leveté magáról s előtűntek a hatalmas karok, mellyek izomereje előtt csapat-ellenségben megrendült volna a szív, s egyszerre , mint a ragadmányára csapó sas, rohant az irtózatos állatra, sötét mentéjével elboritva s azzal együtt magasra emelve veszélyes ellenségét, mielőtt az, az előtte fekvő drága áldozatot elérte volna. Az oda ért néptömeg részint ujongva, részint folytonos aggodalommal kiséré a hősi tettet. Voltak ollyanok, kik a derék ifjú veszélyén aggódtak, mig a nagyobb rész, ősi szokás szerint, még mindig saját bőrét féltette. Ez aggodalmát azonban egyszerre örömriadás válta föl, midőn az óriáserejű gyermek a veszélyes közellenséget feje fölött megcsavarintva mentejével együtt a mellette eső régi kőfalon át, egy lakatlan telek gyöpére vetette át. A nép „éljent" kiáltott, de Versényi mit sem hallott; visszasietett a helyre, hol a visszatért gouvernante több nők segélyével a megmentett Cserényi Ilonkát eszméletéhez hozni igyekezett, s merően odaszegzett szemekkel bámult a leánykára mindaddig, míg az ábrándos szemhéjjait először fölnyitotta. A véletlen ugy akarta, hogy a szabadító és megmentett szemeik egy perezre találkozzanak, mire az ifjú Versényi észrevétlenül eltűnt a tömegből. Versényi Miklós talán először és utoljára életében súlyos betegségbe esett, s hősi önfeláldozásának leirásaival együtt terjedt el veszélyes állapotának hire is. A szülők, gyemekek betegségét a veszett ebbeli érintkezés következésének tartván, kétségbe voltak esve; a polgárság és főnemesség naponta tudakozódott a derék gyermek egészsége felöl. Az orvosok közöl csak a derék B.... nyújtott reményt, Miklósunk lázát inkább megerőltetésnek és hülés okozta bajnak, mint veszettségi méregnek tulajdonitván. E lelkes Eszkuláp szavai a kis be tolongó tömeget némileg megnyugtatják. De nem nyugtathaták meg azon kebelt, melly megmentését a derék ifjúnak köszöné, s mellyel a formaruhás inasoktól hozott izenetek ki nem elégithettek többé. Ilona kijelenté szüleinek, hogy ő az érette szenvedő beteget okvetlenül meg akarja látogatni! . . . Ez nagy merészség volt az eddig engedelmes leánytól, ki jól tudta, hogy családja és a Versényié között oldatlan gyűlölség létezik, tápláltatva, különböző politikai elvek, különböző vallás és ellenkező modor által. Már a szokásos cselédek általi tudakoltatás is olly sokba került az öreg Cserényinek, hogy e kötély, mit leánya megmentése reá rótt, csaknem olly nehezen esett gőgje és ellenszenvének, mintha leányát elvesztette volna. Az öreg Cserényi Farkas magánkivül volt s leányát rög-