Vasárnapi Ujság – 1855
1855-11-11 / 45. szám - Versényi Miklós (20 arany pályadíjt nyert mű) Szathmáry Károly 357. oldal / Elbeszélések és életképek
^ N 358 X« megdöbbenve és pirulva állott meg az erszény rakott asztalnál s sötéten nézett a földre, lábai elébe . . . Az utolsó, tizenkettedik menyasszony, ki első csókját fölajánlani jött, saját neje, kedves Ilonája vala. Ez egyszerű fehér magyar öltözetben, külsőre is első volt; ugy, hogy kevés kéz lett volna a hazában, melly a különben szép csoportban nem neki nyújtotta volna az arany almát. Annyival szebb volt most, midőn nyájasan férjéhez lépett s annak vállaira hajolva, kedves hangján suttogá : — Nemde megleptünk kedvesem? . . . Beakartam neked mutatni e szelid leánykákat itt; mindannyian jobbágyaink leányai, kik holnap nékül fognak esküdni; megigértem nevedben, hogy gulyánkból mindannyian egy -egy üszőt kapnak . . . Ugye bele egyezel? . . . Versényi szótlanul csókolá meg nejét; a csinos leánykák pedig egyenként kezet csókoltak a jóltevő párnak. — Elmehettek leányaim, legyetek hűk és boldogok — mondá Ilona a távozókhoz — vőlegényeitek alant várnak. E pénzt pedig kedvesem folytatá azok távoztával egy fölállítandó népiskola alapjára, — ajándékozd nekem. Versényi meg volt hatva. Alig tudott egyebet rebegni, mint e szót „bocsánat Ilonám, bocsánat!" Ilona pedig olly örömest megbocsátott; sőt jutalmul egy nagy, igen nagy titkot súgott férjének, mellynek hallatára annak szemei égni kezdének az örömtől. Ez eredete a gibói első népiskolának. A Versényi Miklós lelke azonban mindenüvékönyebben beilleszthető volt, mint a csendes családi örömök közé. Másnap már mozsarak durrogása és fényes lakoma hirdeté, hogy Gidó urának titkos öröme van. A hosszú asztal végén, melly körül egy pár ellenséges s ezek közt a Cserényi házat kivéve, legalább egy pár példányban Erdélynek minden magasabb családja képviselve volt, — egy szerény kinézésű férfiú is ült, kinek idős kora daczára is pelyhetlen álla egészen elütött a bajuszos s többnyire szakállas uraktól. E férfiút, ma művésznek neveznék, e tájban pedig csak ugy czimezték, hogy „komédiás". A két haza első komikusa volt ez, kinek életét Erdély egyik költője korunkban olly szépen leirta. A Versényi asztalánál volt teríték az ő számára is, s neki volt humora, mennyi egy ország számára is elég lehetett. Ezúttal kéregetni jött, hogy Erdély fővárosában, Kolozsvárt egy nyilt komédia-házat emelhessenek. Zörgetett is egy pár nagy ur ajtaján, de bizony nem nagy eredménye volt annak. Talán azért gubbaszkodik ott a háttérben olly szomorúan, csak elkeseredésből szórva az asztal végére kárhoztattaknak egy pár életet, mellyek fölött azok óranegyedekig nevettek. Az asztal elején e közben, mint rendesen, fogadások történtek, mellyekben a gazdag öltözetű hölgyek csak szenvedőleges részt látszottak venni. — Nos ki fogad az én Philosophomra? — kiáltá Versényi. Többen vállalkoztak. Iiki megnevezte a kegyencz állatot, mellyet versenyre szánt és az összeget a mennyiben a fogadást koczkáztatni meri. — Én száz aranyat állitok ! . . . Én kétszázat! — hangzék mindenfelől. — Ki a pénzzel! Bizzuk a jutalmat szép kezekre! — kiáltá egy Dánffi. A háziasszony kezére; éljen a háziasszony! — kiáltá Petefi s e kiáltást általános pohár-köszöntés követte. A föltett összeg egy nagy ezüst tálczán Hona elébe tétetik. — Jól van uraim — szólt Hona én elfogadom, de egy föltétel alatt. . . . — Halljuk halljuk! kiálták mindannyian. — Én a győztesnek egy szép kirakott Rákóczy-kardot ajándékozok, de ez összeget itt Jancsó urnak adom az első magyar komédia-ház, fölépítésére! Ez eszmének azon időben még koránsem volt olly nagy kelete, mint 50 évvel később; de a szép női kézből ki merte volna elvenni az áldozatot, mellyet az a nemzetiség oltárára viszent az inditvány egyhangúlag elfogadtatott. Az első magyar komikus először nem tudott szólani az öröm miatt; nyelve először tagadta meg gazdájától a szolgálatot. . . . Csak hajlongott, de egy árva szóval nem tudta volna megköszönni a nemes ajándékot. A véletlen ugy akarta, hogy még e nap örömei is megzavartassanak. Ebéd után a háziúr akjait mutogatá meg, hol a toporzékoló mének és nyerite paripák genealógiáját hosszában, széltében eltudta mondani. Jól esett, ha ismert hangjára a szilaj állatok kifordultak s közeledtére örvendő nyeritéssel nyilvániták üdvözletüket. A menet mind tovább tovább haladt; az uri hölgyvilág pedig Ilonával a keleti torony-erkélyről nézte a férfiak kedvteléseit. Egyszerre egy távolabbi akolhoz értek, mellynek elavult födelét egy igénytelen kinézésű ács egyhangúan foldozgatá. — Hogy mer ez ma dolgozni, midőn a parancsolatot kiadtam , hogy a mai nap ünnep legyen ? . . . Hol a tiszttartó ? . . . kérdé Versényi. — A tiszttartó nincs itt instálom alásan — szól egy fiatal vadász, ki a báró léptet kisérte. — E kopácsolás kiállhatlan; az ember nem hallhatja saját beszédét — szólt egy fingásabb fiatal gróf. Versényi az asztal fölötti viták miatt különben is fölhevülve, és parancsa elmulasztása miatt dühösen kiáltott az ácsra : — Hallod-e? . . . Letakaroddl onnan? . . . A szegény ács mindebből semmit sem vett észre. A tiszttartó elfeledte volt vele a parancsot tudatni, de különben is balsorsa sükettséggel verte volt meg. — Hallod-e? — kiáltá a fékezhetlen düh hangján Versényi — rögtön letakarodjál onnan! . . . Az ács természetesen újra nem felelt. — Add csak azt a fegyvert — szólt végre tajtékzó ajkakkal vadásza kezéből a fegyvert kiragadva — majd fülébe súgok, hogy tudom meghallja. Ezzel mielőtt a mellette állók megakadályozhatták volna, a szegény ácsra lőtt, ki lábán találva, jajgatva hullott le a fedélről. A torony erkélyen sikoltás hangzott s a jövő perczben ájultan vitték be Ilonát barátnői. Versényi eldobta fegyverét s örült sietséggel rohant föl nejéhez. De elébb meghallotta az ács lába kitörésének hirét, mintsem neje magához tért volna. A vendégek nagyobb részint elszéledtek, csak Versényi rokonai maradtak ott, kik által a háziúr az ács számára szoros fölügyeletet és ápolást rendeltetett. E szeszély később is sokba került a bárónak. Ilona végre magához tért, de a mint Versényit ágya mellet látta, tudtára adá a rettenetes hirt , hogy az örömnap gyászra vált: — gyermeke nem él többé! A vad szellem dühe újra kitört s maga helyett a végzetet kárhoztató, őrjöngve szaladgált kastélya udvarán, fellőtt a csillagok felé , de a mint szelid neje szenvedéseit látta, dühe újra lecsillapult s az előbbi istentagadó zokogva imádkozott neje ágy lábánál. Ilona a férje által okozott ijjedelmet csakugyan gyermeke halálán váltotta meg; — de Versényinek még e ledzke sem volt elég. Említettük volt történetünk elején, hogy Versényi és gróf Csághi közt még gyermekkorukban oldatlan ellenszenv fejlett volt ki. Ezt a két szenvedélyes, bár különböző irányú férfiú a közéletbe is átvitte s a balsors úgy akarta, hogy erre a körülmények és az életben előforduló súrlódások kiapadhatlanul öntsék az olajat.