Vasárnapi Ujság – 1855
1855-12-02 / 48. szám - Életképek a mai napokból. Jókai Mór IV. Egy népnevelő 382. oldal / Elbeszélések és életképek
382 I. Képek a mai napokból. IV Len pedig , hogy a minden oroszok urát nagyon meglepő az a szomorú csendesség, melly őt országa fővárosába visszatértekor fogadta. HÍ37 az udvari hirmondók, a hivatalos tudósitók, a mindig kész mosolygók, azt beszélik, irják és esküsznek reá, hogy a birodalom minden szegletében a szent lelkesülés lángjai lobognak ; — honnan hát ez a gyász, ezek a szomorú arczok az utczákon? Hová lett a színházak, a tánczteremek népe, a fényes Sz.Pétervártól ki lopta el ragyogványát? Adjátok ki az erős parancsot, hogy tűnjék el a szomorúság az arczokról, hogy legyen mindenki víg, és teljenek meg a közvidámság teremei, szóljon a zene és az ének, kezdődjenek a vigalmak napjai, miként minden évben szoktak. A rendőrfőnök intésére megjelentek a visszavonult családok az operaház páholyaiban, és íme, ahány páholy volt sorban és egymás felett, mind feketén, gyászban öltözött alakokkal telik az meg; a gyémántok helyét a fekete érez kösöntyűk foglalák el s ami ragyogott itt amott, az nem volt egyéb, mint a szemekben égő köny. A zenekar víg dalokat hangoztatott, és a terem mégis gyászünnepet ült,tapstalan közönségével; a néma szünetek alatt hallani lehete a sóhajt: „Kyrie eleyron. . . ." Meg volt hagyva, hogy mulatni kell. A legelső grófi házak egyike megnyitá díszteremeit, összehíva a birodalom legfényesebb főurait és delöit, s a külföldi művészeket, akik őket mulattassák. A terem megtelt a nagyságos nagy urakkal, és íme egy sem hozott orczáján jó kedvet magával, de gyászt, fekete gyászt öltönyén, mint kik halotti torra jöttek, nem vigadni, de temetni, és nem egymásnak örülni, hanem egymást vigasztalni. Egy hírhedett zeneművész leült a zongora elé s a legkedveltebb tánczok zenéit verte el az érezhurokon. Ah, az érezhurokat lehet kényszeríteni, hogy vígan szóljanak, nem a szív húrjait; senki sem állt a tánczba; csak némán, szomorúan lézengtek, mint a kik félnek egymás bánatát sérteni időtelen nyájassággal. A művész elhagyta a tánczzenét és mintegy önkénytelen ihletéstől áthatva, elkezdé a zongorán hangoztatni Mozart — requiemét. És e hangra egyszerre kicsordult a köny a jelenlevők szemeiből, a legfájóbb, a keserűbb köny; a gyászolók, a sértett szívűek egymás vállára borulva zokogtak a közgyász felett, és a legnagyobb férfiak nem tartották szégyenüknek együtt sírni a sírókkal; a zengzetes dalidóból requiem lett, szomorú, halotti ünnep. Minden ember sírt, zokogott s sietett el haza onnan : fél óra alatt vége volt az egész víg ünnepélynek. Illyen vigalmak történnek most a nagy orosz birodalom fővárosában. És senki sincs, aki odavetné magát a minden oroszok urának lábaihoz és szólna néki igaz szóval. „Oh uram , irgalmas úr , engedd ti a vigalmak napjait nekünk: halottja van minden háznak, gyász van itt minden családban; ha már halottakat szerzel nekünk, elkedd, hogy sirassuk őket. És te magad is sirj velünk; mert te legöbbet veszitél!.. . „Kyrie eleyzon! . . ." Konstantinápoly. Törökországban vagyok s egy dombtetőn álló házban lakom, honnan az egész fővárost belátom. Ott alattam a vízparton s kékes ködbe burkolt dombokon terül el Konstantinápoly, napsugárban tündöklő ezernyi minaretjeivel, mellyeket állandó ragyogásuk mintha csak tiszta színarannyá változtatott volna. A kék viz tiszta felszíne pompás palotákat tükröz vissza, mig végre ugy látszik, mintha alattok egy más szebb világ rejlenek. A sima vizen tömérdek keskeny vitorlás kis naszád úszkál, mint megannyi repülő fehér sirály. Gyors sétacsolnakok vagy harkok szállítják ide s tova a mulatókat; itt füstölgő gőzösök hasítják zúgva a medret, amott két nyugati hadihajó horgonyoz — némán, sötéten és végzetteljesen. Ott ismét a dombra egy muzulmán lovagol fel (tisztán látom öt távcsövemen át) erős és szép pejparipát ül, gyorsan halad, utána lovásza gyalogol, ezen elmaradhatlan kísérője a muzulmán urnak — s ugyancsak alig győzi már szusszal. A lovagló férfias szakállat és hosszú bajuszt visel s európai módra van öltözve, mi igen roszul áll neki; de mégis vörös fej van fején, minek következtében vörös pecsétes fekete palaczkhoz hasonlít, ha lábain áll. Továllabb ugyanazon dombra egy európai úrhölgy megy hintójában. A vékony bordájú hintó ide stova zökög ugyan a rosz után, de a bennülő urnő ezzel nem gondol s büszkén tekint szét a gyalogosokra. Konstantinápolyban hintóval birni nagy sor, és a kis szemű halvány arczu utczafiuk rikoltozva szaladnak utána, ha egy illyen az utczán végig csörömpöl. Az útszélen egy csoport fátyolos asszony megy hintázó ingatag léptekkel s hangosan hahotáz. Szemeik fekete keretbe foglalt gyémántként villognak ki pókhálószerű fátylaik alól. Fogadni mernék, hogy bűbájos dolgokról és szerelem italról fecsegnek, mert valamennyi török nő babonás. Halk! Ágyuk dörögnek az erődből s az imént érkezett hajó sirűn viszonozza az üdvlövéseket! Valami történik a városban , siessünk oda. Még épen jókor érkezem; a szultán kijött palotájából s tiszteletére az ágyuk a partról és a Bosporusban levő hajókról megdördültek. Üdv a szultánnak! A nagy ur, kelet szultánja, a Nap és Hold testvére, a hivők világossága, Allah helytartója e földön, főpap és király! Szóval minden a mi tetszik, feltéve hogy ollyasmi legyen, mit gyermekkorunk óta, mióta az Ezeregyéjszakát olvastuk, a hatalomról és fényről álmodunk! Ő császári felsége aranyos kaikja gyorsan csuszamlik a nyugodt sima vizén , az evező lapátok kimért locscsanása tisztán hallható s én azon ezüstszerű hullámcsillogást is látom, mellyet az evezők rántása ver fel. Milly jelenet! Az égbolt, a viz, a partok mind olly csodás gyönyörűek s ott a távolban a hókoronás magas hegyek! — Én egy négyevezős harkban fekszem, s ő felsége sétahajóját tiszteletteljes távolban követem. A szultán mosheába megy, mert péntek van, a mohamedánok nyugvó napja. Örömrivalgással fogadják őt a merre megy, mert alattvalói szeretik s ő a legjobb fejdelem, ki valaha keleten kormányzott. Szelíd vonású s természetesen barna a rezszinüi ember, mintegy harminczegy éves. Európai divatú ruhát visel, bár szabója nem igen volt szerencsés a mértékvételben. Sötétkék kabátján gyémánt gombok ragyognak s fejét egyszerű fej fedi, az egyetlen megkülönböztető jel korunkban a török és a hitetlen között. Olly nagy ur létére nem sok fény és pompa környezi őt. Egy pár hark megy utána, s ha majd lóháton tér vissza palotájába, legfölebb tizenkét lovas teendi kíséretét, ugy látszik, kelet minden pompája pipaszárakba menekült, mert ezek közül egynek egynek értéke néha uradalmakkal ér fel. A jószívű szultán uralkodása, minden gazdagsága s országának szépsége mellett is, az utóbbi időkben sok bajjal járt. Helyzete hasonlít ama házi gazdáéhoz, kinek sok szakácsa van. Az egyik elsózza az ételt, a másik sok borsot tesz bele s a harmadik az egész tálat olly dühhel boritja fel, hogy szintén csordolni lehet, ha tartalma a makacs, irigy, átalkodott szakácsokat A kóbor angol. E czimet adta magának egy angol folyóirat levezője) ( olly czélból utazott keletre, hogy az ottani élet, szokások^ ese_ mények hü rajzát adja. Angolunk ügyes, vállalkozó és «em_ füles ember, ki mindenüvé bepillant, mindent lát, néha apr*.,á_ gokra is kiterjeszkedik s épen ezért kedélyes és oktatva mulatt leírásai uj érdekkel birnak. Olvasóink, reméljük, a „bótor angollal" e lapokon örömest fognak gyakrabban találkozni.