Vasárnapi Ujság – 1855
1855-10-21 / 42. szám - Versényi Miklós (20 arany pályadíjt nyert mű) Szathmáry Károly 333. oldal / Elbeszélések és életképek
A „Vasárnapi Újság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű íven jelenik meg. — Előfizetési dij julius — decemberig azaz : 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai úton a „Politikai újdonságokkal" együtt csupán csak 3 ft pp. — Az előfizetési dij a „Vasárnapi Újság" kiadó hivatalához (egyetem utcza 4. sz.) bérmentve utasítandó. Pályadíj* nyert mű P. SZATHMÁRY KÁROLYTÓL. Csak egyetlen intés még az enyészet szellemétől, s a magyar aristokratia őspéldányainak még nyomaira sem találunk többé. A polgáriasodás letörli a nemzetiesség zamatját s a különbséget , melly egykor osztályzatot osztályzattól elválasztó, idestova, a legélesb szemű lélekbúvár sem fogja fölfedezhetni. El lesznek temetve a nemzet egykori virágai nagy erényeik és nagy hibáikkal; a költő csak képzelete csapongó álmain, a történész csak fáradságos kutatás után jut azon szobortöredékekhez, mellyek egykor, együtt e hatalmas hon-oszlopokat képezték. Mi még bírjuk a szép szobor alapkövét : a valódi hazafiuságot; a szobor dicső homlokát : azon mélyen belátó észt, melly hazánkat ezer éven át fölbirta tartani; még látjuk szétszórva az egyes tagokat : a nemes bátorságot, a törhetlen erőt, a nagy lelket, igaz vendégszeretet, mellyek helyett, ha meg nem mentjük, az utókor lehet homokot, lehet márványt alkalmaz s a szobor talán dicsőbb vagy törpébb leend, de nem a valódi többé. Nagy példányokat választunk ki; nem azért, mintha erőnket túlbecsülnék , sőt ellenkezőleg, hogy ez óriás-alakok jellemző élvonalai, gyarló előadási tehetségünk fátyolán is átvilágítsanak. És ha e régiség-fentartási szándékunk mellé valami fensőbb, nemesebb czél is csatlakozott , annak föl- és elismerését kedves olvasóinkra bízzuk. A nagy történeti neveket egész hűséggel már az elhunytak árnyai iránti tiszteletből sem adhatnók , de ki hazánk mult századi történetével csak némileg ismeretes, föl fogja ismerni azon egyéneket, kiknek életéből e pár jellemző esetet kiragadni merészeltük. . Az engedetlen gyermekek. Képzeletünk szeszélye úgy akarja, hogy beszéljünk hősét mintegy nyolczvan évvel ezelőtt, épen azon helyen lepjük meg, hol néhány évvel később, ugyancsak az ő befolyása nyomán, az első magyar színház alapköve letétetett : a kis Erdély fővárosában Kolozsvárt. Egy 15—16 éves ifjú ez, ki mint siető léptei és a hóna alatti könyvek mutatják, csak most hagyta el a történeti hitre emelkedett Farkas-utcza zárpontját képező, s ez időben teljes virágjában levő tanodát. A suhanczár mérték fölött széles vállai, tüzes, csaknem szikrázó tekintete és kiválóan bátor, mondhatni fiatal arszláni magatartása nem köznapi jelenetté teszik őt s a szemlélőre olly benyomást gyakorolnak, minőt azon fiatalok látása szokott, kiktől sok roszat, vagy sok dicsőt szoktunk remélni egykor. E vadtekintetü gyemeket Kolozsvárt mindenki ismeré, de leginkább elkövetett, bár sohasem aljas csintettei vagy életei után s még akkor félreismerhetlen lángesze daczára sem hitték, hogy csaknem fékezhetlennek tartott szenvedélyessége miatt Erdély politikai életére valamikor oly nevezetes befolyást gyakoroljon. Pedig már ekkor Alkibiadesznek minden tulajdonai megvoltak benne. — Külsője szépségben mint erőben senkinek sem engedett; ha valamit vitatott, lánglelkesedése és kedves hangja által mindenkit részére vont, mig tisztán és hidegen odadobott okai, még azt is meghóditák, kicsapongó vére hullámzását követni nem akarta. Tanárainak állása irányában sajátságos volt, bár a nagyobb résznek itt is osztatlan bámulatában részesült. Föladott leczkéinek határait alig tudta volna kimutatni ; de ha valami fontos kérdésben fölszólittaték; ha valami honi jog- vagy történeti igazságról kellett szólani : a még fiatal gyermek férfias hangjától rengettek a hallgató-terem falai, s tanulótársait, csaknem tapsban nyilatkozó lelkesedésre ragadta. Midőn leült, homlokán ki voltak dagadva az erek s indulata hevessége miatt holló fürtéi lebegve fogták körül szép arczát. Anyjának egyetlen intésére életét áldozta volna fel; atyját csecsemő korától tisztelni tanulta; de e köztiszteletben álló szülőkön kivül, kinek sem volt tanácsos véle parancsot hallatni, mig másfelől szép szóra sokat megtett s a cselédség nem győzte eléggé dicsérni nagylelkűségéért, ha már ekkor is gyakran előtörő s nem egyszer sajátságos szeszélyeit tellyesitették. Ellentmondást e részben nem tűrt soha. A kolozsvári polgárság amennyire szerette, annyira félt tőle. Szerette, mert nem volt tűzvész, hol az ifjú Versényi első ne lett volna az oltásban és mentésben, s mert nem egy anyának adta vissza a Szamos hullámaiból kiragadott gyermekét , de félt, mert nem egyszer történt, hogy a tűz körül ácsorgó tisztes polgárnak a kiürült vizes edényt olly csinosan tette fejére, hogy az edény feneke tova repült s ö hahotájával már a harmadik ház lángra gyúlt födelét verte le; megesett az is, hogy a csinosabb polgárleányka arczát megcsippenté, mellyért azonban rendesen inkább csak a szülök haragudtak és nem a kárvallott (Történeti beszély.)