Vasárnapi Ujság – 1855
1855-11-11 / 45. szám - Versényi Miklós (20 arany pályadíjt nyert mű) Szathmáry Károly 357. oldal / Elbeszélések és életképek
C Pest, november 11-én 1855. / A „Vasarnapi Ujság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű iven jelenik meg. — Előfizetési dij julius —decemberig azaz : 6 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai uton a „Politikai újdonságokká!" együtt csupán csak 3 ft pp. — Az előfizetési dij a „Vasárnapi Újság" kiadó-hivatalához (egyetem utcza 4. sz.) bérmentve utasítandó. Pályadijt nyert mit! (Történeti beszély.) P. SZATHMÁRY KÁROLYTÓL. (Folytatás.) IV. Családi dráma. Egy hosszú, örömben, fájdalomban gazdag élet tárul föl előttünk , mellynek ha minden fény- és árnyoldalait színezni akarnak, kötetekre menő művet kellene írnunk. Azért ne nehezteljen a kedves olvasó, ki bennünket idáig figyelemmel kisért, ha csak a legkiválóbb színezetű vonalakat emeljük ki s azokat is csak mintegy nagy dráma töredékeit állítjuk elé. -jf * * Versényi gibói udvara az elpuhult főúri fiatalság harczi iskolájává jön. Az ifjú báró jól érezte , hogy nemzete nagy változásoknak megy elébe, hol edzett test és lélek nélkül régi dicsősége örök homályba veszhet. Az 1809-ki győri nap előérzete volt ez. Óriási ereje , katonai hajlamai és tudománya, törhetlen bátorsága és tett-erejénél fogva az e téreni hazafi apostolkodásra magát hivatva érezte s élete legmagasb föladatául tűzte ki : az általa képezett bajnokokat egykor a vész idején vezérelhetni. Ez egy vágya volt lelkének, mellyet pirulás nélkül bevallott mindenkor s midőn barátai ismerősei magas kormány-hivatalokra mutattak számára kilátást, gyakran fölkiáltott : — Egy hivatal van, mellyre magam fölküzdeni dicsőségemnek tartom, — és ez a nemzeti hadak tábornoksága. Azonban tudjátok, hogy e hivatal jelenleg a kegyes óhajtások közé tartozik. Azért vívjátok ki elébb ezt és én utolsó csöpp véremet is kiontom e polczon érettetek! E közben a czéllövéseknek, pályázatoknak és fogadásoknak Gibón vége hossza nem volt; az udvar kövezete lovak patkóitól volt fölvágva; a legmeredekebb szekéruton rohanó kocsik széthullott kerekei feküdtek s a restszolgák vagy vadászok után, az urak vad szeszélye nem egyszer küldött sörét szemeket. Ilona mindezeket nem kárhoztatá; a czél előtte is szépnek, nemesnek tünt föl; a hajporozott és kóczba font hajú ifjú urficskák gyávasága az ő szemeit is sérté, s az ezek poltronságával űzött tréfákon lehetlen volt nem nevetnie. De az ő gyöngéd lelke, mint képzelhető, legkevésbé érezheté magát illy körülmények között otthon. Aztán ez iskolázás férjének kellőnél több idejét is vette igénybe; — annyira, hogy megtörtént, miszerint a kalandok hetek és hónapok hosszan távol zárták a háztól. Mindezek azonban a zárdai magányhoz szokott türelmes nő lelkét nem annyira sérték. Hogy e vad jellemű férfiút szüntelen csendes házi körben tarthassa, arról szó sem lehetett, — de nem is akarta volna. Sokkal önzéstelenebb volt, mint hogy a hazafitól kötelességeit, a férfiutól harczias mulatságait el akarta volna vitatni. De a vidéken ugy, mint az udvarban egy megalázó hir szárnyalt; egy hit, mellyhez a földesur a legvadabb jog, a nép a legmeggyalázóbb önfeláldozás s a szeretö nő a kétségbeesés eszméjét köté. Beszélték t. i. hogy a gibói palota ajtói valamint a kincses szekrény is mindannyiszor megnyílnak , valahányszor egyike a csinosb jobbágy-leányoknak oltárhoz vezettetik. És e beszéd olly közönségesen elterjedett s a titok olly gyöngédtelenül leplezteték le, hogy lehetetlen volt annak az Ilona füleiig nem jutnia. A hűségnek illy játékszerű kigunyolása lelkét mély fájdalommal illeté, de egyszersmind tettre is ösztönözte, melly e gyalázatot a hazai évkönyvekből kitörölje meg. Egy napon Versényi épen hetekig tartó vadászatról tért Még átöltözködése előtt látni akaró nejét s annak szobái felé tartott, de meglepetésére azokat, életében először, zárva találta. Ez nem volt tréfa; Versényi indulatos volt és dühe nem szokott határt ismerni a kitörésben. Ilona azonban makacsul elzárkozott és Versényi föllázadt indulattal vonult vissza szobáiba. Mint kalitba zárt arszlán járt le s föl a terem hosszában, a padozat rengett roppant lépéseinek terhe alatt. Egyszerre egyik alsóbb rangú udvari tisztje lépett be, ki a báró füleihez hajolván, valamiről titkos értesítést látszott hozni. — Jöhetnek! — dörgé Versényi s a tiszt távoztával kincses szekrényét nyitá föl; tizenkét nehéz erszényt dobott a középen álló asztalra. Aztán kissé szelídebben folytatá sétáját. Egyszerre föltárul az ajtó s azon tizenkét fehérbe öltözött arakoszorus, szép leány lép be, mentében a terem egész szélét elfoglalván. Versényi nyájas arczczal fordult hozzájok; de egyszerre : "t ^