Vasárnapi Ujság – 1855
1855-02-25 / 8. szám - Ifjabb Ritka Péter uram életéből. Pálfy Albert 57. oldal / Elbeszélések és életképek
A „Vasárnapi Újság" hetenként egyszer egy nagy negyedrétű íven jelenik meg.— Előfizetési dij márczius— juniusig azaz : 4 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai után 1 ft. 20 kr. pp. A „Politikai újdonságokkal" együtt márczius—juniusig azaz: 4 hónapra Buda-Pesten házhoz küldve vagy postai uton csak 2 ft. pp. — Az előfizetési dij a „Vasárnapi Újság" kiadó-hivatalához (egyetemutcza 4. sz.) bérmentve utasítandó. Ujabb Ritka Péter uram életéből. (Beszély.) Irta PÁLFFY ALBERT. I. Az időben, midőn Erdélyben Kemény János uram uralkodnék nem nagy dicsérettel, történt egy szép reggel, hogy a török porta, egészen váratlanul Apafi Mihály uramat nevezné ki a fejedelmi méltóságra. És azonnal mindenfelé egyes támadások keletkezének, a többi között még Kolozsvárott is, a városháza előtt, hol egy pár száz fegyveresből álló csapat egész álló óráig ordítozta, hogy Kemény János uramat immár Erdélyben senki sem ismeri, az egész ország Apafi Mihálynak hódol. És tartott e tréfa mindaddig, mig Bogyó Tódor fejedelmi hadnagy körülbelül ötven lovas legényt összeszedvén, a nyugtalankodókat rövid vagdalkozás után ugy szétszórta, hogy e vidéken többé senki még híröket sem hallotta. Egyedül csak a vezérnek neve maradt tudva. Bizonyos Ritka Péter nevü fiatal ember, azelőtt enyedi diák, de kit soknemü korhelykedései miatt a mult évben a kollégiumból tisztelettel kicsaptak. Azért is vitézlő Kászonyi Elek uram, a fejedelmi ügyek igazgatója, tüstént megkészítette az említett ifjú ellen a szükséges idéző leveleket, összehivatta a tanukat s bírókat, s kihirdettette, hogy a ki ezen embert élve vagy halva az igazság kezébe szolgáltatandja, ennyit és ennyit kap jutalmul. Minden annak rende szerint, és törvényesen elintéztetett, a volt még hátra, hogy valamiképen megfoghassák. II. Ugyanazon időben élt egy szegény árva fiu. Azaz : ne vegyünk minden szót túl szigoruan, betűértelemben. A fiú, kiről beszélünk, már megütötte huszonnegyedik évét, aztán volt nála Erdélyben, a Szilágyságon szegényebb ember is, amennyiben maradt rá atyjáról örökségképen egynehány apró falu. Így levén a dolog, a szegény árva fiú, név szerint ő kegyelme ifjabb Verebes Lázár uram elérvén nagykorúságát, ugy gondolta, rendén való dolog volna néhány napra lerándulni falujába, megtekinteni a gazdaságot s megvizsgálni a számadásokat. Posztoczki Márton, a verebesi udvarbíró, e nagyszerű hírre otthoni mindent mozgó állapotba tett, hogy uj földesurát, kit gyermekideje óta nem látott, teljes diszszel s pompával fogadhassa. A falubelieknek megparancsolta, hogy e nagy napon fényes ünnep tartassék; birák uralmék ékesszólásra nyissák ajkaikat, a hajadonok fehérbe öltözve virágokat hintsenek az érkező lábai elé. A földesúr Gyaluig lóháton szándékozott jönni, ott az udvarbirónak öt fris lóval s könnyű kocsival kellett várnia, hogy aztán együtt röpithessenek jobbra északnyugat felé. Minthogy azonban a várt uraság a mondott órára nem érkezett meg, Posztoczki uram, hogy az időt addig is hijába ne töltse, a városka végén egy kocsma udvarában kifogatta a" lovakat, maga pedig bement az ivószobába egy pár kupa érmellékbe; holott is többekkel találkozván, kínálgatás közben mindenki elbeszélé ki mi járatban volna. Csakhogy nemzetes udvarbíró uramnak a hallott újságok nem nagy örömére váltak. Uj földesuráról mindenfelöl csak a legroszabbat hallotta; azt mondták felőle, hogy büszke, tudatlan, gyanakodó, s alattomos lelkű suhancz, ki abban gyönyörködik, ha másnak roszat tehet, s kinél fél esztendőnél tovább szolgálatban senki sem maradhat meg. Az ivószobában többen is voltak, de udvarbíró uram csak azokat vette figyelembe, kik vele egy asztal mellett ültek. Ez alatt szerencsésen elütötte a kilenczet, a tíz óra sem volt már messze, s az uraság még mindegyre késett; az ivótársak egyenként vőnek bucsut s ujjokat tovább folytaták .... még egy órai várakozás kellett csak, s otthon a nagyszerű készületek mind szégyenbe maradnak. Egyszerre azonban, midőn az udvarbíró szinte már kétségbe kezdett esni, eléje szőke szakálos fiatal ember kerül, ki a bús öreget, midőn szótlanul nézdetné ürülő pohara fenekét, a legnyájasb arczkifejezéssel üdvözlé . . . — Jó napot, édes Posztoczki bátyám. — Adjon Isten kegyelmednek is, nagy jó uram .... Ezt mondván merően nézett az idegenre, kit eddig azonban ez életben látnia alkalma nem volt. — Nos — folytatá amaz — mit néz olly nagyon ? Hasonlitok-e boldogult atyámra? — Boldogult atyjára . . . ? — Természetesen! Mégsem találja el ki vagyok? Senki más, mint a kire itt várakozik udvarbíró uram .... — Hogyan? a kire én itt várakozom . . . ? — A kocsisnak már megmondtam, hogy fogjon, mert azonnal indulni kívánnék .... — Tehát valóban? és saját uri személyében az én kegyelmes uram állana előttem . . . ? Ezer engedelmet kérek . . . Megyek tüstént; egy percz alatt készen lesz minden ... óh bocsánatot kérek . . . hiszen ha csak távolról is sejthettem volna, de mikor ez ideig nem lehetett szerencsém. — Tehát csak szaporán. Fizessük meg a kocsmárosnak mi-