Vasárnapi Ujság – 1856
1856-08-03 / 31. szám - Fekete világ. Jókai Mór (5 kép) 266. oldal / Elbeszélések - Radnai templom. Pataky F. (kép) 266. oldal / Hazai tájleirások - A köszöntés. W. A. 266. oldal / Nép- és országisme.
266 A fekete császár. Elbeszélés, irta JÓKAI MÓR. (Folytatás.) Most lássuk a kép fordított oldalát. Századok óta foly ama csodálatos kereskedés, mellyet rendes eszű ember könnyen mesének is tarthat, élő emberekkel. Amerikai ültetvényes urak, a kik a czukornádat és a gyapotot termesztik, restellik a drága cselédet fizetni, a ki még azonfelül a munkában is válogat s a gazdájával felesel, hanem a helyett egyszerre bőröstül, csontostul megveszik az egész embert, a ki illyenformán teljesen tulajdonukká válik. Gondolni lehet, hogy ollyan bolond ember nincsen, aki maga magát eladja, valakit ott helyben elfogni és elkótyavetyélni pedig egy kissé mégis minden amerikai levegőben is merész vállalat volna. Ez az emberkereskedés tehát így tartatik fenn. Afrikában a sok aprócseprő nép szüntelen háborút visel egymással; hol az egyik, hol a másik fogdossa el ellenfeleit, akkor azután jönnek emberséges fehérbőrű hajósok, akik tükröket, bicsakokat, üveggyöngyöket meg pálinkát árulnak : tükörért, bicsakért, egy korty pálinkáért becserélgeti a diadalmas nép hadifoglyait. Azután meg a feketék nagyon szenvedélyes játszók; némellyik elveszti koczkán teheneit, házi szereit, fegyvereit, utoljára saját magát is koczkára teszi : mikor aztán elvesztette a tételt, őt is nyugodt lélekkel viszik az emberséges hajóshoz, aki megtölti érte a nyertes csutoráját szilvóriummal s az elkártyázottat is a többiek közé teszi. De még olcsóbban is lehet a portékához jutni. A furfangos hajósok oda csalogatják a fekete golyhókat hajóikra, azt mondva nekik, hogy csereberélni akarnak velük; mikor azután a hajón vannak, lefülelik őket s azt sem kérdik : ki fiai voltak? hanem szépen hurokra fogják, bepréselik őket egy szűk hajófenékbe, egymás mellé, mint a besózott heringeket s azzal szépen elvitorláznak velük a szabadság földére Amerikába, s ott eladják őket rabszolgáknak. Ezek termesztik azután a dohányt, meg a czukrot, gyapotot s más egyebet, amire nekünk szükségünk van. Az amerikai út Kanadánban volt franczia országnak is a többi között egy szép nagy darab földe a tenger közepén, amit elneveztek Szent Domingo szigetének, igazi neve pedig Otahajti. A franczia czukorültető urak azt a vigyázatlanságot követték el, hogy erre a szép szigetre sokkal többet összehordtak abból a fekete portékából, amit rabszolga név alatt árulnak, mint amennyivel vele tudtak bírni; azok aztán egy szép napon rátámadtak gazdáikra, leöldösték a telepitvényeseket, s valami Toussaint Louverture (Túszén luvertüre) hajdani kocsis vezérlete alatt elkergették az egész szigetről a fehéreket. Francziaország oda messze esik, oda nehéz volt katonákat küldeni, aztán meg épen akkor nagy háború volt Európában; sok sikertelen kísérlet után kénytelek voltak megnyugodni abban, hogy a szép Otahajti szigetén ezentúl a feketék fognak uralkodni. Tehát van most a fehér országok sarkában egy valóságos önálló fekete ország. E sajátságos fekete népnek azonban egész nemzetiségéből mire sem maradt egyebe, mint a bőre. Jó, egyszerű erkölcsei a franczia befolyás alatt valami csodálatos vegyületévé váltak az erények és bűnök paródiáinak. Még nyelvüket sem birják többé, a helyett valami elromlott francziát beszélnek, itt amott kirívó néger hangnyomattal. Azonkívül is mindenben szeretik a francziákat utánozni. Mikor a francziáknak nemzetgyűlésük volt, nekik is nemzetgyűlés kellett; mikor Napoleon szétverte a nemzetgyűlést nekik is kellett diktátor, a ki azt szétkergesse; mikor a francziák hódítani indultak, ők is háborút kezdtek a sziget spanyol részével. (Vége következik.) A radnai templom romjai Erdélyben. A természet bájaiban, mint történeti nevezetességekben és ritkaságokban egyiránt gazdag Erdély egyik épitészeti remekének romjait mutatom be az olvasónak, — halvány ecsettel — a radnai egyház romjait. Radna, Erdély éjszaki részén fekvő, jelenlegi fölosztás szerint, Besztercze kerületben, radnai járásban esik, hajdan gazdag, negyven ezer lakossal népes bányaváros, most egy kis oláh falu, de honunk leglátogatottabb fördőhelyeinek egyike, gyógyerejű ásványos savanyúvíz forrásaival. Ha a vándor Radna elhagyott utczáin bolyong, több román akad fönn tekintete, mellyek mind megannyi síremlékek gyászolnak a multak felett, de egy sem mérközhetik, sem szépségben, sem nagyságban azon templom romjaival, mellynek sanctuáriuma oláh imahelylyé van alakítva. Ott áll az egykor népes város nagyszerű egyházának maradványa még, tornya most is hét öl magasra nyújtja föl idő edzette fejét, ott áll még alatta a templom óriási ajtója, hajójának kőfala tiz öl hosszú; ott a sanctuárium, mellyet néhai Bach János, erdélyi görög egyesült litü püspök, csinos oláh imahelylyé alakíttatott. *) Az ó német stílbe épült, colossalis mü, hat századon át daczol az enyészettel, s vasfogai még sem birták elporlasztani tornyát, a templom oldalíveit, most is összefolynak azok, s a kőfal, melly téglával nincs vegyítve, még sokáig fog daczolni, az idő viharaival. És ez nem minden, mi a kebel fájdalmát fölkelti. A torony közelében egy boltíves üreg tátong előnkbe, körezete benőve zöldelő gyomokkal, öblében a meggyilkoltak ezreinek csontjai porlanak, s a fehérre aszott emberkoponyák olly sűrüen csillognak, mint gyermek játszó csigái. Tapodva ez embercsontokon, mintegy alásülyedünk önmagunk előtt a megsemmisülés keserű érzetében. E város történetének egyik szomorú korszakát kívánom leleplezni olvasó előtt, még a gyászos emlékű tatárfutás idejéből 1241-ik esztendőből — Kútfő Szalai L. „Tatárjárás Magyarhonban." A mongolok cánja Batu sok százezer emberrel Ázsiából kijővén, miután Muszka- és Lengyelhont, Sziléziával együtt elpusztította, Magyarországot rohanta meg IV. Béla király uralkodása alatt. Batuval egy időben más oldalról más mongol sereg is nyomult elő magyar birodalmunkba, Radán Galicziából és Moldovából, Erdélyt szállotta meg, hol pusztító fegyvereit nyugot és dél felé vivén, épen húsvét vasárnapján, ugyanaz nap, mellyen Pajdán Krakkót égette föl, Radna bányavárosra ütött, szász lakói vitézül védelmezték magukat, Radán visszavonulást szinelt, minek örömére a németség tivornyázáshoz látott, a tatárok pedig megragadták az alkalmat, egyszerre több pontról a városra nyomultak, — a védárkok most is láthatók a várostól csak egy óranegyed távolságra fekvő Sáncz nevü falu közelében. Ellenállásról többé szó sem lehete, a polgárok megadák magukat kegyelmet nyerve jutalmul, a szászok is e helyt legyőzetvén. Radna bukása után alájaveték magukat Ivadánnak. Éltöket meg mentendők, közülök 600 a mongol seregbe soroztatott, ispánjok Ariskáld kényszerülve lőn kalauzul szolgálni Iadár vezérnek, ki innen útját Magyarországnak vette. Radna tűzzel vassal pusztítatott, lakosai ezrenként gyilkoltattak le, ez alkalommal égettetett föl tatárok által a gyönyörű templom is, melly a legművészibb épitészeti remekek sorába tartozót ionunkban, akár a nagyszerűséget, akár a kitűnő művészi ízlés révén tekintetbe. A vad barbárok által szívtelenül, szentségtelen kezekkel szétdult radnai templom romjait ábrázolja képünk jelenlegi állásában Sokszor megjártam ez omladványokat, mindannyiszor egy fájó érzet fogta el keblemet, neme a fájdalomnak, melly a hajdan nagyság fölött szokott keseregni. A jelenkor is mutathat föl remek épitészeti müveket, de ollyokat, mellyek a vad rombolás és századok viharai után is büszké: mutassanak hajdani nagyszerűségekre, keveset, Magyarhoni testvérek, kik Erdélyt meglátogatjátok, ne milaszszátok el e hajdani nagyságunk emlékét meg tekinteni, s áldozzatok vélem együtt egy résztvevő sóhajt a vandalismus által örkényileg legyilkolt honfiak ezreinek. Pataki Ferencz: A köszöntés. Minden emberi szokás és ilme között a kölcsönös köszönté, melly bizonyos meghatározott modorban történik, a legrégibbé közönségesb. Egy népet sem tud a hajdan- és jelenkor felmutatn mellynek szokásos köszöntése ne lett volna. A mi az embernél átalános, annak alapja az emberi természet nemességében rejlik Ugy az üdvözlés is a tiszta emberi vagy a mi mindegy az embeben lakozó isteninek terménye. Gondolni lehetne itt is, amit Piát általában a nyelvekről mond, hogy azt az emberek közé valamire több lény hozta le. Mert, nincs-e bizonyos csodásan közönséges é s Ivutfő Kővári L. Erdély régiségei.