Vasárnapi Ujság – 1880
1880-01-11 / 2. szám - A régi mühelyben. (Visszaemlékezés Pákh Albertre.) Porzó 27. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekü közlemények; vegyesek
1. SZÁM. 1880. XXVII. ÉVFOLYAM*. Ŕ tó tó tó tó tó tó tó tó tó tó tó tó tó k sí'*.-' -jv ve- • •i riv^-'^y ^í'l'i*•• Wliy -v'iw ' ^"pv 'Ú'* ?5 : VASARNAPI LEVÉL i 5 íi-'s í'i;;'; -Ws-VxV-V..;'; V;:;1; í&S .-.'xY- vi? 2 sf ..•i'ivVi'fl ..•^•JV V •>> "íjjV' -.'/.V -. ;•.> J5 VASARNAPI ÚJSÁG. 27 A RÉGI MŰHELYBEN. N (Visszaemlékezés PÁKH ALBEHI IC.) — január 8. EM is ott van már, a hol régen volt; nem is ugy van már, a mint régen volt, az a hajdani műhely, a melyben a «Vasárnapi Újság» termett. Mégis, hogy körülnézek benne, az emlékek zaja csak úgy rebben föl a lelkem előtt. Az uj zsölye régi szint vált; a szürke balzac, meg a szürke függöm' kizöldül, mint amilyen akkor volt, a mihez, hogy úgy lássa az ember, sok fantázia kell. Képzelő erőm eleven volta mellett azonban mi sem bizonyít erősebben, mint az, hogy a «Vasárnapi Újság» szerkesztőjét ott látom elnyúlni azon a zöld balzacon, ami pedig az én igen tisztelt barátommal, Nagy Miklóssal emberemlékezet óta nem esett meg. Pákhot máskép nem is tudom elgondolni magamnak, mint folyton fekve. Nagy Miklósról meg szentül meg vagyok győződve, hogy fél lábon állva és gyorsan alszik. Soha két nagyobb ellentétet! Amott a folytonos, persze önkénytelen nyugalom, emitt a szünhetetlen mozgékonyság. S ha valami rossz élczelő azt hirdeti Nagyról, hogy lábával is szerkeszti lapját, csak nagy dicséretet mondott vele róla. Szerénysége szabódik ugyan ellene, hogy a saját édes lapjában magasztalják szerkesztői vitézségét, szemességét, jó ízlését, buzgalmát s lojalitását. De én hozzá kötöttem magam, hogy épen ezeket a soraimat kímélje meg az ő véres czeruzája, különben kabinet kérdést csinálok belőle s legott kilépek onnan, ahová még csak fél lábbal léptem be. Fave liness! A fiatalabb irodalomban alig vannak, akik oly közelről ismerték s oly őszintén szerették volna a kedves mestert, mint mi ketten. Nagy M. Kolozsvárt, én Bécsben szőttem első szálait annak a meleg vonzódásnak, mely hozzája fűzött bennünket. Bús októberi este volt, hogy a bécsi magyarság egyik népes kávéházában ültem. A legénység fekete kávé óta folytatta a játékot a kicsi kerek s a nagy négyszögű zöld asztalok mellett. Csattogott a kártya s a golyó. Egyrészt busultam rajta, mert hogy nem fészkelte be magát mi belénk is a német szívóssága a tanulásban ; túlfelől meg nagyon jólesett magyar szót hallanom s magyar lapokat olvasnom. De bármennyi örömet leltem is a hallott és olvasott hazai beszédben, mégis nehéz őszi bánat ülte az én lelkemet is, melynek forrása közvetlen üres erszényemből bugyogott elő akkora bőségben, hogy száz első éves medikusnak is elég lett volna. Mert az a vékony havi pénzecske, melyet sűrű intésekkel kaptunk hazulról, alig futotta ki egy hétre; a másodikban már a Franz vagy a Martin krétájára kerültünk, mely mint minden valamire való pinczéri kréta, duplán fogott. S midőn a «Vasárnapi Újság» híres mondanivalói közt azt az üzenetet olvastam valamely iparoshoz, hogy a szerkesztő, amennyire csak telik, rajta lesz egy levelezőn, aki lapjának a londoni köztárlat csodáit megírja: nagy terv fogamzott meg bennem. «Az a londoni levelező te fogsz lenni!» gondolom. Persze nem ugy, hogy én elhajókázom a Schallinger apró kréta-darabjaitól Anglia nagy kréta-sziklái felé — hanem ugy, hogy majd irok én londoni levelet Bécsből. S végig túrva egy halom német, franczia és angol hírlapot, ott melegében (igazán melegében, mert kis szobámban fázva írtam volna meg) lege artis meglett az első tudósítás, különös tekintettel a magyar kiállítókra. Alá is írtam szépen az én «tábori nevemet», hogy: dr. Tőkés. A szerkesztő előtt nem tagadhatván a levél keltének helyét, sem zavaros származását: kérdeztem, nem volna-e hajlandó lapját megnyitni közleményeimnek, megígérvén, hogy csak olyast írok, amit olvastam s nem szopok a kis ujjamból semmit. A szégyenkező utóiratban aztán — sóhajtván a fölött, hogy Plató székébe a bankár ült bele — kértem egy kis apró pénzt. És, ó öröm és dicsőség! — a következő szombat meghozta a honoráriumot Páklinak egy komoly, szinte ünnepies levelével, melyben, maga is nagyon fájlalván, hogy Plató helyett a bankár hirdeti a világosságot, nem küldhet csak ennyit. Másnap reggel meg ott ragyogott a «V. U.» uj számában az én londoni levelem a tárlatról, «különös tekintettel a magyar kiállítókra». No hiszen! Lett is drága dolga jó Pákh Albertnek ez első közlemény megjelenésétől kezdve. Az ország minden vidékéről ostromolták őt dr. Tőkés úr londoni lakása végett, hogy ez a derék hazafi hadd legyen ott nekik útmutatójuk, meg is fizetik a fáradságát. Mit volt mit tennünk ? — már a harmadik levél után hirtelen el kellett utaznom Londonból, megint Bécsbe tettem át lakásomat s innen irkáltam K. T. jegy alatt a bécsi leveleket szegény Vahot Imre és Reményi Ede bosszúságára. Amaz — kit sallangos, tulipántos magyarsága miatt elnevezett Pákh «Nemzeti Imré»nek — akkoriban rajzolta ki Széchenyi Istvánt «emlékezetből» s árulta székében, a mire azt jegyezte meg K. T. hogy rajzoljon V. I. emlékkezetből kulacsot, csáti botot, de ne Széchenyit. Reményiről meg, ki akkor adta első hangversenyét Bécsben s kiről a «P. N.»-ba a hires (Fk.) vezérczikkeket irt abban az időben, ki merte mondani, hogy ha akkora művész is mint szt. Dávid, a magyar nótát, bár sok ügyes czikornyával, de idegen ízzel, nem magyarosan húzza ; a miért aztán Reményi, kifürkészve melyik kávéházban lakom, harmadmagával tört rám s követelte, hogy kövessem meg. A mi meg is történt, csakhogy húsz évvel később a «Borsszem Jankó»-ban, ahol az ő czime («az angol királyné udvari hegedűse») a kép volt magyarázva, hogy igenis: az «Angol királyné» udvarában hegedűlt, csakhogy Pesten. Semmit sem utált hevesebben Pákh, mint a nyegleséget s a henczegést. Ennek megrovására oly metsző szavai voltak, mint Voltairenek, s oly kegyetlenül jellemző epithetonjai, mint Boznak. Leveleiben hozzám szegődött; de nem biztatott határozottan, mert, ugy mondá, «a renyhe békét többre kell becsülnie a víg háborúnál, melyhez érzi, több a talentoma», lévén az ő újsága csöndes családi lap. Alig vártam, hogy szemtől szembe láthassam, ki lapja s főleg elmés levelei által annyira fölébresztő rokonérzetemet, érdekeltségemet. A nyári szünidő meghozta végre a rég várt örömet. Másnap, hogy Pestre érkeztem, amennyire csak az illendőség megengedte a korai látogatást, már ott álltam a Szapáry-ház kapujában, az úri utczában. Keblemben a szív nagyot koppant, ujjam azon az ajtón annál kisebbet, melyen belül élt Pákh Albert. Kopogtatásomra harsány, de czikkelyezetlen kiáltás válaszolt, mely inkább hasonlított elutasításhoz, mint invitáczióhoz. Habozva nyitottam be abba a szellős, tágas udvari szobába, melyben szerkesztették a «Vasárnapi Ujság»-ot. A zöld balzacon szikár alak nyúlt el, jobbjában iást tartva, plajbászos balján meg három vagy négy felbontatlan cziiszalagot hordva, melyek mint holmi karpereczek lógtak ott. Fölemelte fejét, száraz arczu, széles homlokú fejét , felém szögezé torzonborz bajszát s bozontos öldökei alól öldöklő pillantást lövelt arra a vakmerőre, aki az ajtó mellett megállva, némi megdöbbenéssel nézte a lassanként fölemelkedő férfiút. — Pákh úrhoz van szerencsém ? kérdezem megfélemlítve. — Az vagyok! S hangja kellemes barytonban zengett felém. — Én dr. Tőkés vagyok, hebegem. S erre a fenyegető bajusz lekonyult s a haragos szemek azok alól a borzas ernyők alól olyan nyájasan néztek rám, hogy megkönnyebbülve sóhajtottam fel. — Mi a kőmonda. Hát ön nem is kopasz, nem is pápaszemes doktor? Hiszen ön, sértésnek ne vegye, inkább hasonlít lyrikus költőhöz, mint okos emberhez! Ha szereti a fehér czipót, tessék, szegjen magának; bár nem szülte Szoboszló, de azért mégis foszló. Tudja-e mit felelt Petőfi Sándor erre a híres szoboszlai czipó-versre ? • S elmondta, s a révén azt is, hogy az a barát, ki Petőfit „veszett ebként megmárá", az ő. Beszélt aztán Petőfiről sokat és kedvesen. Nem akkor egyszerre mind, hanem tíz év alatt apránként, mindannyiszor újat, néha meglepőt közölve aZ én, szomjas lelkemmel. Mert Pákh nem igen volt beszédes ember. Többnyire hallgatott, csak úgy körbe-körbe eresztve egy sistergő szót, mely világított és gyújtott. Oly erős ész, oly élénk elme roncs hüvelyben ! Igazán, ő is pathologicum praeparatum volt spiritusban. S mennyi melegség a ridegnek látszó réteg alatt! Csipős beszédje mögött mily kedély ! Mikor előhozakodott az ő apjával, azzal a becsületes emberrel, azzal a szerény tudóssal, a ki szenvedett sok igazságtalanságot, a ki ugy megküzdött az élettel s a ki mellett ugy megküzdött az édesanya is, kinek kemény napi munkáját megszakította a szülés, „mert csak ilyenkor feküdt a rendesnél tovább az ágyban", aki elejébe nevelte gyermekeit az apai oktatásnak — amikor az ő jó szüleiről beszélt, nagyon, nagyon neki tudott melegedni. Maga nőtlen életet folytatván, minden fölöslegét, mely igénytelen életmódjánál fogva aránylag sok volt, a szeretett testvéreknek adta. — Majd ha jubilálok! szokta volt mosolyogva emlegetni s épített magának légvárakat. Visszavonul a kies Szepesség egy kis városába, ott megválasztatja magát polgármesternek vagy valamiféle kiskirálynak s igy akarja bevégezni napjait. Az a jubileum pedig abból állt, hogy Heckenast, a „V. U." tizedévi előfizetését, vagy amint Pákh mondogatta: „a díszelőadás jövedelmét — a napi költségek levonásával" a fennálló szerződés értelmében mind odaadja a szerkesztőnek. Meg is jött a nagy nap, a „V. U." megérte ünnepét, hanem — a „napi költségek" ugyancsak hosszú számsorokban s bő rovatokban léptettek el a beneficians előtt s vajmi szerényke jutalommá aszott a kövérnek álmodott áldás. Alig érintette. S mikor a „diszjövedelem" azzal a nagyobb összeggel, melyet öcscse biztatására valamely szepességi bányába ruházott bele, szintén a minden buxok utján porlott semmiyé — tréfával ütötte el: „Kux in's Loch !" De ha a „diszjövedelem" nem volt is fényes, annál fényesebb volt a jubiláns díszebéd a kiadó fejedelmi termeiben. Ehöz a lakomához én, mint a „V. U." szerkesztőségének azóta há**