Vasárnapi Ujság – 1897
1897-12-19 / 51. szám - Bartók Lajos: Szabadság virága 859. oldal / Költemények
50. SZÁM. 1897. 44. ÉVFOLYAM. VASÁRNAPI UJSÁG. 859 egy 32 rajzot és 5 olajfestményt tartalmaz. Némi nagyobb ügyességre Madách Imre csak későbbi éveiben tett szert, de rajzolatai nem is önmagukban véve érdemelnek figyelmet, hanem annál érdekesebbek életrajzi, sőt mondhatnám, irodalmi szempontból. Semminemű műkedvelői komolykodás nem vezérelte Madách Imrét, hanem csak tiszta szórakozásból nyúl a rajzónhoz, krétához, rajztollhoz, vagy az ecsethez. Későbbi években gyakran csak a társaság mulattatására veti papírra humoros rajzolatait. Mégis bámulatos, hogy e rajzok sorozatában egészen világosan kidomborodik Madách Imre életpályájának s egyúttal költői fejlődésének három időszaka. Az első sztregovai időszakot, a házasság korát Csesztvén, valamint a második sztregovai időszakot oly világosan megkülönböztetheti a szemlélő a rajzvonásokban, mint a költői művekben. A műszaki kezdetlegességen és nemtörődömségen keresztültör valami igen jellemzetes egyéniség, mi annak bizonyítéka, hogy kiváló ember bármihez nyúljon is, ha csak kissé hű marad kedvteléséhez, valamely határozott egyéni bélyeget nyom egyébként még oly jelentéktelen munkáira is. Mily feltűnő pl., hogy a házasság szakába eső mintegy 11 darab rajzolat (1845—1851) egytőlegyig tájkép, míg az előző és következő korban majdnem kizárólag emberalakokkal és csoportokkal találkozunk. Madách eredetileg a bölcselmi szellem uralma alatt álló mélységes lírai és drámai tehetség, ki a rajzoló és elbeszélő költészettől vajmi távol esik. Magvas elme, mely irtózni látszik a szélességtől és terjengéstől. Ha nem tanul meg rajzolni, talán nem is próbálkozik meg annyira a leíró költészetben s a prózai elbeszélésekben. Mikor házasságának boldog éveit éli, feleségében, gyermekeiben gyönyörködik, s szenvedélyei elcsendesednek, az idilli hajlam föltámadása a tájképrajzolásra vezeti. Ugyanez időszakba esnek terjengő leíró költeményei is. Micsoda boldogság sugárzik pl. az 1845-től jegyzett tájképen ! A park a szökőkúttal, jobbra a kastély kerítéssel, balra nyárfasorral, a boldog férj ábrándja. A falu, a dombon álló templommal, balra zúgó patakkal és malommal csupa megelégedést lehet. Az idyllt fölváltja a regényes tájkép, szakadék a hegyek között, dülő kereszt a vasúton. Minél egyhangúbb a házas élet, annál inkább keres a képzelet kárpótlást a regényes képekben. Ez időszakból erednek regényes leíró költeményei is. Egy-egy szelíd bánatos kép is tarkítja a sort, minő pl. a kis kápolna a keresztúton. Alföldi képek is vannak , bizonyára emlékezések ottan tett útjaira. Elől gémes kút vályúval, azon túl pusztaság, melyen a messze távolban lovas vágtat. Érdekes kép az 1850-ből származó, mely azt mutatja, hogy apósához, Fráterékhoz ellátogatva, mint kel át kocsijával egy kompon a Tiszán. De legsajátosabb az 1848 január 8-ikával jegyzett, borzalmas hangulattal terhes kép, mely egy tengerből kiemelkedő, tüzet okádó hegyet ábrázol, s mely úgy látszik, a kitörő forradalom előérzetének jelképes kifejezése. A házassága utáni korszakból (vagyis a II. sztregovai időszakból) származó karczolatok már igen szabad és merész technikáról tanúskodnak. Humoros tartalmúak s a társaság mulattatására készültek. Több figyelmet érdemel ez időszakból származó néhány olajfestménye, mert szerkezetükben egészen ráismerünk az író-ember alkotó módszerére. Anyjához intézett leveleiből még a nap is pontosan megállapítható, mikor az olajfestést tanulni kezdte. 1839 január 17-én írja: «Ma kezdtem el az olajfestést, igen jól megy.» Egy Zrinyi-mellképet egészen kifogástalan iskolássággal festett. Itt azonban csak a 60-as évekből eredő két olajfestményre akarom az olvasó figyelmét felhívni. Mindkét képen két pár szerepel. Az egyiken forráskút mellett egy szőke és egy barna lány látható: a szőke lánytól barna vadászember kér egy ital vizet, a barna lány fejére szőke vadász tűz rózsát. Még a vadászkutyák közül is az egyik fehér, a másik fekete. Hasonló ellentét uralkodik a másik képen, csakhogy humoros alakban. A szép csapláros lány teli boros üveget nyújt a nagy kedvű daliás magyar legénynek, mellettük pedig hálósipkás, hízott képű német Seelsorger burnóttal kínálja a szemben ülő vuklis vén asszonyt. Bach-korszakbeli gúnyolódás ez, mely a költőnek a «Civilisator» czímű, ugyancsak a Bach korszakot csúfoló vígjátékára emlékeztet. Mindkét képen a festő csak mosolyoghat, mégis mind a kettő nagyon élénk világot vet azon ellentétekben mozgó dualista szerkezetre, mellyel a «Férfi és nő »-ben, s «Az ember tragédiájá»-nak páronként egységet alkotó jeleneteiben találkozunk. Ámde mindezeknél érdekesebbek Madách Imrének épen ifjúkori, kezdetleges rajzolatai, mert valósággal élettörténeti adatok, melyek híven elénk tárják a Madách-fiúk otthoni iskoláztatását. Az egyiken ez az aláírás olvasható : Wolff tánczórája, 1838. Színhely a kastély ebédlőterme. Balról jő Wolff, a kikent-kifent tánczmester, mögötte a hósmester, Kovács Lajos uram, hosszúszárú pipával. Szemközt velők a terem másik végén látjuk, nyilván tánczlépésbe rakva lábait, Imre öccsét, Károlyt. A rajzon rögtön megismerjük a kastély mai ebédlő termét, melynek két szemközt levő főbejárata közül az egyik a tornáczra, a másik a parkra nyílik. Ez utóbbi bejáratból vette föl a képet Madách, úgy, hogy ez a rajzon nem látható. A szemben fekvő udvari bejárótól balra ül a tánczmester hegedűse, jobbra az ételszekrény mellett látható, hátát felénk fordítva, István, a szolga. A teremnek baloldalán még egy szekrény látható, tetején félredűlő könyvekkel, gyertyatartóval, palaczkkal és butykossal. A jobb szögletben nagy négyszögű agyag kályha. Biztosak lehetünk benne, hogy a mértani feszességgel rajzolt kép a legkisebb részletekig híven megfelel a valónak. A bal szögletben a padlón kétségtelenül ott állott a vizes kancsó, a kályha és ételszekrény közti sarokban pedig egy korsó, épen úgy, mint a rajzban. Az ételszekrényen a felvágott kenyér, a halomra rakott tányérok, pohár, villa, kés nem kevésbbé a szigorú valót ábrázolják. Csak Madách Imrét magát kell az egészhez hozzá képzelni. A másik tollrajznak czime lehetne «Leczkénél». Színhely az ebédlővel szomszédos tanuló szoba. Hosszú, egyszerű asztal elején ül a hősmester, vele szemben Pali, a mestertől balra, az asztal hosszabb szélén Károly, mögötte könyves állvány és szekrény, fönn könyvek. Pali mögött ágy és mosdószekrény látható. Az asztal mellett Károllyal szemben ülve képzelendő Imre is. A kép este vétetett föl, mint az asztalon levő égő gyertya mutatja. A tanító palatáblára ír; oldalt tőle nyitott könyv; Károly előtt az asztalon bicska, papiros; Pali állása kissé érthetetlen: bal kezével tartja a tollat, jobb kezét mintha fejéhez emelné. A legkövetelőbb életrajzíró is teljes kielégülést érezhet e képek láttára. Általában magyar költő életéről alig alkothatunk — a Petőfiét kivéve — élénkebb és világosabb képet, mint Madáchéról. Amennyire nem ismertük őt, míg élt, oly részletesen tárul föl előttünk, utódok előtt, egész életfolyása. Művei, levelei, rajzai, hagyományai kimerítő és gyönyörűen összhangzó tanúságot tesznek a ritka nagy emberről. P.M. ükr / u CSÜ/vdjL j . •Jidrw Jiuí ävä/dn/Irtá/J . / arci raj/xoba ^/aJácÁ. JmM. MADÁCH IMRE RAJZAIBÓL. SZABADSÁG VIRÁGA. Irta és a Petőfi-Társaság ülésén felolvasta Bartók Lajos. Hol virágzót váljon, szabadság virága ? Szülőfölded lesz az Alföld rónasága. A végtelen síkon, nem is nyílhatsz máshol. A szerelmes napnak lángoló csókjától, A repülő szárnyú szellő ölelésén, Kék egen versengő pacsirta zengésén, Ott, hol egybeolvad az éggel a róna, — S eltűnsz délibábként, mig elértünk volna. Vagy nem az alacsony föld terem meg téged: Bérezek ormain nősz, virága az égnek! Mennydörgés moraja a te bölcsődalod, S dajkálva ringatnak rettentő viharok. Napsugártól elrejt örök felhő fátyol, S nem harmat öntöz, de gyász siralma zápor; Vad szirtek örvénye felett, hazád itt van, — S lehull, ki hozzád tör, leszakithatatlan ! Vagy a nagy tengernek vagy csodavirága, Mely korlátlan és mély, mint a szív világa ? Gyökered odalenn horgonyoz a mélyben, S fönn virulsz lebegve habok lágy ölében. Mint mosolygó tündér, dőlsz a hullámokra, Bírásodért ezer hajóst csalogatva, S ha már közel érnek: vész gyűl mindenünet, S ők véled a lázadt tengerbe merülnek. Ah, nem, szép szabadság, nem virulsz te máshol, Csak hősi szivekben, vérök hullásából. Már fakadásoddal a szivet repeszted, S halálát okozza hervadásod, veszted. De porlad a márvány, mely áll sírkertekben, Lány emlékezés, mint szellő, tovalebben; Fejdelmi kegy : árnyék, mely leszáll a nappal, Nép hála versenyez üres tengerhabbal. Örök csak egy emlék, ihlete, pompája Égre szálló: te vagy, szabadság rózsája ! Csak te vagy, virágok királynéja, örök, S virálsz vértanúid puszta sirja fölött.