Vasárnapi Ujság – 1903
1903-08-23 / 34. szám - A Geszti Balázs nagylelküsége. Elbeszélés. Irta Vértesi Arnold 554. oldal / Elbeszélések; genreképek - ifj. Szász Károly: Bölcsőtől a koporsóig 554. oldal / Költemények
554 VASÁRNAPI ÚJSÁG. Berzeviczy Albert nagyhatású beszédében visszaemlékezéssel kezdette arra, hogy nyolcz évvel ezelőtt Erzsébet királyné Bártfán töltött néhány hetet. «Boldog legenda köré fűződtek a a napok — folytatta aztán — melyeket a felséges asszony itt töltött; honos a jövevénynek, szülő a gyermeknek mutatta és mutatni fogja még századokon át: itt lakott, itt pihent meg fárasztó útjai után, itt ürítette az éltető forrás gyöngyöző vizével telt serleget, itt hallgatta kedvencz költői verseinek olvasását. Akkor még nem sejthette senki, hogy ez a hely egyik utolsó állomása volt a sorstól oly igazságtalanul gyötört nemes lélek földi vándorlásának. «A régi Bártfa híres iskolájának megalapítója, Stökkel Lénárd magister a XVI. század zivataros korszakának küzdelmeiben azt mondta tanítványainak, hogy: «Ha a fák és kövek sírni tudnának, s az összes folyók könnyárakká változnának. Magyarország siralmait túlhaladni akkor sem tudnák. Ez a mondás illett arra a gyászra, melyet Erzsébet királyné megrendítő halála borított hazánkra. Nincs semmi túlzás benne, hogy azóta nálunk száz meg száz helyen igyekeztek valami emlékjelben, valami elnevezésben, valami alapításban megörökíteni azt a nevet, mely él, míg magyar élni fog, ennek a hazának minden talpalattnyi területén. Mi mind, kiket valami kötelék fűz ehhez a vidékhez, úgy éreztük, hogy Bártfa sem maradhat látható emlékjele nélkül azoknak a történetére mindenkorra fényt vető napoknak, melyeket megdicsőült királyasszonyunk itt töltött. A fájdalmas, hálás, kegyeletes emlékezés és hazafias érzelem hamar juttatták megvalósulásra a művész eszméjét, mely immár érczbe öntve áll itt előttünk, a ház előtt, mely hajléka volt. Itt áll előttünk az ő képmása, a még fiatal, még életvidor királyné, az a királyné, akinek neve, alakja, elválaszthatatlanul lesz hozzákötve a magyarok emlékezetében ahhoz a hajnalhasadáshoz, mely hosszú, rémes éj után meghozta nekünk a szabadság és nemzeti élet reggelét.» «Idegenből jött ő hozzánk még majdnem mint gyermek, két birodalom hatalmas uralkodója egyedül szíve vonzalmát követve emelte őt magához a trónra. Gyermekálmai világából kilépve, egyszerre szédítő magasban látta magát, ahol milliók figyelme kisérte minden szavát, léptét s a hol e milliók örömeinek és szenvedéseinek vált részesévé. De az ifjú királyné bűvölő erejű egyénisége, csodálatos önállósága a sors minden változásai közt, habozás, ingadozás, tétovázás nélkül fejlődött, szinte míthoszi, fenséges alakká. Mint hitves és anya példaszerű, példaszerű akkor, mikor egy boldog család nagy reményeinek teljesülése útján haladott és példaszerű akkor, mikor a legrettentőbb sorscsapástól lesújtva ő, a gyönge nő vált fölegyenesedő lélekerejével támaszává az egyénnek, mint uralkodónő gyöngéd keze minden érintésével sebeket tudott gyógyítani, vigasztalást, áldást terjeszteni mindenfelé.» A beszéd végén azt fejtegette a szónok, hogy mint igazi nőt, szíve inkább a szenvedők felé vonzotta a királynét, így az akkor szenvedő magyar nemzet felé is. Lelke vonzotta őt nemzetünk nyelvéhez, zenéjéhez, költészetéhez és mert megértette, meg is szerette nemzetünket. Szónoklatát így fejezte be : «Erzsébet királynénk emlékét ünnepeljük egyesülve értelemben azzal, kinek nagy szivén az ő halála a legsúlyosabb sebet ejtette: dicső királyunkkal; ünnepeljük, egyesülve minden jó hazafival, ünnepeljük abban a hitben, hogy nemcsak érczalakja és emléke marad közöttünk, de szelleme sem fog elhagyni, őrködni fog továbbra is e sorsüldözött nemzet fölött, a melynél az ő emlékezete áldva lesz mindörökké. » A szép beszéd után lehullott a lepel a szoborról. Ezután Bornemisza Gaby kisasszony Farkas Imre «Erzsébet királyné» czímű versét szavalta mély érzéssel, csengő hangon. A szobor megkoszorúzása után a katonai zenekar a Szózatot játszotta a közönség viharos tapsai közt. Ezzel a tulajdonképeni ünnep véget ért. A szép szobor Donáth Gyula műve. Magas talapzaton, ülő helyzetben ábrázolja a királynét, amilyen fiatalabb éveiben volt. Gyöngyösy László, DONÁTH GYULA, SZOBRÁSZ-MŰVÉSZ. BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG. Ahogy megpillantom bölcsőm függönyén át Azt a napvilágot, mely éltet és fényt ád, Lehelleted, Uram, simogatá arczom, S bár sírva kezdem el örök életharczom, Gügyögő ajkaim, egész öntudatlan, Dicséreted zengik, látva, láthatatlan ... Imádság volt az én érthetlen beszédem, Hiszen ott lakoztál, ott valál Te vélem. Köszöntém a napot ifjúi víg kedvvel, Játszadozva színes lepkeseregekkel, Néztem, hogy ruházod mezők liliomát, Az üde bimbókban láttam kezed nyomát; Madaraid, melyek az égen repestek, A hajnal derűje, homálya az estnek , Imádsággá tevék csendülő beszédem, Hiszen ott lakoztál, ott valál Te vélem. S hogy rám nehezedék súlyosan az élet, Fölsírt, följajjongott a meggyötört lélek... Sok magot vetettem, keveset takartam, Ködbe foszlott legtöbb, a mi jót akartam. Sokszor alkony borúit csillogó sugárra, Nem szállottam porba, rögös úton járva... Imádsággá vált az átkozó beszédem, Hiszen ott lakozál, ott valál Te vélem. Láttam, Uram, láttam férges kereszteket, Miken ártatlanok vére úgy reszketett, Hallék, uram, hallék sok hazug prófétát, Beszédest, ha kaphat s ha adni kell, némát, Lélekvesztő népet, mely neved hazudja, S melynek jó szándékkal van kövezve útja... Megbotránkozás helyt ima lett beszédem, Hiszen ott lakoztál, ott valál Te vélem. Most, hogy nem bolyongok útaimon árván, S megpihenek gyöngéd kéz vetette párnán, Most látom, hogy ki vagy, mily csodás ajándék ! Ki volnék, ha nem a Te utadon járnék? Kenyerem békesség, csönd az én italom, Lágyan zsong föl hozzád hálaadó dalom, Imádság lesz így is csendülő beszédem, Hiszen itt lakozol, itt vagy Te is vélem. Uram, ha megveted az én örök ágyam, Koporsóm párnázd ki élő hittel lágyan, Ha megőrlik férgek sír mélyén a testem, Sokszorosan érzem, a mit fönn kerestem, — Porszemekre osztva, hamuvá foszolva Milliószor hallom azt, a mit ajkad szóla... Ott is imádság lesz hangtalan beszédem, Hiszen ott lakozol, oda lenn is vélem. Ifj. Szász Károly. 34. SZÁM. 1903. 50. ÉVFOLYAM. A GESZTI BALÁZS NAGYLELKŰSÉGE. Elbeszélés. írta Vértesi Arnold. I. Geszti Balázs úr kiszólt a konyhába : — Lujza! Szelíd képű, csinos, fehér kötényes nő lépett be s megállt közel az ajtóhoz, várva, hogy mi lesz a parancsolat.— Gyere közelebb, •— mondta Geszti Balázs. S egy székre mutatott: — Ülj le. Beszélni akarok veled. Ő maga nem ült le, csak föl alá sétált a szobában, nyugtalan, izgatottan. Már korán reggel óta járkált így föl és alá. Néha hevesen dobbantott, az ajkait is harapdálta. Valami nagy gondolattal küzködött. Egyszerre csak megállt a fehér kötényes nő előtt. — Hallod, Lujza, maholnap húsz esztendeje lesz, ugye, hogy nálam vagy? — Igen, épen húsz esztendeje lesz jövő évben húsvétkor. — szólt Lujza. Aztán elhallgatott. Húsz esztendő. Annyi ideje már, hogy ide jött mint tizenöt éves árva leány, mint afféle szegény rokon, akit Geszti Balázsné magához vett Húsz esztendeje ! Hogy elmúlt ez a rengeteg nagy idő. Mintha csak tegnap lett volna. Mindenre olyan jól emlékezik. Akkor is ilyen nagy lépésekkel járkált a szobában Geszti Balázs. A fiatal leány félénken nézett rá. Úgy rémlett neki mintha soha sem láttott volna ily komoly és méltóságos férfit. És Emmire is jól emlékszik, a gyönge, vézna asszonykára, aki olyan volt mint egy szépen felöltöztetett bábú, olyan tehetetlen. Ott ült egy hintaszékben és lóbálta magát napestig s nem nyúlt semmihez. Fenekestül fölfordulhatott volna az egész ház, ha Lujza nem olyan dolgos, nem olyan körültekintő. Ő csinált mindent, ő ügyelt mindenre, korán talpon volt s legkésőbben feküdt le. — Te, te aranyos kis gazdasszony!— hálálkodott neki Emmi, mikor az ágyban lustálkodva szürcsölte reggeli kávéját. De Lujza úgy vélte, nincs azon semmi hálálkodni való. Hát a jó Isten őt ilyennek teremtette, dolgosnak, szorgalmatosnak, erősnek, egészségesnek, aki birja a munkát s örömest is teszi. Pedig bizony később, mikor Emmi olyan sokat betegeskedett és szaporodtak a gyerekek, ugyancsak meggyűlt a munka. A konyhában is utána kellett látni mindennek, a gyerekekre is vigyázni, mosdatni, fésülni, öltöztetni, a beteg asszony mellett is forgolódni. Sok volt az olyan fiatal leánynak.— Igazán nem tudom, mit csinálnánk, ha nem volna nálunk. — mondogatta Geszti Balázs. A felesége is azt mondta: — Jaj, gondolni sem merek arra, hogy egyszer itt hagyhat bennünket. S hízelegve fonta karját a fiatal leány nyaka körül: — Lujza, édes Lujza, ha szeretsz nem fogsz elhagyni soha. Ugy-e, soha? minket. Férjhez mehetett volna, ha akart volna. Két kérője is akadt, jóravaló, derék emberek; egyikhez sem ment. Mikor a második kérőtől is megszabadultak, Gesztiné majd megfojtotta csókjaival a leányt. — Oh, te drága, te édes, de megbecsülhetetlen . . . De másnap gyanakodva kérdezte: — Miért adtál kosarat ennek a Síposnak ? Jómódú fiatal ember, szép hivatala is van. Nem értem, hogy miért? — De ha nekem nem kell, — szólt a leány. — Ha én nem akarok férjhez menni! A beteg asszony rászögezte villogó szemét: — Nem akarsz ? Kire vársz ? S irigység és gyűlölet villogott szemében : — Azt kérdezem, kire vársz ? Miért pirultál el? Felelj nekem : Kire vársz? — Senkire, — felelt a leány halkan. De amikor késő este kis szobácskájába húzódott, akkor sírva borult az ágy vánkosára. Hát igazán arra várna ő, akinek még él a felesége ? Még eddig soha eszébe nem jutott, de most,