Vasárnapi Ujság – 1919
1919-11-30 / 31. szám - Ramocsay uram bodzafája. Írta Várady Antal (Budavár régi történetéből) 358. oldal / Regények; elbeszélések
51. szám, 1019. 66. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 363 Egyébként a körülöttem lévő emberek — kivéve ha valami egyenes érdek nem vegyül a dologba, vagy ha néhány nagyszájú nem önti magából terjedelmes ujságczikkekkel megrakott elméleteit, — érdeklődésüket minden nagyon távoleső vagy mély probléma iránt elveszítve, fásultan élnek a kikerülhetetlen sors igájába lánczolva, mely elsodorja őket. Bölcsen tudják, érzik, hogy a közvetlen közeli ügyeken és a személyi kérdéseken túlemelkedni nincsen se tudásuk, se erejük. Egy este, amint visszatértem az istállóba, ahol aludni szoktunk, társaimat a szanaszét szórt szalmarakásokon végignyújtózva, csöndes beszélgetésben találtam; mindnyájan egy véleményen voltak. Az egyik épen befejezte a beszédét: — Ha menni kell, hát menni kell, ez elég. De Termite a közös vackon, mint egy majom, összekuporodva vigyázott. Felemelte a szőrös fejét, megrázta magát, mintha két lepete fogta volna meg, elkezdte rázni az öklén levő rézlemezt és végre így szólt : — Nem, ez nem elég! Gondolkozni is kell, de a magad eszével, nem a másokéval. Körülötte szórakozó arczok emelkedtek fel, mialatt ő belekezdett meghatározhatatlan elmélkedéseibe. Figyelem! ts, többiek! a militarizmusról fog beszélni, — jelentette ki az ugrifüles Pinson, akinek éber szellemét már régebben észrevettem. — A militarizmus kérdése, — folytatta Termite. Kaczagni kezdtünk, látva a kóczos törpét, amint az esti szalmán harczba kezdett az emberiség és a társadalom nagy szavaival," miközben a padlásablak pókhálófüggönyein ugrándozott furcsa, khinai árnyéka. Azt akarod mondani, — kérdezte »egyikünk, hogy a boche-ok nem militaristák? — Dehogynem, az istenit! Persze, hogy azok! — ismerte el készségesen Termite. — No, most bedugultál! — sietett megállapítani Pinson. — Én, öcsém, — szólt most egy öreg népi fölkelő, aki derék katona volt, — én nem keresem a dolog bibéjét olyan messzi, mint te; nem is vagyok olyan lókötő, mint te. Tudom, hogy ide dobtak bennünket, nem azért, hogy mindent tudni akarjunk, hanem hogy nyugodtan várjunk s mindenkihez jó szívvel legyünk. felénk, Creuse-ben, tudom, Hát például mi, hogy... — Tudod?! Dehogy tudod! Semmit se tudsz! — kiabált őrjöngve Termite. — Te csak egy jámbor kis háziállat vagy, mint a többi néhány millió. Ők egyesítenek minket, de aztán szétválasztanak. Ők azt mondják nekünk, amit akarnak , vagy nem mondanak semmit, és te elhiszed. Ők azt mond=ják: ,,Most most álld meg aztán a sarat!" k. .... Éreztem, hogy lassanként felingerel 7ermite ellen ugyanaz az ösztön, a mi a minap Brisbille-jel, a czimborájával összeakasztott. Közbeszóltam : — Kik azok azok ? T A királyok, — felelte Termite. E pillanatban Marcassin árnyéka tűnt föl a kis utcza szürkeségében, a mely tanyánk ákal szomszédos volt. — Vigyázz! Itt van a hájas, fogd be a szád, — tanácsolta jóakaratúan egy jelen levő. — Sose féltem kimondani, amit gondolok! — jelentette ki Termite, miközben egészen elhalkította hangját és átkeczmergett a szalmán, mely a szomszéd istállót elválasztotta a miénktől. Újból felnevettünk. Margat elkomolyodott: — Mindig lesz két fajta ember, — mondotta, — és most is van : aki zsörtölődik és aki engedelmeskedik. — Miért állott be katonának ez a figura? — Biztosan nem volt otthon mit ennie, — felelt a népfölkelő, tolmácsolva az általános meggyőződést, így beszélvén a vén katona ásított, négy kézlábra állt, elrendezte maga alatt a szakmát és hozzá tette : — Mi csak ne tegyünk semmit, bízzuk ezt másokra. Különösen, ha ennek így kell lennie. Az elalvás ideje már eljött. Elől és oldalt az istálló nyitott volt. De nem volt hideg. — Elmúltak a rosz napok. Nem látjuk többé viszont őket. — Végre! — mondta Margat. Kinyujtóztunk, szorosan egymás mellett. Aki a sötét sarokban feküdt, elfújta a gyertyát. — Csak itt volna már a háború vége! — mormogta Orango. — Csak elfogadnák kérvényemet a kerékpáros századhoz való áthelyezés ügyében, — mondta utána Margat. Mindenki hallgatott, elmondva magában ugyanezt a nagy, homályos imát és néhány más, Margatéhoz hasonló rövid imádságot. Beburkolóztunk a szalmán édesen a hulló éjszakába , lehánytuk a szemünket . A falu alján, a hosszú, rózsaszín házban lakott egy csinos majorosné, a ki szemével hunyorítva mosolygott ránk. Alig voltunk kinn az esőből és a ködből; de e napokban már az esztendő fiatal melege fürösztött s egész lelkem a szememben égett, ha őrá néztem. Kis orrocskája volt és nagy szemei; ajka fölött és nyakán könnyű szőke pihe, mint megannyi vékony aranyszál. A férje már bevonult. Udvarolt neki mindenki. Ő mellettünk elhaladva, rámosolygott a katonákra, szívesen elbeszélgetett az altisztekkel és a tiszti passage valami homályos tiszteletet keltett föl benne. Rá gondoltam és elfelejtettem Marie-nak írni. A szép majorosnéról beszélgetve, sokan megkérdezték: „Lehet valamit kezdeni vele?" De sokan felelték: „Semmit se lehet." Egy különösen tiszta reggel, a csűrben elfogyasztott leves után, a többiek azzal voltak elfoglalva, hogy hasukat fogták nem vettükben egy részeg ficzkó körül, akivel évődtek, akit rángattak és időnként borral fecskendeztek be, hogy részegségét tovább élvezhessék. Ezek az ártatlan mulatságok, milyeneket máskor Termite=nek a militarizmusról és a világegyetemről tartott értekezései provokáltak, nem tartottak vissza és kimentem az utczára. Lefelé haladtam a kövezett áthajláson. A kertekben és más zárt helyeken sok-sok tavaszi rügy nyújtogatta ki még csukott, piczinyke, zöld kezét, és az almafákat elborította a virágok fehérsége. Az előtörő tavasz láza látszott mindenütt. Megérkeztem a rózsa szinház elé. Az asszony egyedül állt az úton s az egész napfényt magába szerette volna szívni. Tétováztam. Elmentem mellette... Lomha ellassúdás szállt lábaimba, megállottam és visszamentem a kapuhoz. Beléptem, csaknem akaratom ellenére. Egyszerre fény! A vörös konyhakövezetbe egy négyszögletes, ragyogó síkot hasított a nap. A serpenyők és víztartós tálak csak úgy csillogtak. Itt volt ! A levezetőcsatorna mellett állt, meztelen nyakkal és meztelen karokkal, vékony, ezüstös vízsugarat eresztve egy fénylő vödörbe, a zománczos verőfény vörös vissza fénye és a rézedények aranya közt. Bőrét az üvegek zöldes ragyogása áztatta. Meglátott és mosolygott. Tudtam, hogy mindig mindenkire rá szokott mosolyogni. De most egyedül voltunk! Bolond vágyakozás támadt bennem. Volt bennem valami nálam erősebb, ami megsértette a képét. Pillanatról pillanatra szebb lett. Húsos ruhája kitárta szemeim elé formáit és fényes faczipőín reszketett a szoknyája. Néztem a nyakát, állát, ezeket a rendkívüli ígéreteket. Erős illat burkolta vállait s ez olyan volt, mintha testének igaz valósága volna. Anélkül, hogy beszélni tudtam volna, valamitől kényszerítve, közelebb léptem hozzá. Kissé lehajtotta a fejét; szemöldökei ősszel folytak sűrű hajfonatai közt; nyugtalanság szökött szemeibe. Hozzá volt szokva az elkáprázott emberek gyermekies mimikájához. De nem az én számomra teremtették! Egyszerre csak megütött száraz kaczagása s ő, tovatűnve, becsapta orrom előtt az ajtót. Rányitottam, követtem egy hangárba. Hebegtem valamit, éreztem jelenlétét és feléje nyújtottam kezemet. Kisurrant, örökre eltűnt előlem .. . De egy iszonyú esemény megállította! Mennydörgő robajjal hajoltak össze a plafon és az oldalfalak, a mennyezetbe ijesztő ablak hasadt bele és mindent fekete tűz borított el. És mialatt engem valami forró szél a falhoz csapott, szemeim égtek, fülem zúgott s kalapács dolgozott agyvelőmben, és míg körülöttem téglák repedeztek és röpködtek, észrevettem, hogy a fantasztikusan vörös,feketébe burkolt asszony fel emelkedik és megfordul; ruhájából és ingéből fehér és vörös színek villantak elő; és valami borzalmas dolog, a meztelen, kifordult belekből, mintha lába lett volna, váratlanul arezomba ugrott s számát a vér ízével töltötte meg. AZ OLASZ MISSZIÓ TAGJAI A NEMZETI PALOTA UDVARÁN. AZ AMERIKAI GYERMEK-SEGÉLYAKCZIÓ MEGNYITÓ ÜNNEPÉLYE.