Vasárnapi Ujság – 1920
1920-04-11 / 7. szám - János jelenései. Elbeszélés. Írta Körmendy Viktor 76. oldal / Regények; elbeszélések
7. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. 77 János várt egy kevéssé, hogy talán vissza* jön, de a furcsa vendég nem többé. Egy kicsit csodálkozott mutatkozott a dolgon és később, amikor fizetett, megkérdezte a pinczértől, hogy mikor ment el a monoklis. A főpinczér nem tudott róla semmit, az étel* hordó pedig egész határozottan így felelt: — Annál az asztalnál még senki sem ült ma, este. És nem tudott róla senki semmit. János először valami gorombaságot akart mondani, de hirtelen libabőrös lett a háta és attól félt, hogy bolondnak tartják, ha még többet beszél a dologról. A szokottnál nagyobb borravalót adott mindenkinek és örült, amikor újra kint volt az utczán. János az esetet, amely elvégre is kellemetlen volt, elintézettnek gondolta. Nem a lovagiasság szabálya szerint, hanem a maga rendes, üzleti eszével és másnap híven és becsületesen jegyezte tovább a czéget, melynek egyik tulajdonosa, mint mondottuk, az Eliz kisasszony papája volt. Harmadnap azonban, amikor a rendes kávéházában reggelizett, az első ujsághir, ami a szemébe ötlött, erősebben a szivébe markolt. Rövid néhány sorban az volt megírva benne, hogy Bíró Mária gépírónő Aradi utczai lakásán öngyilkos lett. A negyedik emeletről ugrott le és szörnyet halt. János nem tudta meginni a teáját, némi szédülést érzett, ami csak a második pohár víz után mult el. — Borzasztó! — mondta magában háromszor is egymásután és csak akkor nyugodott meg egy kevéssé, amikor újra elolvasta a hírt és ott látta a végén azt is, hogy „tettének oka ismeretlen." Az egyszerű, szürke prokurista nem szerette a feltűnést. Hanem azért aznap nagyon szórakozott volt az irodában és több izben elfelejtett válaszolni, ha kérdeztek valamit tőle. Ebéd után még egyszer elment a kávéházba és szokása ellenére még egyszer végignézte a reggeli lapokat. A hír most is ugyanaz volt, mint reggel. — Persze, persze, — dünnyögte maga elé— csodák nem történnek. — Ezt különben is megtanulta már a kettős könyvvitelből. Este erős vágyat érzett, hogy elmenjen abba a vendéglőbe, ahol utoljára látta Máriát. A megszokott asztalokhoz ült és materózhust rendelt tarhonyával. A tarhonyát igen szerette János és itt nagyon kedvére készítették. A mikor a három deczi borát meg* itta, még három deczit kért. Ma szükségét érezte az alkoholnak. Az étteremben elég sokan voltak, de is* merőst egyet sem látott. De jól esett neki, amint sorra szemügyre vette az asztalokat és külön-külön megnézett mindenkit. A szeme nedvesen csillogott és ötpercznyi időközök* ben az ajkához emelte a poharát. Már a második üveg is kiürült és éppen arra gondolt, hogy fizetni kellene, amikor a forgó* ajtón Mária jött be az étterembe. Nem volt egyedül, az öreg gavallér, a furcsa, monokális ember vezette a karján ugyanahhoz az asztalhoz, ahol tegnapelőtt ült magában. János lehunyta a szemét, azután újra felé nyitotta és merő tekintettel nézte őket. Má ha nagyon halovány volt, de azért mosolyogott. Néha kaczéran, kihívóan nevetett is és a gyémántszeme mindig ott pihent meg Jánoson. A monoklis pezsgőt rendelt és szemtelenül kacczintott a lánnyal. Ilyenkor összeért a kezük. A prokurista, Baumann Eliz kisasszony vőlegénye, nem tudott fölkelni a helyéről. Kínos érzés vibrált az idegein. A homlokán veríték gyöngyözött. •— Még három deczit! — mondta fogva mozogva a pinczérnek, aki csodálkozva hozta el az italt, mert ismerte, milyen rendes, szolíd ember János. A bortól azután újra kimelegedett a riadtan dobogó szive, nekibátorodott és átköszönt az asztalhoz. Mária mosolyogva bic«czentette meg a fejét és feléje emelte a porharát. A monoklisnak láthatóan nem tetszett a dolog, de azért nem csinált házust belőle. Valamit mondott halkan Máriának és János jól láthatta, milyen nagy, sárga fogai vannak. Most már nem tudta a tekintetét levenni a lányról és néha ő is mosolyogni bátorkodott. A szemük beszélt egymással kedvesen, forró szerelemmel, mint régen, boldogságuk tavaszán. És most a szavát is hallotta Máriának, a mint nyájasan hivta : — Ne jöjjön ide . .. János fölkelt, fogta a poharát és az asztal felé indult. A lépése bizonytalan volt egy kissé, de azért szépen, rendesen köszönt, amikor odaért. — Csókolom a kezét.. . A monoklis előtt könnyedén meghajtotta magát, de amikor újra a szemébe nézett, iszonyú zavarba jött. Egy kövér nyárspolgár ült ott a zörgős csontú, sovány dandy helyett és jóakaratulag mosolygott. — Ön téved, fiatal úr, nemde ? Már az előbb mondtam is a feleségemnek, amikor ide köszönt. János egy félszeg mozdulattal kapta el a dalt a fejét és Mária helyén egy elhízott, durvakezü asszonyságot látott, aki igen jóízüen nevetett az eseten. — Össze tetszett téveszteni valakivel, ugyebár ? — Bocsánatot kérek, — dadogta János — de igazán . . . — Ah, nem tesz semmit, das kommt schon vor! — mondta az idegen férfi és barátságos kézmozdulattal intett utána, amikor a helyére ment. János nem merte meginni a harmadik háromdeczit és öt percz múlva kint volt az utczán. Másnap reggel rosszul érezte magát János és délig az ágyban maradt. A czéghez be* izent, hogy beteg, ami tíz év óta most történt meg először. A lázmérő harmincznyolcz fokot mutatott és nem szállt alább akkor sem, amikor Eliz kisasszony érdeklődése jeléül néhány szál gyöngyvirágot küldött neki. Délben azért mégis fölkelt, de nem evett semmit. Két órakor elment hazulról és czél*talanul bolyongott az utczán. Csak akkor eszmélt föl, a mikor az Aradi utcza egyik háza előtt halottas kocsit látott. A ház kapuján világoskék drapéria hivta a gyászolókat és kétoldalt nyomtatott betű jelentette A KORMÁNYZÓT A VÁROS KÜLDÖTTSÉGE ÜDVÖZLI A PÁLYAUDVAR ELŐTT. A KORMÁNYZÓ ÉS KÍSÉRETE A TÁBORI MISE ALATT, HORTHY MIKLÓS KORMÁNYZÓ SZEGEDEN. Till Viktor felvételei.