Vasárnapi Ujság – 1920

1920-06-06 / 11. szám - Ábrányi Emil (arczképpel) 128. oldal / Élet- és jellemrajzok

130 ____ k VASÁRNAPI ÚJSÁG. 6. szám. 1920. 67. évfolyam. tesen a Baraglioul=családot, azaz — miután a római karton kiállotta az első próbát a papság néhány befolyásos tagjának támo­­gatását. Ezek azután (néhány nagyobb meg­­rendelésen kívül) rávettek számos kisebb plébániát, hogy forduljanak a F. B. L. czég­­hez, eleget teendő a hívek növekvő szükség­­letének, minthogy a mindinkább tökéletesedő művészeti nevelés különb síremlékeket kíván, mint a milyenekkel a régiek elavult izlése mindeddig beérte. Ennek folyományakép az­ után néhány művész, kiknek érdemét az Egyház elismerte, s a­kiket bevettek a római karton vállalatába, végre elérhette, hogy műveiket a műkiállítások zsűrije elfogadta. A két Blainfoiret Pauban hagyva, Lévichon Párisba költözködött, a­hol, miután ügyes ember volt, üzlete rövid idő alatt lényege­­sen megnagyobbodott. Mi sem természetesebb tehát mindezek után, mint az, hogy Saint-Prix grófné Ara­nicán keresztül a Blasaphas és társai czég érdeklődését iparkodott felkelteni a pápa kiszabadításának titkos ügye iránt és hogy a Fleurissoire-ék nagy vallásosságába vetett bizalmánál fogva azt remélte, hogy a kifize­­tett összeg egy részét visszaszerezheti. A két Blafaforre, szerencsétlenségére, minthogy vállalkozás kezdetekor csak oly kicsiny ösz=­a­szeggel vettek részt benne, csupán igen cse­­kély jövedelemhez jutott : az egész bevallott jövedelem egyhatoda illette meg őket, a be nem vallottból pedig épenséggel semmi. Ezt azonban a grófné nem tudta, mert Arnica ép úgy, mint Amadé, nagy szemérmet tanu­­sított minden pénzügyi vonatkozású kér­­désben. Mi baj van, grófné? L­evele nagyon megijesztett. A grófné egy karosszékbe dűlt, melyet Arnica elébe tolt. — Kedves barátnőm . . . Engedje meg, hogy így nevezzem. Az a fájdalom, mely önt is éri, közelebb hoz bennünket egymás­­hoz. Ó, ha tudná ! . . . — Beszéljen! Ne hagyjon oly soká vára­­kozni. Annak, a­mit mondok, kettőnk közt kell maradnia. — Sohasem árultam el, a­mit valaki rám bízott, jegyzé meg fájdalmasan Arnica, kire sohasem bízott még titkot senki. — Nem fogja elhinni. Dehogy is nem, — sóhajtott Arnica. Ó jaj, — nyöszörgött a grófné, — nem volna szives egy csésze . . . akármit készít» tenni nekem ? . . . Érzem, hogy elájulok. — Tetszik hársfa, tea, vagy kamilla »tea? — Nem bánom, akármi . . . Talán teát inkább . . . Magam sem akartam elhinni először. — Van forró viz a konyhában. Pillanat alatt meglesz. Mialatt Arnica a teával foglalatoskodott, a grófné szeme érdeklődéssel becsülte fel a szalont, melyben azonban lesújtó szerénység uralkodott. Két zöld ripsz szék, egy piros bársonynyal és egy másik, még egyszerűbb huzattal bevont szék, melyben ő maga ült, egy asztal, egy mahagóni tükrös asztal s a kályha előtt pokrócz. A kandallón egy ala= bastrom óra, üvegbura alatt, két oldalán két nagy csipkézett alabástrom váza, ugyan­ csak üvegbura alatt, az asztalon egy album fényképekkel, a tükrös asztalon a lourdesi Szűz Mária a grottában, római kartonból (kisebb kiadás), — minden lebeszélni lát» szott a grófnét, kinek bátorsága mindinkább elszállott. De hátha mégis csak álszegények, csak fösvények . . . Arnica visszatért a teáskanná­­val, czukorral s egy csészével a tálczán. Nagy fáradságot okozok . . . — Ugyan, dehogy! ... De jobban szeret­tem, hogy előbb történik. Utána talán már nem is volna erőm. — Nos tehát, kezdé a grófné, miután Arnica is leült, a pápa . . . — Lehetetlen! Ne tessék kimondani! kiáltott fel azonnal Fleurissoirené­s karját kinyújtva, gyenge sikolyt hallatott és alél»­tan, behunyt szemmel hátradőlt. — Szegény barátnőm! — mondá a grófné s szorongatni kezdte a csuklóját. — Tudtam jól, hogy ez a titok meghaladja az erejét. Arnica kinyitotta félszemét s halkan meg­ kérdezte : Meghalt ? fogta : Mire a grófné hozzáhajolva, fülébe jut» Bebörtönözték. A csodálkozás eszméletre téríté Fleuris» s­soirenét. A grófné befogott hosszú előadásába bár az adatok tekintetében némelykor megakadt s a chronologiában összezavaro­­dott, a tény maga mégis biztosan, kétségbe­ vonhatatlanul állott előttük : a Szent Atya a hitetlenek keze közé került és titokban keresztes hadjáratot szerveznek kiszabadí­­tására s ahhoz, hogy ez keresztül vitessék, mindenekelőtt sok pénzre van szükség. Mit fog vájjon szólni mindehhez Amadé? — sóhajtott fel a rémült Arnica. Csak estére várta haza férjét, ki sétálni ment Blasaphas barátjával . . . Figyelmeztesse igen komolyan arra, hogy ez nagy titok, — ismétlé többször a grófné, midőn búcsút vett Arnicától. Csó­­koljuk meg egymást, kedves barátnőm és ne veszítse el bátorságát! — Arnica zava­­rodottan odanyújtá a grófnőnek az izgalom­ tól nedves homlokát. — Holnap erre fogok jönni megint, hogy megkérdezzem, mi a szándékuk. Beszélje meg a dolgot Fleuris»­soire úrral, de ne feledje, hogy az Egyház ügyéről van szó! ... És még egyszer: senki másnak, csak az urának! Megígéri ugy­e, egy szót sem, de egy árva szót sem szól senki másnak. Saint-Prix grófné Arnicát mélyen lesújtva, csaknem ájultan hagyta lakásában. Midőn Amadé­ visszatért a sétáról : — Édesem, — mondá neki a felesége, — rendkívül szomorú hírt hallottam. Szegény Szent Atyánk be van börtönözve. — Lehetetlen ! — vetette oda Amadé, mintha csak annyit mondott volna: ugyan! Arnica szava zokogásba fult. JÉKEY LÁSZLÓ NÉGYES FOGATA, MELYEN SZATMÁRMEGYÉBŐL BUDAPESTRE KOCSIZOTT S A­MELY HÁROMSZÁZ­HÚSZ KILOMÉTER UTAT TETT MEG HÁROM NAP ALATT. Horthy Béla rajza. TÁBORI MISE AZ ESKÜTÉTEL ELŐTT A BUDAI CSENDŐR-LAKTANYA UDVARÁN. A MAGYAR KIR. CSENDŐRSÉG ESKÜTÉTELE PÜNKÖSD HÉTFŐJÉN.

Next