Vasárnapi Ujság – 1920
1920-06-27 / 12. szám - A toreador halála. Spanyol úti emlék. Péterfi Jenő 141. oldal / Tárczaczikkek; napi érdekű közlemények
142 ' VASÁRNAPI ÚJSÁG. tiz-tizenkét ló felvágott hassal vergődik vérében. A második felvonás a nagy tragédiában, a spanyol nép legkedvesebb nemzeti mulatságán, a Banderillerosoknak van fenntartva. Ezek az ördöngösen ügyes fiúk kecses könnyűséggel lejtenek a vad bika elé és a szines papirosba csavart, éles horoggal ellátott fácskákat a bika hátába döfik. Némely makacsabb állat hátán még rakétákat is sütenek el, hogy a fájdalomtól olyan magasra ugranak szegények, akár egy gumiisapda. Ezek a manőverek nem is arra valók, hogy a bikát vadítsák, mert az már magától is eléggé vad és szilaj, hanem arra, hogy kifárasszák és az utolsó felvonásra, a tore=ador részére kikészítsék. „Az a pillanat, — írja Theophil Gauthier spanyolországi útleírásában, — amikor az espada szúrásra emelt karddal szembe száll a bikával, felér Shakespeare összes drámájval." Ez ugyan költői túlzás, de bizonyos, hogy legalább tizenhatezer ember visszafojztott lélekzettel figyel, amikor a népszerű toreador az arénába lép és kalapját hátra felé elhajítva, a bika elé áll. Az éles kardot a muletába, a vörös poszttóba, takarja. A toreador öltözete gyönyörű. A rózsaszín, világos zöld, kék és sárga keveréke. A rövid mellényszerű kabáton, a ruha ujján és a térdnadrágon gazdag arany- és ezüsthímzés és sujtás látható. A színek csak úgy szikráznak. Az espada kimérten és keveset mozog és csaknem egy helyen állva a muletával úgy kormányozza a bika fejét, hogy elérje czélzásra alkalmas pillanatot. Az idegen egés a szen egyszerűnek látja a viadalt, de a közönség igazi délvidéki lelkesedéssel méltányolja a szép és korrekt döfést. A tömegextázis mindenkit magával ragad. Az ünnepelt espadáknak tízezer pesetát is fizetnek egy-egy viadalért. Minden vasárnap és ünnepnapon megkereshet ennyit, de viszont a milliókért ugyanennyiszer koczkára teszi az életét. Mire Spanyolország fővárosába, Madridba értem, már alkalmam volt Gallitot, az új hőst látni. Nagyszerű, egészen rendkívüli győzelmet arathatott, mert a corida után a madridi élet góczpontja, a Puerto del Sol még a rendesnél is izgatottabb, elevenebb, forrongóbb volt. Számtalan képes bikaviador újságot kapkodtak, az esti lapok rikkancsai százával harsogták Gallito sikerét és az arczképét mindenfelé árulták. Nem értettem, de ösztöpszerűen éreztem, hogy az egész nagy Madrid az ünnepelt hős nevével és sikerével van tele. Későn este, amikor a Gran Arenason levő szállómba értem, sovány gebén egy fáradt, öreg bikaviadort láttam hazafelé ügetni. Eszembe jutott Antonio Moreno, aki elvezetett a granadai, akkor üres arénába, megmutatta a toreadorok öltözőit, a kápolnát, ahol a jámbor espadák viadal előtt buzgón imádkoznak és mindenkor a pap áldásával lépnek ki a küzdőtérre. Egy spanyolfalat is mutatott, amelyik mögött ott volt a fából tákolt hordószék, amelyikre a megsebesített, vagy halott teremadort fektetik, amikor vérző, összetépett testtel viszik ki az arénából. Ez volt a nagy, a híres Gallito sorsa is. Nyolcz esztendős dicsőséges küzdelmeiben ezernégyszázharmincz bikát döfött le, a mig végre bikájára talált, a ki kivégzett társait megbosszulta. Péterfi Jenő, Horthy Paula, gróf Zichy Mária, gróf Apponyi Julia munkaközben Ligeti Juliska tanfolyam-vezetővel. A KATHOLIKUS ÉS PROTESTÁNS NŐSZÖVETSÉG ÁLTAL LÉTESÍTETT IPARI TANFOLYAMRÓL. 15. szám. 1920. 67. évfolyam. A VATIKÁN PINCZÉI. Regény. (Folytatás.) Irta André Gide. — Francziából: König György. Arnica sirt. Most ő kívánta meghallgatását. Amadé épen indulni Blasaphas készült, hogy barátját elhivja, a mikor elébb, szokása szerint a szalon ablakán koczogva, ő maga megjelent. Ez bizony a legkülönösebb história, amit életemben hallottam, — kiáltott fel, mikor a tényállást közölték vele. De hát csakugyan ki is hihette volna, hogy ilyesmi megtörténhetik? Majd hirtelen, mielőtt még Fleuris isoire közölhette volna vele szándékát: — Édes barátom, nekünk csak egy kötelességünk lehet: elmenni. — Látod, — mondá Amadé, — ez az ő első gondolata is. — Csakhogy, sajnos, engem visszatart édesatyám gyengélkedő egészségi állapota, ez a második. Talán jobb is, ha egyedül megyek, — jegyezte meg Amadé. — Ha ketten mennénk, nagyon észre vehetnének. — De hát hogyan fogsz belefogni a dologba ? Amadé kiegyenesedett, mintha ezt mondaná: meg fogom tenni, ami kitelik egy embertől. Blamaphas folytatá : — Tudod-e, hogy kihez kell fordulni ? Hova menni ? . . . És hát mit is fogsz tulajdonképen csinálni ottan ? — Először is meg kell tudnod pontosan a tényállást. — Hiszen talán nem is igaz az egészből semmi. — Erre nézve nem szabad semmi kétségnek fenforogni. Gaston felkiáltott: — Ez az én véleményem is. — Édesem, gondold meg jól, — próbálkozott Arnica. — Meggondoltam : titokban megyek el, de elmegyek— Mikor ! Hiszen nincs semmi elkészítve. — Ma este. Nincs szükségem semmire. — De hiszen sohasem utaztál. Azt sem tudod, hogyan kell ? Majd meglátod, kicsikém. El fogom mondani az élményeimet, — _ tette hozzá kedves nevetéssel, miközben Ádám csutkája fel és le sétált. — Meg fogsz halni, annyi szent. — Elviszem a te selyemkendődet. Abbahagyta a fel s alá járást, mutatós ujja hegyével megfogta Arnica állát, mint ahogy a kis babáknak szokták, ha mosolyogásra akarja bírni őket az ember. Gaston tartózkodó álláspontot foglalt el. Amadé hozzá fordult. — Te fogod majd megnézni a menetrendet és megmondod nekem, hogy mikor indul egy jó vonat Marseillebe, amely harmadik osztályt is visz. Igen, igen. Ragaszkodom a harmadik osztályhoz. És készíts nekem részletezett útitervet, melyben fel legyen írva, hogy hol kell átszállni, hol lehet ebédelni és vacsorázni, egészen a határig. Azután már tudni fogom és majd csak eligazodom vala hogy magam is. Isten majd csak elvezet Rómába. Ti majd írtok oda nekem, poste restante. Küldetésének fontossága veszedelmes mértékben fűtötte az agyvelejét. Amikor Gaszton elment, újból fel s alá kezdte mérni a szobát s ezt mormogta : — Hogy én rám várt ez a küldetés! — Az egész embert valami elragadtatás és meghatott hála szállta meg: végre megvan a létjogosultsága. — Az Istenért, Asszonyom, ne tartsa vissza! Olyan kevés ember van a földön, aki fel tudja ismerni hivatását. Arnica nem tudott többet elérni, mint annyit, hogy ezt az éjszakát még mellette tölti. Gaston különben is a reggel nyolcz órai vonatot jelölte meg, mint legalkalmasabbat a menetrendben, melyet még este elhozott Fleurissoireékhoz. Zuhogott az eső azon nem egyezett bele, hogy a reggelen. Amadé akár Arica, akár Gaston kikísérje az állomásra. Senkinek sem volt egy bucsutekintete a bohókás, halszemü utas számára, kinek nyaka piros selyem» kendőbe volt csavarva s a ki jobbkezében szürke vászontáskát tartott, melyre névjegye volt rászögezve, bal kezében egy öreg eserényőt, karján pedig nagy koczkás sült, — s a kit a vonat magával vitt Marseille felé. IV. Ebben az időtájban gróf Baraglioul Gyula is Rómába utazott valami fontos szocziologiai kongresszusra. Talán nem hívták meg külön (szocziális kérdésekben inkább meggyőződései voltak csak, mint szakértelme), de örült minden alkalomnak, amikor összeköttetésbe juthatott a tudomány kitűnőségeivel. Minthogy Milano természetszerűleg útjába esett, az a város, hova, mint tudjuk, Anzelm atya tanácsára Armand Dubois-ék költöztek, felhasználta ezt az alkalmat arra, hogy felkeresse sógorát. Ugyanazon a napon, amelyen Fleuris»soire elhagyta Paut, Gyula Anthime ajtaján csöngetett Nyomorult Milanóban, kis háromszobás lakásba vezették be, ha ugyan szobáknak lehetett nevezni azt a sötét vaczkot is, melyben Veronika maga főzte a főzeléket, rendes napi ebédjüket. Egy ronda aczélreflektor vetette vissza homályosan a kis udvarból beszűrődő fényt. Gyula tanácsosabbnak tartotta kezében tartani kalapját, mint letenni arra a gyanús viaszkosvászonra, mely az ovális asztalt borító s undorral szemlélte a bútorok ócska huzatát. Megfogta Anthime karját és rákiáltott: