Vasárnapi Ujság – 1920

1920-01-25 / 2. szám - A negyvenéves izzólámpa (képpel) 20. oldal / Természettudomány; ipar és rokontárgyuak

4. szám, 1920. 67. évfolyam. VASÁRNAPI ÚJSÁG. , 21 vágott hát ebből is egy szilánkot, f és a bambusz kitűnően bevált, úgy hogy Edison nyomban elhatározta, tanulmányozni fogja az összes bambuszfajokat. Tömérdek tudományos könyvet hozatott tehát magának, a melyek mind a bambusz­­szal foglalkoztak. De ezekből a könyvekből aztán azt tudta meg, hogy a tudomány ő több mint­­ ezerötszázféle bambuszt ismer, azonban ettől a rengeteg számtól sem rettent vissza. Elhatározta, hogy mind az ezerötszázféle bambuszt kipróbálja. Még az­ nap széjjel is küldte embereit a világ négy tája felé, hogy szerezzék meg neki vala­­mennyi bambuszfajt. Félmillióba került csupán e bambuszoknak fölkutatása és beszerzése. Dél-Amerika ősi erdeit, Ázsiát, a messze szigetországokat, Ceylont, Malagát, déli Khinát, Birmát, mind végigkutatták emberei, a­kik közül az egyik bele is halt ebbe a vállalkozásba , sárgalázt kapott a mocsarak között. De Edison megkapta a bambuszokat és azok között meg is találta a legalkalmasab­­bat, a­miből a mai izzólámpák ősét, az első szénszálas izzólámpát negyven esztendőnek előtte elkészíthette. Balla Ignácz. A VATIKÁN PINCZÉI. Regény. (Folytatás.) Irta André Gide. — Francziából: König György. — Vannak neki előnyei is, — gondolá ma­­gában Anthime, mikor a nyakkendővel látta foglalatoskodni. Elvehettem volna egy kap­czérat, a ki megcsalt volna, egy csapodárt, a ki itt hagyott volna, egy fecsegőt, a­ki telebeszélte volna a fejemet, egy libát, a­ki kihozott volna a sodromból, vagy egy pisza kúrát, mint a sógornőm ... És kevésbé nyers hangon, mint rendesen, mondá neki: — Köszönöm, — mire Veronika munkája befejeztével eltávozott. Az új nyakkendővel nyakán, Anthime most teljesen gondolataiba mélyedt. Hangot sem hallani sem kívülről, sem szívében. Már meg­­mérte a vak patkányokat. Mi az eredmény ? A félszemű patkányok súlya nem változott. Most meg fogja mérni az ép pár súlyát. Hirtelen felugrik, mankója a földre esik. Bámulatos! Az ép patkányok . . . újból meg­­méri őket, de nem, kénytelen meghajolni a valóság előtt, az ép patkányok tegnap óta gyarapodtak! Egy gondolat villant át az agyán: • — Veronika! — kiáltja. Nagy erőfeszítéssel fölemeli mankóját s az ajtóhoz rohan : — Veronika! Veronika mosolygó arcza megjelenik, ő pedig az ajtó mellett áll ünnepélyesen. — Ki nyúlt az én patkányaimhoz? Nincs válasz. Újból kérdi, minden szót külön hangsúlyozva, mintha Veronika nem értené a franczia nyelvet. — Míg távol voltam, valaki enni adott nekik. Maga volt ? Veronika, kinek bátorsága kissé visszatért, feléje fordul csaknem támadólag. — Te éhen hagytad volna halni ezeket a szerencsétlen állatokat. Nem zavartam meg a kísérletedet, csupán . . . De Anthime megfogja karjánál és biczegve odahurczolja az asztalhoz és rámutat fel­­jegyzéseire. — Tetszik látni ezeket a lapokat ? Itt két hét óta feljegyzem valamennyi ezen álla­­tokra vonatkozó megfigyelésemet. Ezeket várja Potter kollegám, hogy bemutassa a Tudományos Akadémia május 15-iki, leg­­közelebbi ülésén. Ma, április 15-én mit írha­­tok e számcsoportok alá ? Mit írjak ? . . . Minthogy Veronika nem szól egy szót sem, mutatóujjával, mint egy késsel, meg­ döfködi a fehér papirost. — Ezen a napon — folytatja, — Armand­ Duboisné, a megfigyelő tudós felesége, csu­­pán gyengéd szivére hallgatva, elkövette azt a . . . mit mondjak? ügyetlenséget? meg­ gondolatlanságot, ostobaságot? . . . — írja inkább : megsajnálta a szegény állatokat, melyek nevetséges kíváncsiság ál­­dozatai voltak. Anthime kiegyenesedik és nagy méltóság­­gal mondja : — Ha így gondolja asszonyom, nem cso­­dálkozhatik rajta, ha megkérem, hogy a jövő­­ben az udvarból felvezető lépcsőt szivesked­­jék használni, a­mikor ültetvényeit gondozni szándékozik. — Azt hiszi, hogy a magam kedvéért jö­­vök be a maga odújába? — Ne fárassza ide többé magát a jövőben. Ezután szavait a gesztus ékesszólásával EGY ELÖNTÖTT HÁZ UDVARA. ELÖNTOTT HÁZAK A FILATORI-GÁT TAJÁN. KATONÁK A TÖLTÉS ERŐSÍTÉSÉRE MENNEK. A DUNA KIÁRADÁSA Ó­BUDÁN.

Next