Vasárnapi Ujság – 1920
1920-02-08 / 3. szám - Jakab Ödön: Rokkant lovak 27. oldal / Költemények
3. szám, 1920. 67. évfolyam. 0 VASÁRNAPI ÚJSÁG. 27 ingükben hímzéssel és körülveszik a pásztort. Ő ilyenkor a legfontosabb ember, a nyájaknak ura, barmoknak királya, a Szent János tüzének őre. Ő gyógyítja a marhákat János tüzével, a tűz felé nyitja fel az állatok száját, hogy azokból kiégjen a betegség. Ő ugorja át először a tüzet. A tűz átugrásában követi őt az ifjúság. Hej, hogy ugranak a lányok! Egyik sem égeti meg fedetlen dombját, vagy legalábbis nem szokás erről panaszkodni. Repülnek a lobogó tűz felett a vászonpen delyek, villognak a fehér térdek, a pásztor pedig éleszti a tüzet mindaddig, amíg az ő drága kiválasztottjára kerül a sor. Mikor a „legszebb", a „legjobb" iramodik neki János tüzének, résen van a pásztor, hogy a a viganót, térdet el ne kapja a tűz lángja. Az éj boldog fantomai a János-éji tűz= ugrálok. A hegyormok, a néma erdők, alvó rétek felébrednek János tüzére. S ha nagyon boldog a pásztor, három napig is éleszti a tüzet a hegytetőn, amiből a messzi falvakban az öregek bő aratást jósolnak, pedig csak a pásztor találta meg a tűz körül karéjában lejtő lángok között a boldogságát. Messziről tündéreknek néznéd a tűzi ugrálókat. A hegyvidéki szelídség az élet szilaj örömébe csap át, hisz az öregek ez éjszakán otthon maradtak. Játszanak, hemperegnek az illatos füveken, nyár virágain boldog fiatalok. Ki tudja, hány János tüzét ugrálhatnak még át. Hajnalodik, a kakasok szólnak lenn a völgyben, amikor a pásztor egyedül marad kürtjével, hogy annak fújhassa el, amit éjjel mondani akart. Az irótoll gyönge a magyar-orosz havasok leírásához. Látni kell a hegyvidéki hajnalt, érezni azokat a csodálatos illatokat, szeleket, levegős lengedezéseket, amelyek az éjszaka elmúltával megérkeznek a Havasra. Az élet aprólékos örömeivel s bánataival, zord félelmetességeivel és csüggedt szomorúságaival ködként elgomolyog a hajnali utazó szeme elől. A havasi reggelen nem érezni a lét gyötrelmeit. Valamely csodálatos, soha addig nem érzett hang hallatszik a lélekben. Tiszta és ünnepélyes az élet, könnyű a szív, reményteljes a gondolat. A legszomorúbb ember is harmatcseppnek érzi magát egy fa=levélen. — 0, mily messze volt tőlem minden lomha bánat, midőn friss szívvel és hideg szájjal, hűvös lábbal és vidám gondolattal a havasokon utaztam egykor! * De jártam búcsúkra is, a míg ifjú voltam, hogy ártatlannak véltek az asszonyok s magukkal czipeltek messzi Máriapócsra (Sza=bolcs megyébe), Ungvárra, Besnyőre, szakállas barátok czifra templomába. a Volt egy asszonya rokono n a hegyvidéken, ki minden esztendőben eljárt búcsúra. Olonkának hivták és korán özvegységre jutott. Csinos kis birtoka volt az Ung völgyében, de ő mindig elégedetlen, beteges, zsörtölődő volt. Pedig még elég fiatal volt ahhoz, hogy a panaszkodáson kívül egyébre is nyilhatna szája. Ámde ő inkább gondolt betegségeire (száz betegsége volt), mint az élet egyéb szórakozásaira. Ahány kuruzsló (a férfiakban jobban bízott, mint a nőkben) volt a vidéken, az mind személyes ismerőse volt. Ezek az öreg, komor, kevésbeszédű parasztok annyi bolondságot vittek véghez asszonyi rokonommal, hogy nem győztem hallgatni. Etettek vele ebhúst (aszkór ellen), itattak vele petrezselymet azon betegség ellen, mely a vidéki úrhölgyeknél az erős fűzéstől a mindig szokásos. Fürdött baromfitrágyából készült fürdőben, szembeköpték sárgasága ellen, szarkahúst főztek ebédjére és a pap bérmaolajat cseppentett szemébe. Mert forrásvizet és csuprot dobott ki az útra, hogy másnak adja át betegségét. Meglátogatta esténkint a messzi földön élő kuruzslókat s „leöntette magát" viaszkkal, belépett a folyó= vízbe mezítelenül, sírokra ült, harangokat mosatott le, port ivott a templom küszöbéről és köpött károgó varjakra, hollókra. Kést dobott a forgószélbe, eltette kebelébe levágott körmeit, elásta kihullott haját, mezítelenül szaladt karácsony éjszakáján a ház körül térdig érő hóban, felvette elhalt férje nadrágját, kalapját Szent György éjjelén, de betegségei megmaradtak. Olonka már nem is tudott volna tovább élni, ha egy kuruzsló véletlenül megmondja, neki az igazat, hogy nincsen semmi baja. Ámde abban az időben a kuruzslók óvakodtak az igazmondástól. Abban az évszakban tehát, amikor a lecsapó villám az Ung völgyében keresi a föld alatt bujkáló ördögöt, tehát augusztusban, Olonka búcsút szervezett a falujában Mária- Pócsra. Négy-öt napi járóföldre esett a faluhoz a búcsújáróhely, hetekkel előbb készülődtek a falusiak a búcsúra. Olonka fizette a papot, búcsúsokat a ki a szomszéd faluig elkíséri a egyházi ruhában, felfogadta harangozót, a ki valamennyi harangot meg is szólaltatta, külön stóla járt a kántornak, a ki ezen a napon korán reggel részeg volt. Az egész község, az otthonmaradottak elkísérték a búcsújárókat a határig, a földes asszony haladt legközelebb a menet élén vitt kettőskereszthez, az ő hangja hallatszott a legájtatosabban, midőn megszólalt az ének : — Mária, könyörögj érettünk! (Folytatása következik.) A HERCEGPRÍMÁS A PAPSÁGGAL A SZENT JOBB UTÁN. A SZENT JOBB-KÖRMENET. A KÖRMENET A KOSSUTH LAJOS-UTCZÁBAN. ROKKANT LOVAK. Lassan döczög a szemetesszekér, Előtte két ló , egy pej s egy fehér, Az egyik béna lábára beteg, A másik hátán régi, mély sebek. Látni rajtok, hogy igába fogott. Elnyűtt testeknek nehéz a robot, Fáj a nagy terű, fáj a durva hám, De valami még jobban fáj talán! Mindkettő búsan hajtja le fejét, Fásultan tűrve sorsuk szégyenét. Míg gondolatjuk messze kóborol Tarka emlékek földjén valahol. Hej, milyen másként festett az a múlt! Szabad róna, mely végtelenbe nyúlt, Szép, buja rétek, hűs akáczliget, Izzó verőfény, délibábvizek! Aztán virradtak rá még szebb napok : Huszárcsapat és szédítő galopp, Trombitazengés, csaták mámora, Miket feledni nem lehet soha! S míg így tűnődnek, gépkocsitülök Éles sikolya csapja meg fülök, Mintha csak ismét ott künn szólana Rohamra hívó trombiták szava! Hurrá! . . . Száguldni szeretnének ők! De ott vannak már a kapu előtt, Hol kosarakban rengeteg szemét várakozik, hogy szekérre vegyék. Csak álljatok meg, szegény, jó lovak! Hagyjátok el a fényes álmokat, S ne búsuljatok, nézzetek reánk , Mi sem vagyunk ám, kik egykor valánk! Mi is tudjuk, hogy mi a csatatér, Nekünk is termett egykor ott babér, Most pedig szürkén, gyáván poshadunk, S idegen járom sebzi a nyakunk! A ti sorsotok mégsem oly gonosz, Mert titeket csak egy kéz ostoroz, De rajtunk, kiket ég, föld elhagyott, A fél világ bősz ostora sajog! A ti sebetek immár behegedt, De a mieink vérző, nyilt sebek, S csak a jó Isten tudja egymaga : Begyógyulnak még egyszer valaha! Jakab Ödön.