Vas Népe, 1978. május (23. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-07 / 106. szám

A környezetvédelemmel foglalkozó szakemberek ál­talában jó példaként emlí­tik megyénket. Európa szer­te híres arborétumaink, pompázatos és tervszerűen telepített-nevelt erdőink, parkjaink védik az itt élők egészségét, óvják a környe­zetet. Velem, Kőszeg, az őrség és a Ság a hazai és külföldi turisták paradicso­ma. A megye lakosságának döntő többsége féltő gond­dal óvja­­a természettől ka­pott kincseket. Érthető, ha minden egyes kivágott fa, vagy bokor — főleg a pá­rosokban — visszhangot kelt a közvéleményben, szükség volt az irtásra? Több intézmény is felelős azért, hogy az építőknek adott szabad jelzés, a dön­tés, megalapozott legyen, ne történjen helyrehozhatat­lan kár. A szakvéleménye­ket olyan emberek írják, akikben joggal bízhatunk, szívü­gyü­kine­k tekintik a környezet védelmét. Me­gyénkben a­z Állami Er­dő­ren­dezős­égi Központ szom­bathelyi Erd­őrende­zős­ége figyel az új beruházásokra, illetve ezek környezeti hatá­saira. Munkájukra nem le­­het különösebb panasz: dön­téseiket hosszas megfigye­lés, elemzés után hozzák. Felel a környezetért a­z érin­tett fél , ahol ezenkívül a beruházás történik. Ha a területe védett, azt jelente­nie kell. De a beruházó és kivitelező vállalat vezetői­nek is illik odafigyelniük, nehogy pótolhatatlan értéket szanáljanak. Annak is, — főleg — aki a tervet elké­­szíti, s aki pecsétet üt rá. A­­felelősség tehát meg­oszlik. Ha az Erdőrendező­séget nem tájékoztatják, vagy elsikkad egy új épít­­kezés felett, akkor könnyen bekövetkezhet a baj. Mint ahogy hajszál híján bekö­vetkezett a­­­napokban. Sokan ismerik a gencsapá­­ti Gyermekotthont. Tervek szerint itt rövidesen nagy munkák kezdődnek: óvo­dát, étkezdét, majd később kollégiumot építenek az in­tézmény kertjében. Csak­hogy a több holdon fekvő kert pádett, pompázatos növényeik díszítik. Itt talál­ható az ország legnagyobb lucfenyője, meg több évszá­zados mamimu­mfenyő. Ezen­kívül még egy sor növény­ritkaság — egy mini arbo­rétum a Gyermekotthon kertje. Gondolhatnánk, a leendő építkezés nem fogja megza­varni a faunát. Sajnos, nem így van. Valakink­ mulasz­tottjaik) , a napokban már fel is vonultak az építők, hogy terv szerint szanálják a területet, helyet készítse­nek az építőanyagnak, a gépeknek. A kert értékes része a puszta földdel lett volna egyenlő, de nem lett. Miért? Hihetetlen, de igaz, az építőkön, a munkásokon és vezetőiken múlt, hogy nem láttak dologhoz. Egész egy­­szerűen féltek kivágni a fákat. Megérezték, hogy itt valami nem stimmel. Ho­lott vághattak volna nyu­godtan, mert senki sem til­­totta... Jelentették a helyzetet és akadt valaki, aki kapcsolt, leállította a munkákat. Most egy ideig nem forognak ve­szélyben a fák, növények. Küldöttségek utaznak a kertbe, hogy a terepet vizs­gálják. Szakvéleményt kell készíteniük, a munkákat csak ezután lehet folytatni. Az építők viszont kötik ma­­gukat a megállapodáshoz. Eszerint egy hónap is múlva már gépek zajától lesz han­gos a ikert , ha hagyják. Hiába terelnék húsz-har­minc méterre el a forgal­mat, a vezetékeiket, az óri­ásfák gyökérzete sajnos ezt is megérezné. Átvágásuk a fák pusztulását okozná. A megoldás szakemberek dolga. Még nem késő. Ugyanakkor egy-két kérdés az ügy kapcsán nyitott: ho­gyan történhetett, hogy a környezetre figyelő szemek ezúttal csukva maradtak, „nem tudtak” a nagyszabású beruházásról? Az is furcsa, hogy a tervet készítők nem számoltak a kerttel, a nö­vényzettel. Talán ők sem tudtak róla? Nehéz elhinni, amikor annyian ismerik.. Vagy miért nem szóltak az intézmény vezetői, még ter­vezés közben ? Nyitott kérdések. Ami a legfeszítőbb, ezek után mi a garancia arra, hogy a jö­vőben nem történik a gencs­­apátihoz hasonló figyel­metlenség? Mert ha történik, vala­mennyien kárát látjuk. Kozma Gábor­Fotó: Jákfalvi Elemér Tulipánfák, óriásfenyők és egy sor növényritkaság ke­rült veszélybe a gencsapáti Gyermekotthon kertjében. A tervek szerint itt felvonulási terület lesz... Neve kissé riasztóan, idegenül hangzik: Pszichiátriai rehabilitációs intézet Intaháza. Ha azonban azt mondjuk: Aranyketrec, sokunkban megelevenednek Benedek István könyvének lapjai. Tavaly ősszel, országos tudományos ülés­sel ünnepelte a szakma az Aranyketrec fennállásának 25. évfordulóját. Az első öt évben Benedek professzor volt az igazgatója, s a nemrégiben sokadik kiadásban újra meg­jelent könyvéből ismerjük a hőskorszakot. Egyre több irodal­mi alkotás színteréül elmegyógyintézetet választ írója, s az Oscar-díjak tömege mellett a közönség is tódul világszerte a Száll a kakukk fészkére ... című filmhez. Vajon mi okozza vonzódásunkat a témához, mi a mozgatórugója érdeklődé­sünknek, mitől vált szinte divattá az elmebaj? Talán ösz­tönös félelmünk táplálja attól a betegségtől, melynek lehe­­hetőségét magunkban hordozzuk, s melynek kialakulása, ki­törése — ellentétben a többi kórral — szinte kizárólag tő­lünk, az emberi kapcsolatoktól, pontosabban azok hiányá­tól, vagy torzulásától függ ...? Jellegzetes emberi betegség, a homo sapiens privilégiuma. Világjelenség — Az egykori magyar be­tegség, a tbc szinte meg­szűnt, az elmebeteg viszont egyre több. De ez már nem magyar sajátság, világjelen­ség — mondja dr. Kiss-Vá­­mosi József Intaháza mai igazgatója. — Nyomasztó az alkoholisták növekedése. Ná­lunk kezdettől fogva műkö­dik alkoholelvonó részleg, 115 ágyunkból hivatalosan 15 az alkoholista betegeké, de létszámuk rendszeresen 20—25. Sajnos, elveszik az ágyat a „normális” betegek elől. Egyébként is kevés ágyat tudnak „forgatni”, mivel sok az öreg, egyedülálló idős, akiket gyógyulásuk után nem tudnak hová kitenni. Kevés a szociális otthoni ágyak száma is. Lassan ta­taházára is sorba kell állni, hiszen — bár megyei inté­zet — megyén kívülről is jönnek, jönnek a betegek. Hozza őket az Aranyketrec híre, no meg a kényszer. Az országban ugyanis a mi­nisztériumhoz tartozó 640 ágyas pomázi intézeten kí­vül mindössze három(!) me­gyei intézet van, ebből ket­tő Vas megyében (Intaháza, Simaság), egy a Veszprém megyei Dobán. Az örvende­tesen felszabaduló tbc-szana­­tóri úrnőkből kis költséggel szaporítani lehetne a reha­bilitációs intézetek számát. Az intaházi betegek 60 százaléka skizofrén. A ski­zofrénia az intellektust nem érinti. A téveszme, az egyén fölötti tulajdonság nem gá­tolja a kapcsolatteremtő ké­pességet. A téveseszme meg­nyilvánulásait a közösség le­töri, s ,a közösségben csak a barátságos, a társaságot ked­velő eszmék érvényesülnek. Ezért oly alapvetően fontos az a fajta közösség, amely Intaházán kialakult, a keze­lők és a betegek ideális együttélése. Közösen irányít­ják, vezetik a maguk által létrehozott intézeti társadal­mat. Nem E. A. Poe rémál­ma ez az elmebetegek ural­máról, hanem a pszichiátria harmadik forradalmaként emlegetett terápiás, azaz gyógyító közösség, amelyben megkísérlik, hogy a kezelő- és betegcsoportot egyetlen koordinált szervezetté for­málják, közös céllal. S mi lehet más ez a kö­zös cél, mint a gyógyulás, a teljes gyógyulás, az aktív kórházi kezelés utáni­ ma­radványtünetek felszámolá­sa, felkészítés a visszatérés­hez. A terápiás közösség hazai módszerének e formáját még 1968-ban Pomázon dolgozták ki (ott működött ekkor dr. Kiss-Vámosi igazgató is). Lé­nyege a belső demokrácia, a „hatalomátadás”, de — a ve­lejáró teljes felelősséggel. Tömören és találóan úgy fo­galmazott az igazgató, ezt a Nincs titok Az ég­világon semmi kü­lönleges titka nincs tehát a módszernek, csupán az, hogy komolyan kell venni az em­módszert nem megszervezni, hanem megengedni kell. Párhuzamos posztok alakul­tak ki, az igazgatótól az ápo­lókig minden „kezelő veze­tő” mellett ott áll a „beteg vezető”, s a nagy közösség a kicsikből áll; a szoba- és osztályközösségek fölött áll az intézeti fórum, melynek mindenki tagja. Hétfőnként „üléseznek” (ekkor nincs té­véadás), s ilyenkor minden­ki, beteg, ápoló vagy orvos szóvá tehet minden, a kö­zösséget érintő problémát, javaslatot. De csak a való­ban fontosakat. A téves esz­méknek nem nyújt táptalajt a közösség. Egy-egy hétfői összejövetel aktívabb, kö­zösségibb, s demokratiku­sabb, mint az egészségesek, a „kintiek” némelyik gyűlé­­se. Beteg emberek egészsé­ges demokráciája. S hogy va­lóban azzá váljon, ahhoz nem kellett semmi más, minthogy mindenki (az igaz­gatóval az élen) komolyan vegye a közösség döntéseit. A közösen hozott határozatot még az esetleg megbüntetett beteg is tudomásul veszi, tataházán a kezelők nem büntetnek és nem dicsérnek. Megteszi ezt helyettük a kollektíva. Egy civakodásai­­ról híres beteg büntetése például az volt, hogy eltá­vozási engedélyét ideiglene­sen felfüggesztették. Napo­kig savanyú sértődöttséggel járt-kelt, de végül megnyu­godott a fórum döntésében. bért (még akkor is, ha be­teg), s nem félni kell tőle ezért, hanem szeretni. Persze semmi sem csoda­szer, hiszen a modern gyógy­szeres elmekórtan fejlődése, a magyar gyógyszeripar se­gítsége nélkül nem tudnák 3—6 hónap alatt meggyógyí­tani betegeiket. A jól kiépí­tett műhelyrendszer (21 mű­helyben, illetve a gazdaság­ban asztalosok, bőrdíszmű­vesek, kertészek, nyomdá­szok, könyvkötők stb.) is a gyógyulást segíti. Nyomdá­jukban például eddig kül­földről beszerzett pszicholó­giai tesztlapokat állítanak elő, évi nyereségük 3—400 ezer forint, s még valutát is hoznak vele. Persze nem az anyagiak miatt dolgoznak, kizárólag a terápiás hasznú munkát végzik. Minden be­teg beható vizsgálat után kerül abba a munkakörbe, amely számára nem nyűg, hanem az alkotás örömének a forrása. A betegek között minden társadalmi réteg képviselte­ti magát. Szép számmal fa­lusiak is. A szakmában el­terjedt az a nézet, hogy a mezőgazdasági munka nem alkalmas a rehabilitálásra. Az intaházi gyakorlat en­nek ellenkezőjét bizonyítja. Nem érdemes a falusi em­bert átképezni mondjuk könyvkötővé, hiszen, ha meg­gyógyul, mit kezd vele? Nem a munka betegíti meg az embert. Munkából nem szár­mazik elmebetegség, legföl­jebb munkahelyi légkörből, a rossz családi, emberi kap­csolatokból. Az életből az életbe ...s közben az Aranyketrec­­Gyógyító közösség Vissza... S ha ezek az emberi kap­csolatok semmit nem változ­nak a gyógyulás hónapjai, évei után, s az immár tel­jes értékű ember visszake­rül a betegségét kiváltó kör­nyezetbe, törvényszerűen visszaesik. Ilyenkor aztán a legjobb, ha nem oda, nem a családjához megy vissza. Va­jon nem embertelen javas­lat ez? Az igazgató szerint nem. Hiszen a hozzátarto­zók legtöbbször maguk is pa­tológiásak, hajlamosak a be­tegségre. Ha nem, akkor meg „túltörődnek” a beteg­gel, aki ezt — az intézeti önállóság után — nehezen viseli. Ingerli a túlzott gon­doskodás. Az is előfordul, hogy kitaszítják a családból, az intézetbe kerüléssel szin­te „leírják” . . . (Mint azt a fiút, aki tizenhét évesen ke­rült tataházára, itt kitűnő­en leérettségizett, s mikor gyógyultan jelentkezett ott­hon, azzal fogadták, hogy ők már nem számítottak rá, berendezték nélküle az életüket; apja, anyja és a testvére. Ilyenkor nem ma­rad más, mint a munkás­­szállás ...) Ma Magyarországon hiány­zik még egy intézménytípus, a kórház, a nyílt ajtós mun­katerápiás intézet és a „nor­mális” élet között. A Szov­jetunióban és Lengyelor­szágban már működnek ilyen „védett munkahelyek”, mun­kakönyvvel, fizetéssel, mun­kásszállóval és­­ orvosi el­lenőrzéssel. A rehabilitációt végző elmeorvosok, pszichológusok, ápo­lók újra emberré formálják a beteg embert. Munkájuk ered­ménye nehezen mérhető, a sikerélményt a hétköznapok kis örömei adják. Az elmebetegek ma már nem szenvednek fi­zikailag, mert a szenvedést okozó tüneteket gyógyszerekkel meg lehet szüntetni. Intaházán lelkileg sem szenvednek, mert az elveszített család, munkatársak, barátok helyett másod­lagos közösséget találnak. De bármennyire ideális közösség ez, mégiscsak másodlagos, s nem az igazi család, munka­társak, barátok... tataháza leendő lakói ma még közöttünk vannak. Dusza András A keretek — Tulajdonképpen na­gyon kevés kell hozzá — folytatja az igazgató. Mini­mális műszerigény, a dolgo­zók (orvosok, pszichológu­sok, ápolók) és a betegek ideális együttélése. Nálunk három orvos és egy pszicho­lógus él, s egy sajátos belső szervezés nyomán a legjob­ban kvalifikált ápolókból lét­rehoztunk egy csoportot, ők öten továbbképzésen vesz­nek részt. Kiképzésük után az ápoló és a pszichológus közé épülnek be. Benedek István könyvéből ismerjük a „magyar mo­dellt”, az amerikai film pél­dája nyomán viszont kellő­képpen elborzadtunk a pszichoterápiás csoport mód­szerétől, mely — a film ér­telmezésében — nemcsak antihumánus, de szinte sza­dista ösztönök kibontakozá­sának is tág teret adhat. Bár a film egyértelmű parabola, s tükrében az elnyomó tár­sadalom veszélyeit vetíti elénk, mégiscsak elmeosz­tályon játszódik, s tovább fo­kozza rettegésünket a zárt intézettől. Nos, Intaháza bizonyítja, hogy az eszközök olyanná válnak, amilyenné az ember formálja őket, azokat a célo­kat szolgálják, melyekre az ember használja. 1816. május 7. Vasárnap

Next