Vas Népe, 1978. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
A környezetvédelemmel foglalkozó szakemberek általában jó példaként említik megyénket. Európa szerte híres arborétumaink, pompázatos és tervszerűen telepített-nevelt erdőink, parkjaink védik az itt élők egészségét, óvják a környezetet. Velem, Kőszeg, az őrség és a Ság a hazai és külföldi turisták paradicsoma. A megye lakosságának döntő többsége féltő gonddal óvjaa természettől kapott kincseket. Érthető, ha minden egyes kivágott fa, vagy bokor — főleg a párosokban — visszhangot kelt a közvéleményben, szükség volt az irtásra? Több intézmény is felelős azért, hogy az építőknek adott szabad jelzés, a döntés, megalapozott legyen, ne történjen helyrehozhatatlan kár. A szakvéleményeket olyan emberek írják, akikben joggal bízhatunk, szívügyükinek tekintik a környezet védelmét. Megyénkben az Állami Erdőrendezőségi Központ szombathelyi Erdőrendezősége figyel az új beruházásokra, illetve ezek környezeti hatásaira. Munkájukra nem lehet különösebb panasz: döntéseiket hosszas megfigyelés, elemzés után hozzák. Felel a környezetért az érintett fél , ahol ezenkívül a beruházás történik. Ha a területe védett, azt jelentenie kell. De a beruházó és kivitelező vállalat vezetőinek is illik odafigyelniük, nehogy pótolhatatlan értéket szanáljanak. Annak is, — főleg — aki a tervet elkészíti, s aki pecsétet üt rá. Afelelősség tehát megoszlik. Ha az Erdőrendezőséget nem tájékoztatják, vagy elsikkad egy új építkezés felett, akkor könnyen bekövetkezhet a baj. Mint ahogy hajszál híján bekövetkezett anapokban. Sokan ismerik a gencsapáti Gyermekotthont. Tervek szerint itt rövidesen nagy munkák kezdődnek: óvodát, étkezdét, majd később kollégiumot építenek az intézmény kertjében. Csakhogy a több holdon fekvő kert pádett, pompázatos növényeik díszítik. Itt található az ország legnagyobb lucfenyője, meg több évszázados mamimumfenyő. Ezenkívül még egy sor növényritkaság — egy mini arborétum a Gyermekotthon kertje. Gondolhatnánk, a leendő építkezés nem fogja megzavarni a faunát. Sajnos, nem így van. Valakink mulasztottjaik) , a napokban már fel is vonultak az építők, hogy terv szerint szanálják a területet, helyet készítsenek az építőanyagnak, a gépeknek. A kert értékes része a puszta földdel lett volna egyenlő, de nem lett. Miért? Hihetetlen, de igaz, az építőkön, a munkásokon és vezetőiken múlt, hogy nem láttak dologhoz. Egész egyszerűen féltek kivágni a fákat. Megérezték, hogy itt valami nem stimmel. Holott vághattak volna nyugodtan, mert senki sem tiltotta... Jelentették a helyzetet és akadt valaki, aki kapcsolt, leállította a munkákat. Most egy ideig nem forognak veszélyben a fák, növények. Küldöttségek utaznak a kertbe, hogy a terepet vizsgálják. Szakvéleményt kell készíteniük, a munkákat csak ezután lehet folytatni. Az építők viszont kötik magukat a megállapodáshoz. Eszerint egy hónap is múlva már gépek zajától lesz hangos a ikert , ha hagyják. Hiába terelnék húsz-harminc méterre el a forgalmat, a vezetékeiket, az óriásfák gyökérzete sajnos ezt is megérezné. Átvágásuk a fák pusztulását okozná. A megoldás szakemberek dolga. Még nem késő. Ugyanakkor egy-két kérdés az ügy kapcsán nyitott: hogyan történhetett, hogy a környezetre figyelő szemek ezúttal csukva maradtak, „nem tudtak” a nagyszabású beruházásról? Az is furcsa, hogy a tervet készítők nem számoltak a kerttel, a növényzettel. Talán ők sem tudtak róla? Nehéz elhinni, amikor annyian ismerik.. Vagy miért nem szóltak az intézmény vezetői, még tervezés közben ? Nyitott kérdések. Ami a legfeszítőbb, ezek után mi a garancia arra, hogy a jövőben nem történik a gencsapátihoz hasonló figyelmetlenség? Mert ha történik, valamennyien kárát látjuk. Kozma GáborFotó: Jákfalvi Elemér Tulipánfák, óriásfenyők és egy sor növényritkaság került veszélybe a gencsapáti Gyermekotthon kertjében. A tervek szerint itt felvonulási terület lesz... Neve kissé riasztóan, idegenül hangzik: Pszichiátriai rehabilitációs intézet Intaháza. Ha azonban azt mondjuk: Aranyketrec, sokunkban megelevenednek Benedek István könyvének lapjai. Tavaly ősszel, országos tudományos üléssel ünnepelte a szakma az Aranyketrec fennállásának 25. évfordulóját. Az első öt évben Benedek professzor volt az igazgatója, s a nemrégiben sokadik kiadásban újra megjelent könyvéből ismerjük a hőskorszakot. Egyre több irodalmi alkotás színteréül elmegyógyintézetet választ írója, s az Oscar-díjak tömege mellett a közönség is tódul világszerte a Száll a kakukk fészkére ... című filmhez. Vajon mi okozza vonzódásunkat a témához, mi a mozgatórugója érdeklődésünknek, mitől vált szinte divattá az elmebaj? Talán ösztönös félelmünk táplálja attól a betegségtől, melynek lehehetőségét magunkban hordozzuk, s melynek kialakulása, kitörése — ellentétben a többi kórral — szinte kizárólag tőlünk, az emberi kapcsolatoktól, pontosabban azok hiányától, vagy torzulásától függ ...? Jellegzetes emberi betegség, a homo sapiens privilégiuma. Világjelenség — Az egykori magyar betegség, a tbc szinte megszűnt, az elmebeteg viszont egyre több. De ez már nem magyar sajátság, világjelenség — mondja dr. Kiss-Vámosi József Intaháza mai igazgatója. — Nyomasztó az alkoholisták növekedése. Nálunk kezdettől fogva működik alkoholelvonó részleg, 115 ágyunkból hivatalosan 15 az alkoholista betegeké, de létszámuk rendszeresen 20—25. Sajnos, elveszik az ágyat a „normális” betegek elől. Egyébként is kevés ágyat tudnak „forgatni”, mivel sok az öreg, egyedülálló idős, akiket gyógyulásuk után nem tudnak hová kitenni. Kevés a szociális otthoni ágyak száma is. Lassan tataházára is sorba kell állni, hiszen — bár megyei intézet — megyén kívülről is jönnek, jönnek a betegek. Hozza őket az Aranyketrec híre, no meg a kényszer. Az országban ugyanis a minisztériumhoz tartozó 640 ágyas pomázi intézeten kívül mindössze három(!) megyei intézet van, ebből kettő Vas megyében (Intaháza, Simaság), egy a Veszprém megyei Dobán. Az örvendetesen felszabaduló tbc-szanatóri úrnőkből kis költséggel szaporítani lehetne a rehabilitációs intézetek számát. Az intaházi betegek 60 százaléka skizofrén. A skizofrénia az intellektust nem érinti. A téveszme, az egyén fölötti tulajdonság nem gátolja a kapcsolatteremtő képességet. A téveseszme megnyilvánulásait a közösség letöri, s ,a közösségben csak a barátságos, a társaságot kedvelő eszmék érvényesülnek. Ezért oly alapvetően fontos az a fajta közösség, amely Intaházán kialakult, a kezelők és a betegek ideális együttélése. Közösen irányítják, vezetik a maguk által létrehozott intézeti társadalmat. Nem E. A. Poe rémálma ez az elmebetegek uralmáról, hanem a pszichiátria harmadik forradalmaként emlegetett terápiás, azaz gyógyító közösség, amelyben megkísérlik, hogy a kezelő- és betegcsoportot egyetlen koordinált szervezetté formálják, közös céllal. S mi lehet más ez a közös cél, mint a gyógyulás, a teljes gyógyulás, az aktív kórházi kezelés utáni maradványtünetek felszámolása, felkészítés a visszatéréshez. A terápiás közösség hazai módszerének e formáját még 1968-ban Pomázon dolgozták ki (ott működött ekkor dr. Kiss-Vámosi igazgató is). Lényege a belső demokrácia, a „hatalomátadás”, de — a velejáró teljes felelősséggel. Tömören és találóan úgy fogalmazott az igazgató, ezt a Nincs titok Az égvilágon semmi különleges titka nincs tehát a módszernek, csupán az, hogy komolyan kell venni az emmódszert nem megszervezni, hanem megengedni kell. Párhuzamos posztok alakultak ki, az igazgatótól az ápolókig minden „kezelő vezető” mellett ott áll a „beteg vezető”, s a nagy közösség a kicsikből áll; a szoba- és osztályközösségek fölött áll az intézeti fórum, melynek mindenki tagja. Hétfőnként „üléseznek” (ekkor nincs tévéadás), s ilyenkor mindenki, beteg, ápoló vagy orvos szóvá tehet minden, a közösséget érintő problémát, javaslatot. De csak a valóban fontosakat. A téves eszméknek nem nyújt táptalajt a közösség. Egy-egy hétfői összejövetel aktívabb, közösségibb, s demokratikusabb, mint az egészségesek, a „kintiek” némelyik gyűlése. Beteg emberek egészséges demokráciája. S hogy valóban azzá váljon, ahhoz nem kellett semmi más, minthogy mindenki (az igazgatóval az élen) komolyan vegye a közösség döntéseit. A közösen hozott határozatot még az esetleg megbüntetett beteg is tudomásul veszi, tataházán a kezelők nem büntetnek és nem dicsérnek. Megteszi ezt helyettük a kollektíva. Egy civakodásairól híres beteg büntetése például az volt, hogy eltávozási engedélyét ideiglenesen felfüggesztették. Napokig savanyú sértődöttséggel járt-kelt, de végül megnyugodott a fórum döntésében. bért (még akkor is, ha beteg), s nem félni kell tőle ezért, hanem szeretni. Persze semmi sem csodaszer, hiszen a modern gyógyszeres elmekórtan fejlődése, a magyar gyógyszeripar segítsége nélkül nem tudnák 3—6 hónap alatt meggyógyítani betegeiket. A jól kiépített műhelyrendszer (21 műhelyben, illetve a gazdaságban asztalosok, bőrdíszművesek, kertészek, nyomdászok, könyvkötők stb.) is a gyógyulást segíti. Nyomdájukban például eddig külföldről beszerzett pszichológiai tesztlapokat állítanak elő, évi nyereségük 3—400 ezer forint, s még valutát is hoznak vele. Persze nem az anyagiak miatt dolgoznak, kizárólag a terápiás hasznú munkát végzik. Minden beteg beható vizsgálat után kerül abba a munkakörbe, amely számára nem nyűg, hanem az alkotás örömének a forrása. A betegek között minden társadalmi réteg képviselteti magát. Szép számmal falusiak is. A szakmában elterjedt az a nézet, hogy a mezőgazdasági munka nem alkalmas a rehabilitálásra. Az intaházi gyakorlat ennek ellenkezőjét bizonyítja. Nem érdemes a falusi embert átképezni mondjuk könyvkötővé, hiszen, ha meggyógyul, mit kezd vele? Nem a munka betegíti meg az embert. Munkából nem származik elmebetegség, legföljebb munkahelyi légkörből, a rossz családi, emberi kapcsolatokból. Az életből az életbe ...s közben az AranyketrecGyógyító közösség Vissza... S ha ezek az emberi kapcsolatok semmit nem változnak a gyógyulás hónapjai, évei után, s az immár teljes értékű ember visszakerül a betegségét kiváltó környezetbe, törvényszerűen visszaesik. Ilyenkor aztán a legjobb, ha nem oda, nem a családjához megy vissza. Vajon nem embertelen javaslat ez? Az igazgató szerint nem. Hiszen a hozzátartozók legtöbbször maguk is patológiásak, hajlamosak a betegségre. Ha nem, akkor meg „túltörődnek” a beteggel, aki ezt — az intézeti önállóság után — nehezen viseli. Ingerli a túlzott gondoskodás. Az is előfordul, hogy kitaszítják a családból, az intézetbe kerüléssel szinte „leírják” . . . (Mint azt a fiút, aki tizenhét évesen került tataházára, itt kitűnően leérettségizett, s mikor gyógyultan jelentkezett otthon, azzal fogadták, hogy ők már nem számítottak rá, berendezték nélküle az életüket; apja, anyja és a testvére. Ilyenkor nem marad más, mint a munkásszállás ...) Ma Magyarországon hiányzik még egy intézménytípus, a kórház, a nyílt ajtós munkaterápiás intézet és a „normális” élet között. A Szovjetunióban és Lengyelországban már működnek ilyen „védett munkahelyek”, munkakönyvvel, fizetéssel, munkásszállóval és orvosi ellenőrzéssel. A rehabilitációt végző elmeorvosok, pszichológusok, ápolók újra emberré formálják a beteg embert. Munkájuk eredménye nehezen mérhető, a sikerélményt a hétköznapok kis örömei adják. Az elmebetegek ma már nem szenvednek fizikailag, mert a szenvedést okozó tüneteket gyógyszerekkel meg lehet szüntetni. Intaházán lelkileg sem szenvednek, mert az elveszített család, munkatársak, barátok helyett másodlagos közösséget találnak. De bármennyire ideális közösség ez, mégiscsak másodlagos, s nem az igazi család, munkatársak, barátok... tataháza leendő lakói ma még közöttünk vannak. Dusza András A keretek — Tulajdonképpen nagyon kevés kell hozzá — folytatja az igazgató. Minimális műszerigény, a dolgozók (orvosok, pszichológusok, ápolók) és a betegek ideális együttélése. Nálunk három orvos és egy pszichológus él, s egy sajátos belső szervezés nyomán a legjobban kvalifikált ápolókból létrehoztunk egy csoportot, ők öten továbbképzésen vesznek részt. Kiképzésük után az ápoló és a pszichológus közé épülnek be. Benedek István könyvéből ismerjük a „magyar modellt”, az amerikai film példája nyomán viszont kellőképpen elborzadtunk a pszichoterápiás csoport módszerétől, mely — a film értelmezésében — nemcsak antihumánus, de szinte szadista ösztönök kibontakozásának is tág teret adhat. Bár a film egyértelmű parabola, s tükrében az elnyomó társadalom veszélyeit vetíti elénk, mégiscsak elmeosztályon játszódik, s tovább fokozza rettegésünket a zárt intézettől. Nos, Intaháza bizonyítja, hogy az eszközök olyanná válnak, amilyenné az ember formálja őket, azokat a célokat szolgálják, melyekre az ember használja. 1816. május 7. Vasárnap