Vas Népe, 1987. december (32. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-31 / 308. szám

Bizalom - összefogás - cselekvés É­v végi beszélgetés Horváth Miklós megyei első titkárról A Vas­ Népében az elmúlt hetekben több olyan írás jelent meg, melyekben a politikai,­­állami, gazdasági vezetők fejtették ki véleményüket életünk fontos kérdéseiről Az év végén Horváth Miklóstól azt kértük, hogy válaszoljon lapunk főszerkesztője, Csonka György kérdéseire, áttekintve az elmúlt év tapasztalatait és legközvetlenebb feladatait az új esztendőben. Mozgalmas és nehéz volt az elmúlt esz­tendő. Kérem foglalja össze véleményét, tapasztalatait megyénk társadalmi, gazda­sági életének legfontosabb jellemzőiről? Munkás éveim és közéleti pályám során nem emlékszem olyan esztendőre, amely az egyén, a család, a munkahely, vagy az egész ország számára ne lett volna mozgalmas és nehéz. Ez napjainkban is így van. Figye­lembe kell vennünk, hogy a mozgalmas­ságnak és a nehézségeknek voltak és van­nak fokozatai, eltérő minőségei, így követ­kezményeik is többfélék: lehetnek kedve­zőek, kedvezőtlenek, vagy mindkettő egy­szerre; következésképpen hatásai különbö­zőképpen érintik az egyes embereket és társadalmi csoportokat. Az elmúlt év egyik jellemzője, hogy mindkét hatás egyszerre volt jelen. Ha röviden jellemezni akarom az elmúlt évet, akkor nem árt felidézni — már ön­becsülésünk miatt sem — néhány tényt. Az elmúlt évben is békében élhet­tünk. Érvényesült az állampolgárok jog­egyenlősége, szilárd volt a törvényesség, jó a közbiztonság. Minden állampolgár élhe­tett alkotmányos jogaival. Nyitottabbá vált a párt-, az állami és társadalmi szervezetek munkája. Fejlődött a munkahelyeken és a lakóközösségekben az emberek felelős részvétele a közügyek eldöntésében és meg­valósításában. Minden munkaképes ember számára volt munkaalkalom és szolid jövedelem, amely­nek növekedése majdnem azonos volt az évközi áremelkedésekkel. Tehát létbizton­ságban élhettünk. Nőtt a társadalmi figye­lem — és ez anyagiakban is kifejezhető — a nehezebb körülmények között élő ember­társaink, a szegényebb sorsú nyugdíjasok és nagycsaládosok iránt. Megépült mintegy 1300 lakás. Ebből 535 fiatal házas és nagycsaládos jut otthonhoz kedvezményes hitelekkel, jelentős munka­helyi és tanácsi támogatással. Átadták ren­deltetésének a Markusovszky Kórház új szülészeti, gyermek- és nőgyógyászati rész­legét, valamint központi laboratóriumát, öt városunkban folytatódott a földgáz hálóza­tának a kiépítése. Újabb 29 település lakos­sága jutott egészséges vezetékes ivóvízhez. Új iskolák és tantermek épültek. Néhány ipari és építőipari terméktől eltekintve — kivéve az év utolsó hónapjai hiányait — fej­lesztettük a kereskedelmi ellátás korábban sem rossz színvonalát. Becses értékünk, hogy a V­as megyei ipari és mezőgazdasági vállalatok, szö­vetkezetek, üzemek kollektíváinak dön­tő többsége úgy búcsúztathatja az 1987-es esztendőt, hogy alapvetően eleget tett a népgazdasági követelményeknek, leg­többjük tisztes nyereséget ért el. Számotte­vő eredménynek tartom, hogy mai ismere­teink szerint nem lesz veszteséges gazda­sági egység a megyében. Ezek a tények ma is meghatározói me­gyénk társadalmi-gazdasági életének, azok­kal a nehézségekkel és visszásságokkal együtt, amik a gazdaságban, a közszolgál­tatásban, az ügyintézésben és más terüle­teken gyakran előfordulnak. A társadalom, az ország valóságos gond­jainak felismerésén és feltárásán jórészt már túljutottunk. Folyamatosan kimunkál­tuk tennivalóinkat, ezért az 1987-es eszten­dőt a hatékony cselekvés kezdetének is te­kinthetjük, bár ha még nem is tapasz­talunk látványos elmozdulást. Ezt szol­gálta már a KB 1986. november 20-i határozata, ezt erősítette a KB 1987. július 2-i állásfoglalása a társadalmi-gazdasági ki­bontakozásról, a kormány stabilizációs prog­ramja, valamint a pártszervezetek és -szer­vek cselekvési programja megyénkben is. Ezek hatására is nő azok száma, akik akar­nak és képesek e programok szellemében dolgozni, gondjainkra megoldást találni. Ezt tanúsítja a pártszervezetekben a párttagok­kal folytatott beszélgetések hangulata, erről bizonyosodtunk meg a munkások, szövet­kezeti­­dolgozók és az értelmiségiek körében is. Ezeket tartom megyénk mostani társa­dalmi, gazdasági viszonyai fő jellemzőinek, azzal együtt, hogy objektív okokon kívül is közvéleményünket sok feszültség, ellent­mondás, a „régi szép idők” iránti nosztalgia, az új realitások figyelmen kívül hagyása is jellemzi. Sokan azt tartják, hogy ezeknek a prog­ramoknak a végrehajtása lassúbb a vára­kozásnál. Némelyek fenntartásaikat fo­galmazzák meg, mások várakoznak, de legtöbben azonnali és kézzelfogható ered­ményeket várnak. Helyénvalónak tartom a kérdést. Valóban nap mint nap türelmetlenséget tapaszta­lunk. Tehát, ha arra gondolok, hogy több ma is helytálló politikai döntésünket az el­múlt években nem követte konkrét és kö­vetkezetes cselekvés, akkor megértem tü­relmetlenségüket, mert én is hasonlóan gondolkodom erről. De ha belegondolunk abba, hogy az 1987. júliusában született po­litikai döntés után már szeptemberben jó­váhagyta az Országgyűlés a kormány sta­bilizációs programját, hogy többek között új vállalati és személyi jövedelemadó tör­vény született, s ami még ennél is fonto­sabb, átfogó intézkedések hatására a vál­lalatok léte a jövőben gazdálkodásuk minő­ségétől, versenyképességüktől függ, akkor én úgy látom, hogy jelenleg a végrehajtás felgyorsulásának vagyunk szemtanúi és le­hetünk részesei is. Értem én a türelmetlenségnek egyéb, mé­lyebb okait is. Nevezetesen azt, hogy senki se szeret tartósan — én sem — együtt élni a pénz vásárlóerejének csökkenésével, vagy a magas adóssággal. Velem együtt min­denki szeretne ezen minél gyorsabban túl­lenni, mint a múló rossz álmon. Csakhogy bajaink és mulasztásaink sem mai keletű­ek, évtizedesek, így megoldásuk sem lehet gyors. Sajnos propagandánk is rossz szol­gálatot tett közvéleményünknek, amikor azt sugallta, hogy az állam, a kormány nem engedi „begyűrűzni” a világgazdasági ha­tásokat. Aztán később, szinte a legutóbbi időkig azok hangja erősödött fel, akiknek soha semmi nem volt jó és elég. Felelőtlenül, fő­állásban elhitették, hogy kezd elviselhetet­len lenni az élet. Eközben pedig a lakosság többsége szolidan, de jól élt, gyarapodott is, ha a korábbi éveikhez képest többet is kel­lett ezért dolgozni. Le kell mindnyájunknak számolni azzal a tévhittel, hogy bajainkon, gondjainkon úrrá lenni, ha úgy tetszik a párt és kormány programját megvalósítani csak valamely szerv elhatározásán múlik. Nem! Ez közügy, kitartó munkát, hosszú éveket igényel. Ezt már az új év első mun­kanapján is át kell éreznünk. Őszintén remélem, hogy mindenki meg­érti és bízik abban, hogy a gazdaság meg­újulásával, teljesítményének növelésével, a felesleges közkiadások megszüntetésével gondjaink fokozatosan mérséklődnek. Azért, hogy gyorsabban tudjuk a nehéz progra­mot megvalósítani, több önbizalomra, ön­mérsékletre, önbecsülésre és egymás iránti bizalomra van szükségünk. Olyan magatar­tásra, amelyet nem az elitartottság, a kiszol­gáltatottság érzése táplál, hanem a felelős, önmaga lehetőségeivel számot vetni képes állampolgár, aki alakítja az ország sorsát. A társadalmi és gazdasági stabilizáció, a kibontakozás országos és megyei program­ja mindnyájunkat érinti. Vas megye gaz­daságának milyenek a lehetőségei a prog­ram megvalósításában? Ami a Vas megyei gazdaság lehetőségeit­­­lleti, a program megvalósításában, azt mondhatom, hogy messze többek a lehető­ségeink, mint a korláta­ink. Ezt igazolják az ipar és a mezőgazdaság eddigi teljesít­ményei is, melyekről már fentebb szóltam. Ugyanakkor vallom, hogy a program telje­sítése nagy és nehéz leckéje lesz a megye gazdaságának is. De én bízom abban, hogy minden vállalat és szövetkezet talpon ma­rad, hozzájárul az ország gyarapításához és kollektívája létbiztonságának megőrzéséhez. Bizodalmamhoz az szolgál alapul, hogy a mi gazdaságunk sokszínű, nem néhány mamutvállalatból áll. Így mozgásterük, al­kalmazkodási lehetőségük a piac igényeihez objektíve is jobb. Szép számban­­ vannak nagyobb vállalataink is, szerencsére hosszú évek óta ezek is jól gazdálkodnak. Van jó vezetőségük, műszaki gárdájuk, szorgalmas munkás közösségük. Van kitekintésük­­ a hazai és külföldi piacra. Régen megtanulták már, hogy nem lehetnek az állam eltartott­jai, és azt is, hogy valódi teljesítményüket, életképességüket termékeik piaci értékesít­hetősége és az értük kapott ára határozza meg. Egyébként ezt mondhatom el egészé­ben az ipari és a mezőgazdasági szövetke­zetekről is. És rengeteg a tartalék az ész­szerűbb munka, üzem és ügyvitel szer­vezésében, melyet most már a szabályozók is kezdenek kikényszeríteni. Tehát az alapok, melyekről 1988-ban a Vas megyei gazdálkodó szervezetek startol­nak, nem rosszak. De azért a helyzet nem ilyen egyszerű. Tudnunk kell, hogy a Vas megyei ipar feldolgozó jellegű, s bár ez alapvető előnye, az adott szerkezetben egy sor gondot is takar. Ilyen például, hogy nagy része tőkés importra szorul. Ugyan­csak közismert tény, hogy az egységnyi ter­mék előállítására felhasznált anyag, ener­gia és élőmunka mennyisége igen nagy , s ez a mezőgazdasági termékek előállítá­sára is áll. Ez egyrészt a termelőberende­zések elmaradott műszaki állapotával, a technológiai gyengeségekkel, az ügyvitel költséges, mégis korszerűtlen voltával, más­részt a termékek műszaki színvonalával függ össze. Ezek nagyon is sebezhető pont­jaink. Aztán több gazdálkodó szervezetnek nem kis gondot jelent az is, hogy ez évben már a bérek bruttósításának terheit is ki kell gazdálkodni, miközben csökken az ál­lami támogatás is. Számolni kell azzal, hogy növekszik a verseny a hazai piacokon is. Ez újabb erőpróba elé állítja — főleg köny­­nyűipari vállalatainkat, gyáregységeinket. Komoly­ és reális kihívásokkal kell tehát számolniunk a megye párt- és állami vezető szerveinek, de mindenek előtt a gazdasági szervezetek vezetőinek és dolgozó közössé­gének. Meg tudunk-e felelni a számos nehéz ki­hívásnak? Erre egyértelmű igennel válaszolok, mert minden más súlyos következményekkel jár­na az ország számára, de a dolgozó embe­rekre nézve is. Én és mások se szeretnék, ha sok Vas megyei ember újból a családjá­tól távol­ lenne kénytelen kenyérkereset után nézni. Ezért sok minden más mellett a leg­fontosabbnak azt tartom, hogy a termelő egységekben költségérzékeny gazdálkodást folytassanak, olyan termékeket állítsanak elő, amely minden piacon nyereségesen ér­tékesíthetők. Nagyon fontos az is, hogy a tőkés importot igyekezzenek hazai anyagok­kal pótolni. Legyen minden gazdálkodó szerv becsületbeli ügye, amennyiben import­anyagot használ fel, akkor arra a piacra gazdaságosan exportáljon is. Az anyagokkal és az élőmunkával szigorúan takarékoskod­ni kell. Ösztönözni és anyagilag is tisztes­ségesen meg kell fizetni azokat a műszaki és agrárszakembereket, munkásokat, veze­tőket, akik mindezekért a legtöbbet teszik. De ezt érvényesnek tartom az úgynevezett nem közvetlenül termelő területekre is. Felmerülnek olyan nézetek, melyek sze­rint az utóbbi időben mintha csak a gaz­daság helyzete kapna kellő figyelmet és fontos kérdések — a társadalmi demokra­tizmus új alapokra helyezése, az intéz­ményrendszer reformja, személyi változá­sok — háttérbe szorulnak. Mi erről a vé­leménye? Ismerem ezeket a véleményeket. Azt is tudom, hogy ezeket néha olyan emberek is gerjesztik, akik szeretik a szenzációt, vagy miként miniszterelnökünk is utalt rá: van­nak akiknek az lenne a jó, ha az ország helyzete még rosszabb lenne. De azt is tu­dom, hogy a kérdés jogos, mert a változás, változtatás a megújulás elkerülhetetlen e tekintetben is. Tény, hogy a gazdaság megújítása, haté­konyságának, versenyképességének növelé­se, ha úgy tetszik első számú sorskérdé­sünkké vált. Érthető tehát, hogy a párt és állam vezető szerveinek figyelme erre össz­pontosul, sőt ez a kérdés minden család ott­honában is egyre inkább a fő helyre kerül, mert létünk anyagi feltételéről és annak minőségéről van szó. A mi pártunk évtize­dekkel ezelőtt felismerte — és nem az ut­cáról, nem a határon túlról kényszerítették rá —, hogy a gazdaság teljesítőképességé­nek fokozása, egyáltalán a szocializmus, a néphatalom elképzelhetetlen a demokrácia fejlesztése, az intézményrendszer, benne a párt munkájának korszerűsítése nélkül. Mi ezen az úton járunk hosszú évek óta — ezt minden ember ismeri, sőt még ellenfeleink is elismerik —, de lassúnak tartom az üte­met; gyorsítanunk kell, mert önmagunkhoz és másokhoz mérten is lemaradhatunk. A megfontoltság semmiképpen nem jelenthet egyhelyben topogást e tekintetben sem. Tu­dom, mert magam is részese vagyok a vál­tozások érlelésének, hogy mindezeknek a megújulást szolgáló lépéseknek pártunk XIII. kongresszusa megvetette az alapját, ezért, miként eddig is, ezek a változások folyamatosan a politika, a törvény és köz­életünk rangjára emelkednek. Ehhez azon­ban nemcsak határozatok, törvények lenek. Mindannyiunknak tenni kell ,, hogy ezekből ne csak paragrafusok, hat egész életünket, magatartásunkat meghá­rozó értékek legyenek. Ami a személyi ■ tozásokat sürgető kérdéseket illeti. Élői egy alapigazságot szeretnék rögzíteni:­­ a népet nem lehet leváltani, minden ti­­ségviselőt fel lehet menteni érdemei e mérése mellett vagy anélkül. Engem Ugyanakkor demokratikusan meg lehet fosztani, ki lehet nevezni az erre jogos közösség által alkalmasnak tartott párt­­okat és párton kívüli embereket egyará Ht ez így van, akkor én is megkérdeze miért nem élünk ezzel a lehetőséggel, úgy tetszik, miért nem teljesítjük közöl­ségünket tárgyilagosan és felelősséggel? M­ért csak a kormányt vagy a párt vezet­nek egyi­két-másikát okoljuk azért, ha e kisebb vagy nagyobb közösségben a ve­­­őik eljátszották megbízóik bizalmát­va egyébként is alkalmatlanok az adott post­ra? Miért mutogatunk felfelé olyan esete­kben is, amikor a „jogosítványok” már adott közösségek kezében vannak? Min ezekre a választ régebbi és közelmúltas történetében kell jórészt keresnünk és meg­találnunk, miközben tovább kell fejleszt­nünk azokat az intézményesített garanciá­kat, amelyek egyrészt kizárják a ma ma meglevő működési zavarokat, másrészt pe­dig ki is kényszerítik a káderek cserélődé­­sének egy egészségesebb, a köznek javt szolgáló megoldását. Ezért is tulajdonító a Központi Bizottság 1987. novemberi ülé­sén oly nagy figyelmet az ideológiai éle és a közgondolkodás állapotának vizsgála­tára és fejlesztésének feladataira. Ugyani világos, hogy társadalmi céljainkat csak nemzeti összefogással, megfelelő általáno szakmai és politikai műveltséggel, szilár erkölcsi értékrenddel, és fejlett demokrati­kus közállapotokkal­­ érhetjük el. Mindnyájan tudjuk, hogy az új évben ked­vezőtlenebb körülmények között élünk és szigorúbb feltételek mellett dolgozunk. Mi erről a véleménye? Mit tart fontosnak ez­zel kapcsolatban? Amennyiben ez alatt azt értjük, hogy ke­resetünkért kevesebbet vásárolhatunk, ez tény. De ez nem jelenti azt, hogy életünk sivárabb lesz, mert az emberi életnek nem­csak pénzben és anyagiakban kifejezhető tartalma van. Elég nagy bajunk, hogy min­den emberi értéknek hovatovább a pénzt és az érte megvásárolható javakat tekintik nagyon sokan közülünk. Én azt tartom, hogy takarékosabban, ésszerűbben, szeré­nyebben és emberibben kell élnünk, mert ez­t követeli­­felelősségünk önmagunkért és közös jövőjn­kért. Későbbre kell tehát ha­­lasztanunk a ma még nélkülözhetőt, hogy­­a következő években majd mint természe­tes igényünket kielégíthessük. Átmenetileg kénytelenek vagyunk vállalni a bérek sze­rényebb növekedését, hogy több jusson a szociális gondok enyhítésére. Minden lehet­séges módon segítenünk kell azokat, akik önhibájukon kívül kerülnek olyan helyzet­be, ami méltatlan társadalmunk humaniz­musához. Én itt az egyedül élő, kispénzű idős emberekre, a nagycsaládosokra és a szülői támogatást nélkülözni kénytelen fia­tal, most otthont teremtő, vagy annak ter­heit viselő családokra gondolok. Az ilyen célokra fordítható pénzeszközö­ket a rászorultság elvének szigorú betartá­sával kell felhasználni, és ebben se érvé­nyesüljön az egyenlősdi. Ami azt illeti, hogy szigorúbb feltételek között kell dolgozni, szerintem ez nem baj, mert elég sok volt ■eddig a tunyaság, a közöny, az „ahogy esik, úgy huppanik” magatartás, vezetők és ve­zetettek között egyaránt. Meggyőződésem, ennek azok fognak a leginkább örülni, akik eddig is „szigorú feltételek mellett” dol­goztak, bár munkájuk gyümölcsének jó ré­szét azok élvezték, akik „laza feltételek” mellett „dolgoztak”. Ez utóbbiaknak, legyen szó egyénekről, vagy vezetőkről, munkahelyi közösségekről, én hőn óhajtom boldogulá­sukhoz a keményebb feltételeket. Én azok közé tartozónak vallom magam — és ez a nagy többség —, akik 1988-ban gyorsabb előrehaladást várnak. És nemcsak várnak, hanem cselekszenek és harcolnak ezért. Gyors és látványos változást a gazdaságban és az életszínvonal területén nem remélhe­tünk, de azt igen, hogy ez az év egyike lesz azoknak, amelyek hozzásegítenek bennünk egy fokozatos kibontakozás megalapozásá­hoz. Ahhoz pedig nem fér kétség, hogy megyénkben 1988-ban is nem kevés fog tör­ténni minden településünkön az életviszo­nyok javítása érdekében. Erről tanúskodik a megye idei terve és költségvetése is. De túl ezen, nagy lehetőségeink vannak, hogy intézményeink munkáját, a bölcsődéktől kezdve az oktatás, az egészségügy, a ke­reskedelem, az ügyintézés és az élet min­den területén több emberi figyelemmel és tartalommal töltsük meg. össze kell tehát fognunk, jobban, figyelmesebben dolgoz­nunk, mert csak így lehetünk önmagunk, embertársaink és országunk hasznára. Mit szeretne Ön személy szerint 1988-ban? Túl azon, amit már elmondtam, a legfon­tosabbnak azt tartom, hogy béke legyen a világon, kerüljünk mind távolabb az em­beriséget veszélyeztető háború lehetőségé­től. Legyen tisztább a bennünket körülvevő természet és meghittebbek, őszintébbek az emberi kapcsolatok, hogy egészségünk, erőnk legyen vállalni a munkát, a küzdel­met, a dolgos hétköznapokon. Az alkalmat pedig megragadom arra, hogy lapunk olvasóinak, megyénk lakóinak boldog új évet kívánjak!

Next