Vas Népe, 1987. december (32. évfolyam, 283-308. szám)
1987-12-31 / 308. szám
tlz igazgató elköszönt... Beszélgetésünk előtti napokban jött haza hivatali idejének utolsó külföldi útjáról. Minisztériumi delegációval az NSZK-ban járt, Frankfurtban és Hamburgban. Feldobott jókedvvel meséli, mit látott, tapasztalt odaát, s én ekkor, az élmények kellős közepén tapintatlanul megkérdezem : — Szakmai út volt ez, vagy egyfajta különjutalom? Felnéz és gondolkodás nélkül feleli, hogy természetesen szakmai. Igazgatósága kapta feladatul, hogy fejlessze ki a legmodernebbnek mondható hazai festőgépeket és ehhez segített ez a német út. — Főnöksége tizenegy éve alatt hány külföldi útja volt? — Volt vagy hat-hét... — Mindegyikből profitált a cég? — Ha forintokat tekintve nem is mindig, de technológiai és szervezési szempontból igen. Egyetlen példát hadd mondjak: Franciaországból hazatérve kezdtük el — elsőként az országban — a felületzárásoknál alkalmazott emulziós technológiát. — Hol tartunk mi tulajdonképpen, nemzetközi mércével mérve az útüzemeltetésben és fenntartásban? Kis szünettel és enyhe mosollyal mondja: — Hát, valahol a félúton. ★ Hogy a Szombathelyi Közúti Igazgatóság hol állt,amikor — a 70-es évek második felén — Szabó Zoltán az élére került, nos, arról sokat tudnának mondani a régtől itt dolgozó munkatársak. Előbb kérdés ennél, úgy gondolom, hogy mennyit változott azóta Vas megye közúti arculata. Nos, arra az időre, hetvenhatra, nagyjából befejeződött a burkolatok rendbetétele, korábbi értelemben vett rossz út nem nagyon maradt. Következhetett egy másfajta, bonyolultabb feladat, mégpedig a forgalomszervezés oldaláról. Akkoriban, Szabó Zoltán igazgatóságának elején kezdődött el Szombathely közúti forgalmának korszerű nyomvonalakra való helyezése. Az aprólékosan megtervezett, sok irányú munka egészen a két év előtti gyalogos-aluljáró üzembe állításáig tartott. Ugyanakkor új utak egész sora épült megyeszerte, mégpedig elsősorban a veszélyes közúti részek megszüntetésének indokán. Elég csak a legfontosabbakra utalni: a győrvári, meg a kőszegi elkerülő szakasz megépítésére, vagy a 8-as főút rekonstrukciójára Vasvár térségében. 1983 nyarán jött az öszszevonás a zalai igazgatósággal. Vele duplájára nőttek a gondok, feladatok. A „házasság” révén a közúthálózat hossza 1500 kilométerről 3160-ra nőtt, igaz, a munkásállomány is 480-ról 970-re. Mennyire fontos ez az utóbbi tény is! Még inkább, hogy homogén, hadrafogható, munkáját magas fokon értő csapattá lett ez a közepes vállalat létszámát kitevő emberanyag. ★ Most, a dolgoknak ehhez az oldalához érve, kell, hogy megállják egy percre. Hitem szerint ugyanis Szabó Zoltán, mint igazgató, itt és ebben a vonatkozásban alkotta a legmaradandóbbat. Mert új utakat épített volna minden bizonnyal más is az ő helyén, technológiában is újított volna tán annyit, s lehet, a szűkös pénzzel is bánt volna hasonló jó gazda módján. Hanem az embereikkel ... ! A narancssárga ruhás közúti karbantartóktól az osztályvezetőig ■bezárólag ennyire szót érteni, velük azonosulni, s közéjük tartozni aligha lehettek volna képesek sokan. Emlékszem egy termelési tanácskozásra. A sárvári üzemmérnökségen tartották. Komoly tél után voltunk, ez a társaság meg tönkig az akkortájt sokasodó kisebb-nagyobb problémákkal. Munkaszervezés, szociális gondok, meg az ezeket szóvá tevő indulatos kifakadások terhelték meg a légkört. És amikor, mindennek kellős közepén szót kért ő. Nyugodtan, higgadt egyszerűséggel kezdte a mondókáját, fűzte fel az érveit, s méltányolta ugyanakkor a szemben ülők gondjait. Nem lesöpörte, hanem nagyon is megértette azokat. Piszszenés nélküli csend volt a teremben. Mintha csak ott járt volna zsebredugott kézzel a széksorok között, mindenkihez külön címezve az ígéreteket. Mert amit mondott, abban ígéretes volt bőven. Utána, hogy befejezte mondandóját, sorban álltak fel a brigádtagok és egymás után tették meg éves vállalásaikat. Szebbeket, mint valaha. Hónapokkal utána elkezdődött ennek az üzemmérnökségnek a rekonstrukciója. Öltözők, szociális helyiségek épültek, emberibb, kényelmesebb lett az egész telep. Megtartotta ígéreteit az igazgató. És nemcsak ott és akkor. Amire egyszer szavát adta, azt állta mindig. Ezért volt hitele, becsülete a ,,melósok” között. Sosem beszélt felelőtlenül és soha nem felülről. Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, úgy mondja, hogy nincs olyan dolgozója, akit név szerint ne szólítana. Személyes öröme, hogy valamennyi üzemmérnökségen megtörtént immár az a változás, ami Sárváron. Ezekkel a munkakörülményekkel most már nyugodt szívvel lehet büszkélkedni. No meg — legyünk őszinték — a bérekkel is. Ritka kivétel, de igaz: a közúti építők ma országos összehasonlításban a szombathelyi igazgatóságon keresik a legtöbb pénzt. Talán ebből következik, hogy hoszszú évek óta itt szinte ismeretlen a fluktuáció, öszszeforrott, stabil gárda dolgozik együtt, és teljesíti mindig a kívánt mennyiségi és minőségi mutatókat. Véletlen-e, hogy az ő tizenegy éve alatt négyszerdán mert maga is kétkezi munkásként kezdte, ezért volt képes vezetőként is a régi önmagát adni. Kitartó szorgalmával lett a hajdani asztalossegédből gépészmérnök, majd tervhivatali osztályvezető. Tizenkét év után hozta haza Budapestről vasi szíve. A Szombathelyi Városi Pártbizottság titkára lett, s innét került a Közúti Igazgatóság élére. Számtalan kitüntetése, oklevele közül a tavalyi kapott Munka Érdemrend arany fokozata a legszebb. ★ Mintha mégegyszer önmagát is meg akarná győzni róla, lassan, megfontoltan mondja: — Igyekeztem felkészülni arra az időre is, amely most előttem áll. Petőmihályfán, ahová gyermekkorom emléke fűz, van egy 1400 éves örökölt telkem. Odamegyek ki majd tavasszal a feleségemmelegyütt, aki szintén nemrég kezdte el a nyugdíjas életet. És ott töltjük majd az esztendő nagy részét. Gondozzuk a szőlőt meg a gyümölcsfákat és várjuk nagy örömmel Budapestről a gyerekeket és a négy skisunokát. — Most, amikor már csak napok kötik ide, a „nagy családhoz”, most mit érez? Végtelen csend. Nem jön felelet. Úgy tesz, mint korábban, ha olyan kérdést tettek fel neki, amelyre csak nagyon körülírva tudta volna megadni a választ, mindig inkább hallgatott... Lakatos Ferenc Fotó: H. P. lett kiváló vállalat a szombathelyi igazgatóság? ★ kísérletek bókkal sorbakapcsolt citromokból. „És most a működés bizonyítására előveszünk egy érzékeny ampermérőt” — mondja Aláz. „Ilyen természetesen minidlen konyhában található” — jegyzi meg halkam, •komoly hangon Molnár László tanár, s kedves, finom humorától derű® a •közönség. Egy-egy öreges délutánon jobban szórakozunk, mint a szilveszteri kabarém. Ugyanis erőltetni a humort sem érdemes. Annyi kell belőle, amennyit a természetes, jól kihasznált helyzet ad. És kísérletezés közben mindig a jelenséginek és nem a személynek szó® a nevetési, hisz pár perc múlva már más tanlákjelölt lép a dobogóm, és ő is szeretne figyelemfelkeltően, maradandó élményt adóan magyarázni, bemutatni. A felületi feszültség című komoly, nehéz témakörből például a következő kerettörténettel próbál megjegyezhető tapasztalatokat nyújtani Réti Éva matematika—fizika szakos hallgató. „Már szeretnek jobban a gyerekek, mosakodni, vagy cukrot enni?” — kérdi, majd üvegkodiba vizet tölt és gyufaszálakat helyez rá: ezek lesznek a gyerekek. Az egészet írásvetítővel kivetíti, majd a gyufák között szappant érint a vízfelülethez, mire a szálaik szétszaladnak, jeléüll annak, hogy „nem szeretik a szappant”. Amikor cukor kerül a gyufaszálak közé, akkor közelednek a „gyerekek”, bizonyítván, hogy szeretik az édességet, és az igazi gyerekek szeretik azt is, ha ilyen, őszinte szándékkal közelednek feléjük, és így akarják velük megszerettetni a fizikáit. A minap neves szovjet professzorok látogatták meg a fizika tanszéket. Büszkélkedtünk Lézeres összeállításunkkal, saját építésű, számítógép vezérlésű berendezéseinkkel, majd előkerült egy fűrészlapokból készített kis eszköz, amelynek nyílásain keresztülnézve ugyanazt az ellipszist lehetett látni, mint amit a számítógép kirajzolt a képernyőire, vagy a lézer kivetített a falra. A professzorok élénken érdeklődni kezdtek, hisz most maguk mozgathatták a fűrészlapokat, és azonnal értékelték azt is, hogy ezt az eszközt egy általános iskolás is elkészítheti, és működését megértheti. Ugyanígy választhattak a hallgatók is, hogy melyiket értékelik többre a hőtágulást szemléltető kísérletek közül: azt, amelyiknél a tágláló kötőtű kis tükröt forgatott el, és az erre vetített lézerfény méterekkel vándorolt odáibb a falon, vagy azt, amikor parafadugó adta az áttételt és hatalmas papírháttér előtt, jól látható színes szívószál elfordulása jelezte a hőtágulást. Nemcsak a közönség szavazott, a tanárok zsűrije is értékelt: az ötletességet, az eszközök esztétikai kivitelét, a magyarázat precízségét és az előadásmódot hasonlították össze, és odaítélték a KISZ- bizottság által felajánlott díjakat. Egy kicsit saját munkájukat is értékelték, hisz az öveges délután nemcsak a szakmódszertannal foglalkozóik ügye, hanem csaknem a teljes tanszéki gárdát lelkesíti. Az említetteken kívül ötletet adott még Almási István éppúgy, mint Dénes László és Kutits László. Katzler Antal gyakorló iskolai szakvezető tanárral együtt megelégedéssel nyugtáztuk, hogy az idén az elmúlt évi bemutatóhoz képest kevesebb volt az akadozó magyarázat, a ténylegesen sikertelen kísértet. Öröm volt látni az ügyes kezű kísérletezőkést, a kibontakozni készülő tanáregyéniségeket. Tervünk, hogy országos méretűvé fejlesztjük az öveges délutánt, minden tanárképző főiskoláról meghívjuk a legjobb kísérletezőket, és rendezünk egy vidám, szép, nagy bemutatót Öveges József tanár úr tiszteletére. Dr. Kovács László, a tanárképző főiskola tanszékvezetője Fotó: Molnár László „Fellépés” előtt. Bezzeg a közművelődés! A mozgásról, a tömegsportról, az egészséges életmódról kívánok írni, mégis, nem ok nélkül a közművelődéssel kezdem. Nem mindenhol, de a megyeszékhelyen és nagyobb, igényesebb városainkban az utóbbi másfél évtizedben a művelődés iskolán kívüli, iskolán túli feltételei rengeteget javultak. Akikben sikerült az iskolában felkelteni az érdeklődést, felfedezni a tehetségcsírát, azoknak van hova fordulniuk felnőtt korukban is. A szabadidő eltöltése nem gond, csak legyen. Nem is panaszkodnak a nagy intézmények, egy Szombathely méretű városban nincs az a különleges tanfolyam, amelyik ne találná meg a maga közönségét. Nem akármilyent! Fizetőképes tagságot gyűjtenek a központok köré a hobbikörök, a nyelvtanfolyamok, a kézügyességre, a szépérzékre, a tudásvágyra alapozott kezdeményezések sikeresek. Bárhol kérdezem a művelődési központokat a bevételi tervről, a teljesítés legfőbb forrásaiként a tanfolyamokat említik. És most nézzük a mozgás, a sport lehetőségeit. Nem sok a látnivaló. Sajnos a művelődési központokat 10—15 éve még nem úgy tervezték, építették, hogy a testkultúra szolgálatára is alkalmasak legyenek. Az alkalmi futóversenyek, ötkarika és egyéb próbák nem tudják az egészséges életmódot szolgálni, mert nem folyamatosak. Csak filmélményre hivatkozhatom, ha arra keresem a választ, hogyan lelhetne másképp. Úgy képzelem, hogy alkalmi futások helyett állandó sportcentrumoknak kellene működniük, hasonlóan a művelődési központokhoz. Bárki beiratkozhatna a meghirdetett sporttanfolyamokra, bárki befizethetne családi és munkahelyi tekeversenyre, lenne műjég, vagy görkorcsolyapálya, pingpongasztal és csupa egészséges, kímélő étel, ital a büfében. És az egész folyamatosan működne. Felnőtt magyar állampolgárok pedig saját érdekükben ott töltenék szabadidejük egy részét és jól éreznék magukat a pénzükért. A közművelődésben dolgozók igen sokat tanultak már az élettől, a legfontosabbat is felfedezték: az emberi igényekhez, szokásokhoz kell alkalmazkodni. A kultúrát nem önmagában kínálni, hanem mindazzal, ami életszerű, emberi. Amíg az egészséges életmód programja nem kapja meg a szükséges intézményi hátteret, nem az egyéni érdekeltségre és anyagi hozzájárulásra épít, csak elszigetelt akciókra lesz képes, amelyek programtervekben jól mutatnak ugyan, de az élethez, a lakosság életviteléhez nincs sokkal több közük, mint az esti tornát fotelből szemlélő tévénézőnek a sporthoz. b. r. Zsupánéknál A Svájcból érkezett vendég elhűlve ült az amúgy istenigazából magyaros vendégszeretettel megterített asztalhoz. Volt ott hullámos prézlijű karaj, fokhagymától illatozó oldalas, aranyló bundájú csirke, és sok más finomság. De bizony hiába tukmálták a vendéget a háziak. Az semmiből sem vett. Vendéglátói nem nagyon értették: mit akar még? Ennyi nem elég? A kínálgatási rohamot nehezen álló svájci jegy idő után kibökte: főzeléket enne szívesen, merthogy vegetáriánus, amellett az orvostudomány által egészségesnek tartott rostdús étkezés híve. Hogy ki nem nevették a háziak, az csak azért volt, mert bosszúsak voltak: ennyi finomság mellett, hogy a fenében lehet spenótról, netán tökfőzelékről álmodozni? Másnap a svájci kint volt az udvaron, amikor az ólak felől hangokat hallott: becéző, kedveskedő szavakat, meg néhány elégedett röffentést. Ahogy közelebb ment, látta: a gazda kényezteti a süldőjét. Vakargatja a hátát, füle tövét, s közben úgy gurulnak ki száján a szavak, mintha valami csinos fehérnépnek, nem is holmikis földtúrónak címezné. A svájci nézi egy darabig. Most meg ő nem érti, hogyan lehet egy ilyen koszos jószágot egyáltalán megérinteni. Nemhogy simogatni, becézgetni! Aztán egyszeresak azt mondja a gazdának: — Tudja kérem, ha így törődne a saját egészségével, mint ahogy most ezzel a disznóval, akkor sokkal jobb lenne magának! A magyar néz maga elé egy darabig, de fogalma sincs, miről beszél a vendég. Csak abban biztos: ez a „müzlilovag”, aki még falat húst sem bír lenyelni, neki aztán ne beszéljen. Fütyül rá! Mert Zsupán hazájában, a „jó evés, és jó ivás” országában ma még — 1987 decemberében — ez a módt — by Jókívánság IvasNTpEK!