Katolikus gimnázium, Veszprém, 1921
REV 98 CCVMII f XV. BENEDEK 1914-1922. A békének nagy pápája vérzivataros idők közepette. Elődjét, a szelídlelkű X. Piust a háború réme vitte sírjába. S jött utána az új pápa, kivétót kiáltott az öldöklésnek. Ha a világ lelkülete keresztény lett volna, békejobbot nyújtottak volna az ellenségekként egymással szemben állók. Szavát nem akarták érteni, s a következmény: gyász, siralom, lelki lecsúszás, gazdasági leromlás győzőnél és letiportnál egyaránt. Teljes békét nem tudott teremteni, de fájó sebeket kötözött, lelkeket vigasztalt, foglyokat mentett, rongyos gyermekeket ruházott, éhezőket eledellel látott el. Erős kézzel vitte az Egyház kormányzatát, melyben szigorú fegyelmet tartott, s melynek tekintélyét megszilárdította. — Halála még az ellenséges világnézetet vallókból is kiváltotta a sajnálatot, mi katholikusok könnyes szemmel néztünk a Rómában felállított ravatalra, hol Krisztus földi helytartója nyugszik. IV. KÁROLY 1916—1922. Akkor lett igazán nemzetéé, mikor már meghalt. Egész élete csupa tragikum. A háborúban került fejére Szent István koronája, neki küzdenie kellett, holott békét akart. Talán az első Habsburg volt, ki igazán megszerette Magyarországot, s mégis attól távol kellett ennie a hontalanság keserű kenyerét s az utolsó napsugarat is messze idegenben élte. Szerette népét, demokratikus uralkodó akart lenni, s épen a szenvedélyeitől elvakult nép elől kellett menekülnie. Mélyen vallásos ember volt, az Oltáriszentség hős katonája; családi élete tiszta és szeplőtelen, s mégis galád rágalmakkal, alattomos oldaltámadásokkal akarták mint királyt s mint embert lehetetlenné tenni. — Halála a nemzetet mélységes gyászba borította, ellenségeink fellélebzettek, mert az integer Magyarország legnagyobb symboluma került korai sírba. — Funchal temetőjében alussza — talán most már nyugodt és zavartalan — álmát, ki éltét váltságul ajánlotta fel nemzetéért. Magyarország ifjú, koronás, apostoli királya. jegSUAJef 7/4