Középdunántúli Napló, 1957. december (1. évfolyam, 284-307. szám)
1957-12-01 / 284. szám
L.Liu ÄKWiWöNÄfiieti 'NAPlÓ.fe | TlWAi/W7%W*/r MÉGIS DERÜLT AZ ÉG A napokban fiammal képzőművészeti kiállításon voltam. Szeretem figyelni a fejlődő tehetségeket, az alkotó ember fantáziájának ecsettel, vagy vésővel testet öltött alakjait. Különösen a munkás képzőművészeti körök kiállításait látogatom előszeretettel. Most is ilyen kiállításon vagyunk fiammal, ahol a kezdő festő próbálkozásaitól kezdve, már a művésziesség határán mozgó képek és szobrok is sorakoznak. Előttünk egy idősebb Házaspár megy képtől-képhez, szobortólszoborhoz, mindenhol hosszában időznek, fejüket szorosan összedugva beszélgetnek. A férfi kezében bot van, amellyel furcsán kopogtat, amint egyik képtől a másikig mennek. Kisfiam most izgatottan rántja meg a kezem: — Édesapám, édesapám, hajolj le egy kicsit, súgni akarok valamit. — Na, mi az az érdekes, amit mondani akarsz, — hajlok te Hozzá. — Látod azt a bácsit, ott előttünk, aki azzal a nénivel karonfogva megy? — Látom. — Az a bácsi vak. — Nem lehet kisfiam. Vak ember nem jár kiállításra, mi célja volna? — De bizony vak. — Suttogja kisfiam. — Nézd csak a botot a kezében, az is fehér. Döbbenten nézem az idősebb párt. A férfi kezében valóban a vakok jellegzetes fehér botja. Kezd érdekelni a dolog. Kézenfogom fiamat és szorosan felzárkózunk melléjük. Figyelek. Az asszony lágy hangon magyaráz egy képről, amely vasöntőket ábrázol. Olyan pompásan mondja el a kép tónusát, alakjait, cselekményét. Hogy önkéntelenül is behunyom a szemem. Képzeletem az asszony szavai szerint formálom. S amikor kinyitom, a kép megegyezik a fantáziámmal, amit 3 mesélő azszony beszéde nyomán képzeltem el magamban. Most miör megértettem őket. Ilyen pompás asszony mellett valóban lát még a vak is. De nem sok időm van az eszmefuttatásra. Szemünk összevillan az asszonyéval. Anynyi jóság sugárzik felém a tekintetéből, hogy önkéntelenül is köszöntöm, mint valami régi ismerőst. — Látom, ön is szereti a szobrok és a festmények világát. Zavarban vagyok, úgy érzem magam, mint gyermekkoromban, amikor rossz fát tettem a tűzre. Bánt, hogy megzavartam őket. A hirtelen beállt csendet a vak férfi hangja szakítja meg : — Kivel beszélsz, Etus? Nem ismerem a hangot. — Pejét bizonytalanul fordítja a hang irányérba, arcán a kíváncsiság kifejezésével. — Csodálkozik rajtunk, ugye? »- kérdezi az asszony. — Észrevettem, hogy az előbb maga is lehunyta a szemét és rám figyelt. — Igen, igen, — hebegtem, mint akit rajtakaptak. «** Ne zavartassa magát, nem maga az első, aki csodálkozik rajtunk. Különös bogarak vagyunk, ügye? De mivel látom, , maga is rokonfélek, elmesélem, hogy miért járja férjem a kiállításokat, bizonyosan érdekelni fogja. — Üljünk le ide, erre a padra, mert elfáradtam már. Te is, Andorkám, gyerek , karon fogja férjét, a padhoz vezeti. Az asszony kutatón néz a szemembe. — Jól állapította meg, hogy a férjem vak. Sajnos, már 33 éve... Azelőtt rajztanár volt egy vidéki gimnáziumban. Szerényen éldegéltünk férjem fizetéséből. Gyermekünk nem volt, így mindketten a művészetnek éltünk. Az első világháborút is megúsztuk, férjemet felmentették, itthon maradt velem. A sok háborús nélkülözésbe belefáradt emberek közé került férjem is. Megutálta a tömegmészárlást, sokat beszélt nekem egy új társadalmi életről, ami erőt, értelmet és főleg tartalmat adna az emberi életnek. Közben kitört a forradalom, férjem is plakátokat tervezett. Van közülük még most is. Embereket munka közben, s volt egy különösen jól sikerült. Egy kovácslegényt ábrázolt munka után csapzottan, fáradtan, a kalapácsnyélre támaszkodva. Az egész embert a fáradtság jellemezte. Alatta a felirat: „Semmik vagyunk, minden leszünk!” Sokan, nagyon sokan gratuláltak a sikeres képért. Akkor nagyon boldogok voltunk. Férjem nem volt kommunista, de gondolkodó és látta a volt uralkodó társadalom nagy bűnét, fiatalos lendületével bízott abban, hogy a munkások uralma életképesebb társadalmat nevel. Akkor jött a román intervenció. — Jöttek Utána a darutállasok. Egyik éjjel Vadul rugdosták az ajtót. Férjem felkelt, ő nyitott ajtót. S ott az előszobában mindjárt Ütni, verni kezdték, összeesett. Halántékán felrepedt a bőr, arcát elöntötte a vér. Sikoltani kezdtem, azt hittem, Andor meghalt. S ekkor férjem vérbefagrva feküdt, teste megvonaglott, utolsó erejével felkiáltott : „Átkozott gyilkosok!” S a mellette álló egyik darutollas tiszt csizmás lábával arcon rúgta: „Nesze útra való, te büdös bolsi !” Az asszony szeme könnybe lábad. Az embert figyelem. Keze idegesen remeg a bot fogantyúján. — S attól a rúgástól vesztette el férjem a szemevilágát. Zsebkendőjével szeméből előbukkanó könnycseppet töröl le. — Azóta — szólal meg a férfi — örök éjszakában élek. Érti, mi ez? Én, aki úgy szerettem a festészetét, most semmit sem láthatok, örök sötétségre kárhoztattak azok a pribékek, most, amikor már nem búlt a dolgozó ember ábrázolása, most tétlenkednem kell. Most, érti? Amikor már a művészetre is felderült az ég... De azért a tárlatokat végignézem ... Tudja, Etus szemével látok most mindent. Elbúcsúznak. Botja ütemesen kopog a Sióka parkettjén, meghajlott vállal, hol itt, hol ott ütközik valakibe. Hosszasan nézek utánuk, míg el nem tűnnek a sokaságban. Elgöndolkoztam. Megsimogattam a mellettem álló kisfiamat. Elindultunk haza. Azzal a tudattal szorítottam kis kezét, hogy rájuk már a felderült ég ontja a világosságot. - llvai - Csöndes a falu. Nyolc óra körül tart az idő reggel, s ez így, ősz tájt, korai órának számít. A főutcán is alig akad járókelő.. Az udvarokban esetleg egy-egy aszszony, vagy nagyobbacska gyerek tesz-vesz az ólak körül. A főutcán, talán Három ablakban, még a vasárnapi Katalin-bál plakátjai gyűrödnek. Olyan ez a falu, mintha még szunyókálna, a rozzant épületek egymásnak támaszkodnak és mintha a szürke égbolt ráfeküdt volna a háztetőkre. A temérdek szétszórt kő sivárrá, rideggé teszi a falut. A felhőket talán még kézzel is elérni, annyira lóg az eső lába. Két széle felé hajló épület homlokán pirosbetűs táblát himbál a szél. „Gazdakör.” Az ajtón lakat. Kicsit rozsdás. Benézek az egyik ablakon. Egy asztal, néhány lóca, így kívülről rideg, mint egy váróterem. A másik helyiség tömve szerszámmal, gyalapaddal, festékkel. Nyilván műhely. A közelben egyetlen ember. Kucsmás, vastagon öltözött bácsika tekeri szorgalmasan a kút kerekét is. Teheneket itat, komótosan, leszegve a fejét. Vad tülköléssel autó robog el mellette. A bácsika oda se néz, csak nyeli a port. A tehenek meg a vizet. Átmegyek hozzá. Végigmér, anélkül, hogy egy pillanatra is abbahagyná a vízhúzást. Azután — hogy fogadta a köszönésemet — ismét leszegi a fejét. Röhint, szinte bátorít, hogy mondjam tovább, mi járatban vagyok. — Szoktak ebbe a gazdakörbe járni? — kérdem. — Ebbe? Járnak hát. Úgy hébe-hóba — mondja. — Mertnyi ez a hébe-hóba? — Mennyi... Fertály esztendő — vágja ki a bácsika, aztán abbahagyja a tekerést, később hozzáteszi. — De akad, hogy sűrűbbek is. Politizálni, meg vitázni. Elgondolkozik, azután mintha eszébe jutna valami, rámkapja a tekintetét. — Egyszer nemrégiben volt itt egy tanfolyam. Valami egyetemi tanár tartotta a földművelésről. Az okos dolog volt... Dehát nem kell ide semmi... a fiatalok úgyis elrepülnek ... Nem kell nekik a föld ... Legyint egyet a bácsika és ballag a tehenek után. Vissza se néz. Sokan azt állítják, hogy zárkózott emberek a nagyvázsonyiak. Igaz, hogy akad ebben a summás megállapításban valami kevés igazság, inkább az idősebbjeit tekintve. A fiatalabbak nyíltak, szerények. Szeretik a szép és emberi dolgokat, csak ... Autóbuszra várnak a postával szemben. Hárman. Kettő az Urkut Mangánércbányába készül műszakra, a harmadik a veszprémi autóbuszra vár. Fogorvoshoz megy. Az arca dagadt, tenyerét ráborítja. Talán, mert szégyenli a csúfságot, talán, mert így kevésbé fáj. Beszélgetnek. Az egyik — szőke és vékony, mint a nádszál, orra alatt éppen- Hogy pelyhedzik a színtelen bajusz. Kuncog, aztán oldalba böki műszakra induló cimboráját. — Hallottad? A Jóskát valami gazdasági főiskolára akarták vinni... — Kicsoda? — hökken a másik. — Az állam. — A Jóskát? — kérdezi vissza újból, és jól a szeme közé néz a szőkének, mintha nem hinné. — Még a tanácselnök is elment az apjáékhoz. — No és? — Bolond lenne. Keres így ezernyolcszáz forintot is egy hónapban. Ott meg ? ... Legyint, hirtelen felfigyel a távoli autódübörgésre, aztán sietve hozzáteszi: — Nem lehet minket a föld mellé láncolni, mint apáinkat... A bányászautóbusz megérkezik. A kocsmából is kirohan a „jó nép”, felkapaszkodnak az autóbuszra. Beszáll a két fiatalember is. Aztán indul az autóbusz tovább. A beszélgetés alatt korosabb férfi szegődött a várakozók közé. Amikor a bányászautóbusz elporzik a kanyarban, először csak hümmög, aztán nem bírja önmagába fojtani a bosszúságot. — Ez az, kérem! A nyavaja érti ezeket a fiatalokat. Mennének, mint a fecskék. Ki merre lát. A földet meg hagyják az öregek nyakába. Az a legkönnyebb. A fene se érti őket. Rendesek, meg is férnek egymással, csak a földet nem szeretik. A két fiú ugyan elment, de tovább folyik a szó. A korosabb férfi ingerlékeny, hirtelen természetű lehet, mert néhány mondat után tűzbe jön. Korholja a fiatalokat. A hóna alatt rozsdás biciklipumpát szorongat. Néha előkapja és hevesen hadonászik. Hát ez az ember bizony nem zárkózott, ömlik belőle a szó. Rövid idő alatt vagy három történetet is elmesél. Mind az ifjúság haszontalanságát példázza. Alighanem a tsz tagja, — vagy volt, — mert így ejti a szót: — Nálunk a tsz-ben feérezd, úgy volt... A három történet közül, Íme, az egyik : Talán két esztendeje, hogy a termelőszövetkezet elnöke egyik gyűlésen javasolta, hogy küldjenek két fiatalt iskolára. Egyiket az elnökképzőbe. Mert bizony az öregek lassacskán elkopnak az élők sorából, a fiatalok meg messze maradnak még szaktudásban az idősebbéit mögött. Amikor az elnök elmondta a jól összekerekített beszédet, a tagság csak hallgatott, hümmögött. Akadt, aki bólogatott ugyan, de sietősen hozzátette a bólogatáshoz: — Szép ... szép..., de ki menjen el az iskolára. A választás is sikerült. A Molnár-gyerekre gondolták. Kétéves elnökképző iskolára akarták elküldeni. Amikor a fiatalember meghallotta, talán még az élettől is elment a kedve. Kétségbeesetten hajtogatta: — Hogy én-e? Hát az nem lesz jó... Aztán mit gondolnak, hogy ki fog ott annyit tanulni? Mert én bizony nem. Az iskolából semmi se lett. Eddig a történet és a korosabb, kerékpárpumpás ember elégedetten toporog. Néz, várja a hatást. — Azt akarja mondani, hogy a nagyvázsonyi fiatalok nem szeretnek tanulni? — Én-e? — kérdezi vissza. Azután elmondom neki, hogy hány gyerek jár Nagyvázsony ból Veszprémbe iskolába. Tamáskodva néz. Hiszi is, nem is. Közben megérkezik az autóbusz. Akik Veszprémbe tartanak, beszállnak. Mi ketten maradunk. Csodálkozva egymásra bámulunk, mert mindketten azt hittük, hogy a másik utazik. S mikor elpöfög az autóbusz, nekiindul a lejtőnek gyalog. Talán öt lépésről visszafordul. Ilyen távolról is látom szemében, meg az arcán a bosszúságot. — Azért a földet mégsem szeretik a gyerekek. Áll még egy kicsit, nátán tovább ballag. Menetközben néha elégedetlenül csóválja a fejét. Leülünk egy kőre. Szemben a vártoronnyal. — Hát amikor megkezdték a várásatásokat, olyan volt a falu, mint a megbolygatott méhkas. Még bennünket is úgy szidtak, mint a bokrot. Húszan voltunk, akik beálltunk ide napszámba. Kiabálták ám az emberek — Felverik a napszámot! — Minek ez? Az isten se tudja, hogy miért kell erre a haszédtalanságra pénzt költeni? Inkább mást építenének helyette ! — Először akkor tört meg a jég, amikor Éri István, az ásatás vezetője elment a tanácsülésre ... Bizony, eleinte nagy volt a közöny. Az emberek nem is ismerték a vár történetét. Jóformán semmi se tudtak Kinizsi Pálról, de különösen arról a hatalmas értékről, amelyet a nagyvázsonyi vár jelent. Éri István elvitte az emberek közé a mérnökeit is. Szívós harcba kezdtek. A rokoniszenvért, a nagyvázsonyiak büszkeségéért. Ma? Amikor a kocsmában szóba kerül a vár, az egyik ember büszkén mondja : — Ebben az évben hatezer idegen jött Vázsonyba a várat megnézni. S mintha egy kicsit jobban kihúzná magát. Legényesebben, büszkén. A középkorban jelentős helység volt Nagyvázsony. A Dunántúl céhközpontja. Aztán visszafejlődött. S most, ha nehezebben is, ha belső ellentmondásoktól terhesen is, de előre lép. A kultúrház kicsi, jövőre kibővítik, a mozi kicsi, eljárnak az illetékeseknél, hogy hetenként több előadást tartsanak. A faluba sok újság jár, jóval több, mint más községekbe. A fiataloknak tudományos és művészeti folyóiratokat rendelt a KISZ szervezet Hatvanöt tagú énekkaruk van, színjátszó és népi tánccsoportjuk. Azon is gondolkodnak a község vezetői, hogy nem illendő a kultúrház épületében a kocsma. Apróság Ugyan, de szép és a kulturáltság igényét bizonyítja. S a közöny, amely még látszódik néhány dologban? Megtörik. Olvad. Kiért a szándék melegsége erősebb. (TV) Nagyvázsonyból A vár előtt is akad beszélgetésre hajlandó ember, ő még a fiatalabbak sorolható. Kemény arcvonásé, szája szegletében bújkáló mosoly, ha beszél. SZERKESZTŐI ÜZENETEK D. Zs.: Beküldött versei ezúttal még nem ütötték meg a közölhetőség mértékét. A versek mondanivalójában mutatkozó szándék azonban feltétlenül dicséretes. * Sz. J. „Tudod te is" című versei»ulajdonképpen nem is vers. Ugyanúgy lehetne slágerszöveg, vagy éppen verssorokba erőszakolt próza — nem beszélve arról, Hogy formailag igen sok felvetelnivalót kíván. A versben elmondott érzés ugyan nagyon mély* őszinte rá, de ennek az érzésnek Urába ültetésre nem sikerült. * Cs. F. „Miénk az élete elni. Vértül tartalmilag, eszmei mondanivalóját tekintve helyét. De ez a vers még kevés készséget mutat. Rémíti meg fa láp mértékét. * 8. tut „Szüreti hívogató" című verse feltétlenül mutatja hajlandóságát a költészetre. Igaz, hogy a vers sokhelyütt zökken, de ennek ellenére biztató. Ez a költemény ugyan még nem közölhető, de reményt ad arra, hogy értékesebb, gondosabb verseket rátud írni. Ha címét megírja, levéli** 1 is válaszolunk-