Középdunántúli Napló, 1958. június (Veszprém, 14. évfolyam, 128-152. szám)

1958-06-01 / 128. szám

KÁLDI JÁNOS: PEDAGÓGUSOK Áldott az, aki a szenet fejti, ki fémet farag, vagy húrt javít, s ki lámpa­virággal végigülteti a faluk, a tanyák útjait. Bizony, áldott az, aki napról-napra dérfehér­ gépet énekeltet, ki a szívet, mint órát, javítja, s visszaadja a régi kedvet. Áldott, aki sok-sok kenyeret süt, akinek lisztből nő a leple, ki ballag lassan az őszi éjben, s vigyáz a tágas széntelepre. Bizony áldott, kinek anyaga kő, vagy szántóföld, vagy hosszú spárga, mindegy, hogy hol van a munkatere, a műterem, vagy utcajárda. Mégis: e vers most őket dicséri, kik lobognak, kik élő fáklyák, akik feltartják égő szívüket, hogy szórja, verje fényét-lángját, akik vetik, hintik a jó magot a napsütéses, kis szívekbe, kiknek mezője hófedett táj még, a gyermekagy szűz Végtelenje. Megművelik a termékeny elmét, hogy lássa tisztán, hogy minden ok, miként a nyári virág a mézet, úgy hordja, bent, az okozatot. Sugárzó lelkük sohase pihen, sok-sok ismeretet ültet el! S így fénylik föl a rendezett világ, konok összefüggéseivel, ők az értelem technikusai, a szív szorgos művezetői, s a márványos hűséget és szép igazt, bizony, hogy az ő kezük őrzi! Zászlót hajt e felszálló költemény, a volt gyerekszív rózsát hajít, s elküldi nekik most a költő meleg, hálás férfi­ csókjait. fl köz­ép dun aktali-------■_____.rzr N­APLÓ te? I ríiRui KÖSZÖNET 1957 szeptember. Az iskolában tanév kezdete. A gyerekek örömtől kipirult arcokkal mesélik nyári élményeiket egymásnak. Várakozástól, kí­váncsiságtól tágranyílt szemeikkel találgatják. Vajon ki lesz az osztályfőnök? Ki, mit fog taní­tani az osztályban? Az állomáson is csönd van. Az emberek kis csoportokba verődve beszélgetnek, arcukat a napfény felé tartva. Mindenki várakozik türel­mesen a vonatra. Az előcsarnok ajtaja kivágódik, s egy kétség­­beesett fiatal lány rohan a vasutasokhoz. — A veszprémi elment már? — kérdezi — El. — Jaj, istenem, mit csináljak? — tördelte ke­zeit a lány. — Engem nyolcra várnak otthon. Megígértem, hogy biztosan ott leszek. — Talán csak nem randiről késett le a kisasz­­szony, hogy ennyire sürgős az útja? — s észre­vehetően kihúzza magát. — Tudja, aki randit ígér, annak ott kell lennie az eszinek, a vonat indulását is tudnia kell. — Szemével huncutká­­san kacsint — mert a menetrendbe a szívügyeket még nem kalkulálták bele, ezt még nem adták be újításnak a MÁV-nál. S mint aki elmésségén senki sem nevet, ő ma­ga kezdett jóízű nevetésbe. — Nem, nem randira készülök, de vidéki ven­dégeim vannak és nyolcra otthon kéne legyek, de a „gyermekeim” oly sokáig faggattak, hogy két perc híjján lemaradtam. Az emberek kérdően néztek össze, nem értve a „gyermekeim” kifejezést egy ilyen diáklány­forma szájából. Ő is észrevette az arcokon, hogy magyarázat­­tal tartozik, mert a társalgás megakadt. — Tóth Zsuzsa tanítónő vagyok. A helybeli ál­­talános iskola harmadik osztályát tanítom majd. Csak sajnálni lehet az ilyen fiatal pedagógu­sokat, kikerülnek az életbe, s szidják a sorsot, hogy miért ezt a pályát választották. — szól va­laki a közelben szánakozó hangon, amikor a le­­istsig a forgalmi iroda felé indult. — Pedig egyike a legrosszabb osztályt kapta. Tudom, mert a fiam is épp harmadikos, toldja meg a másik. Csupa eleven ördög valamennyi. Ennek sem kell már kívánni semmi rosszat. Januárban az állomáshoz közellakó szülők ar­ra lesznek figyelmesek, hogy gyermekeik félórá­val korábban indulnak reggel, de nem az iskola felé, hanem az állomásra. Minden reggel várjál­ a Veszprémből kijáró tanító nénit. Mit sem törőd­ve a csikorgó hideggel, a metsző széllel, fél nyolckor már vagy tízen topognak az állomáson. Az egyik gyerek ellenőrző füzete itt fekszik előttem, egy hosszú bejegyzéssel. Szó szerint le­másolom. „Feri az iskolában verekedik, s ha kihívom soha nem ismeri be, hogy hibázott Már sokszor mondtam, hogy elkerüli a büntetést, ha meg­mondja, hogy hibás volt, de erre nem tudom rávenni. Nagyon kérem, tessék erre rendszeresen rászoktatni, ha valamit tesz ismerje el, s ha el­ismerte, ne tessék bántani. Mindezt nem panasz­ként írom, de már erről kell, hogy „beszéljünk” a gyerek érdekében. Szeretném, ha egész embert nevelhetnénk közösen belőle. Ezt azért írom, hogy otthon éppen azt tessék megkövetelni, amit én itt. Remélem ez sikerül sok türelem és jó­akarat árán. 1958. II. 27. Tóth Zsuzsanna o. 1.” Eltűnődik az előttem ülő apa. Egész embert! Érted? Ilyen közel áll ez a gyerek a szívéhez? Az én vadóc fiam? — Emlékszel az ősszel az állomáson? Úgy szé­gyenlem most. Te ez valami új. Számomra szin­te érthetetlen, hogy milyen komoly is tud lenni egy mai fiatal. Szembeszállok mindenkivel, aki a mai fiatal­ság és nevelési rendszer felett kongatja a vész­harangot. — Ha visszagondolok az én időmre, nevetnem kell. Sokszor egész délelőtt az öreg Gerő tanító kaptárait segítettük javítani. Dehogy törődött a mi lelkületünkkel. Közben kitavaszodott, a domboldali bokrok al­ján kidugta fejét az első ibolya. A harmadiko­sok, mint méhek zsongták körül a bokrokat, ke­resték az első ibolyaszálakat, a tanító néni aszta­lára. Nemes vetélkedés indult, ki szed többet. A gyerekek minden reggel korábban keltek, hogy frissen szedett ibolyával várják a tanító nénit. Minden nyíló virág első szálai az ő aszta­lára vándoroltak. S a virágokkal együtt kinyí­­lottak a gyerekszívek is. Egy tanév fáradtságos munkájából kivirágzott a gondosan elvetett, s ápolgatott szeretet virága. S a szülők örömmel beszélik egymás közt, mennyire szeretik a fiatal tanítónőt. Köszönet és hála minden pedagógus­nak, aki gyezrpereiülfla­l embert” akar tervelniv­­ tilom) A PEDAGÓGUS k­­evés olyan ember akad Keszt­­helyen, aki nem ismeri. Az úttörő gyerekek között pedig min­den bizonyos egy sem. Kicsit még várnom kell rá itt az irodában. S amikor jön, — kicsit kérdő, de ba­rátságos mosollyal — mentegetőzik. — Nem jöhettem, mert gárdaérte­kezlet volt. — mondja. — Minden nap tizenegy órakor néhány percre összehívjuk az őrsvezetőket és út­­törőfunkcionáriusokat. Mindenki be­számol, hogy mit tett egy nap alatt. Ha nem hallottam volna róla ed­dig semmit, akkor is megérezném s megérteném e néhány mondatból, hogy nagyon szereti a gyerekeket, az úttörőit. Nem, nem éppenséggel a mondatokból, mert ez a néhány szó nem több, mint tény. De ahogyan mondja, ahogyan nekikészül a be­szédnek, amikor az úttörőkre for­dítjuk a szót. Azt mondja, hogy nehéz már öt­venéves fejjel ez a munka. Azt mondja sok, s amikor megkérdem, hogy szívesen abbahagyná-e, meg­ütközve néz. — Abbahagyni?­.. .­ő­m látom, hogy elgondolkozik, hogy képzelet­ben megpróbálja elszakítani azt a sok kedves, erős fonalból készült szá­lat, amely úttörőihez fűzi. A fejét rázza. Nem. Kovács Sándor úttörő­csapatvezető talán soha nem tudna megválni a kispajtásoktól. — ötven év ötven év — mondja és nemcsak a szája, de a szeme is nevet — sok év ez a fürgeséghez, dehát a gyerekek adnak lendületet. Ha én elfáradok, csak rájuk kell néznem. Csupa élet, csupa elevenség, ugye nem csoda ha az ember elfe­lejti az esztendőket. Az esztendőket, amelyek a felsza­­badulás előtt sokkal több keserűsé­get hoztak Kovács Sándornak, mint örömet. Apja még a Szántó-Kovács megmozdulás után menekült Hód­mezővásárhelyről. A Tanácsköztár­saság idején Nagykanizsán Hambur­ger elvtárs keze alatt dolgozott. S amikor a Tanácsköztársaságot el­fojtották, Kovács Sándor apját el­vitték az ellenforradalmi pribékek. Kovács Sándor megjárta a régi rendszer tanítójának minden­ poklát. Zalaapátiban az iskolából kétszer rúgta ki a klérus az utcára. Akkor már hat gyereke volt és nagy nehe­­zen, sok-sok csalódás és nélkülözés után az állam Muraközbe helyezte. S ott érte a háború is. Í­rjak még arról, hogy amikor ■ hadifogságba került, a szege­di tábor parancsnoka lett? Hogy a szegedi táborban — anélkül, hogy valaki is megbízta volna — agitált, kisgyűléseket szervezett, bátorítot­ta, buzdította a foglyokat. Magya­rázta nekik, hogy ez az a szabadság, amelyről Dózsa, Petőfi és József Attila álmodott. — Nagyon szép idők voltak azok — sóhajt, s hát a visszaemlékezés az olyan, különösen a gazdag élet emlékei között, hogy árad, sodor, viszi az ember gondolatait. — Negy­venöt augusztus elsején hazaküld­tek földet osztani. Azután behozták Keszthelyre ta­nítani. Az első dolga volt, hogy ke­zébe vette a város tanulóifjúságának ügyét. Hogyan is mondja ő? — Mert ha egy gyerek jó tanuló, nem biztos, hogy hazáját, népét sze­rető kommunista válik belőle. A jó tanulóból kasszafúró is lehet. Arra is használhatja az eszét. A tanuló nevelése több, mint tanítás. Sokkal több. S diákkaptárt szervezett. Ki ne em­lékezne a diákkaptárokra, akik ab­ban az időben jártak iskolába? Elsők lettek az országban csaknem kétszáz taggal. Kijártak a határba, lövész­árkokat temettek, harckocsikat szedtek szét, drótakadályokat, s eb­ből teremtettek pénzt. — A zászló itt van az igazgatónál — mondja Kovács Sándor és még most is büszkén csillan a tekintete. — Még ma sem ért utol bennünket egyetlen iskola sem. Ami a büszkeséget illeti, hát bi­zony van sok egyéb is, amire az le­het. — Sose felejtem el — és úgy mo­solyog ez a meleg barna szem­pár, mintha legkedvesebb emlékei között dédelgetné, amit mond . Amikor a háború után választásokra készültünk, mi mindent vittünk vég­hez együtt a gyerekekkel. Éjjelen­ként plakátokat ragasztottunk. A gyerekek úgy szöktek el hazulról. Egyszer aztán meg is ütköztem a somogyi kisgazdákkal. Nagyon ha­ragudtak rám. Olyanformán, hogy ők harmincan voltak, én meg egye­dül. H át igen. A gyereket nagyon ** szeretik. Az úttörői. S ő mindenről és mindenkiről beszél, csak önmagáról a lehető legkeveseb­bet. S arról sem, hogy az ellenforra­dalom idején az úttörői őrizték a la­kását, fegyvert vittek neki, hogy megvédje magát. Hát milyenek is lehetnek ezek az úttörők? — kérdezhetné valaki, ho­gyan nevelik őket, mi az a „csoda­szer“, amely ilyen fiatalokat formál belőlük? Nem titok, és nem is ör­döngösség. — Nem olyan bonyolult dolog ez — mondja. — Talán csak lélektani ráhatás kérdése, és az, hogy a gyere­keket nevelni kell, mert ők lépnek a helyünkbe, s amelyik pedagógus nem­ gondoskodik az utódokról, az nem pedagógus. Azután elmeséli az „angol kém" esetét. Egyik alkalommal gyorsan összehívta az iskola úttörőit, hogy Gyenesdiás közelében egy an­gol repülőgép ejtőernyővel kémet dobott le. A munkásőrség most ria­dózik, és körül kellene zárni az er­dőt. Táviratot lobogtatott a kezében, amely valóságos távirat volt, de elő­re kitervelt szöveggel. Nosza a gyer*­rekek komolyra vették. — Mit tudnánk mi segíteni —— mondta nekik Kovács Sándor csüg­gedten. — Mit? Hogy nem? — kiabáltak a pajtások és már szaladt is a csapat, ki késért, ki dorongért, és percek múlva már a gyenesdiási 213-as magaslat felé robogtak. Igen. Ez a hazaszeretetre nevelés egyik módja. Hiszen a kis srácok nem tudták, hogy az egész csak já­ték, talán némelyik agyában az is megfordult, hogy az az angol kém akár éppen őt is lelőheti, de mentek. Mentek, mert a haza veszélyben volt. S talán éppen ezért adták másfél esztendővel ezelőtt Kovács Sándor kezébe a fegyvert, s azért súgták a fülébe: — Tanár bácsi, h­a tudjuk, hogy a halállistán van ... Csak jelezzen, ha baj van, majd segítünk ... Olyan ez az úttörő csapat, mint a vezetője. Mint Kovács Sán­dor. Örökké mozgó, serény, a­ totó. S tegyük hozzá, nagyon szép ered­ményekkel büszkélkedhető. Csak egy példa. Egyik napon az úttörők 11 mázsa rongyot gyűjtöttek. Az egész járás terve 15 mázsa volt. Ho­gyan csinálták? — Hát úgy, hogy leültem közéjük, és elmondtam, hogy az állam ugye ingyen kinyomtatja a könyveiket, de ehhez azt kért az úttörőktől, hogy hozzanak papírt, hozzanak rongyot. Mert az állam a mi gyerekeink előtt olyan, mint a szülő ... Egyszer vas­napot rendeztünk, és annyit gyűj­töttek, hogy az iskolaudvarban nem lehetett megmozdulni. Arra készültem, hogy róla írok, Kovács Sándorról. S mégis, minden második mondat a gyerekeiről, a munkájukról szól. No igen, mert Ko­vács Sándor élete olyan szorosan összetartozik a gyerekek nevelésé­vel, mint szívhez a vér. S ahogy a szív nem él, nem működik vér nél­kül, úgy Kovács Sándort se lehet elképzelni az úttörőmozgalom, a nevelés nélkül. Ilyen ő. Ilyen, akit nem lehet el­választani attól, ami a hivatása. Ilyen ő, akiről még mennyi mindent el kellene mondani. A temérdek kitün­tetést, hogy amióta Németországban járt, csaknem 800 levelet kapott ot­tani barátaitól, hogy régi tanítvá­nyai naponta keresik fel leveleikkel, s mennyi benne az erő, a terv, az akarat. S milyen kár, hogy a keretek csak egy-egy pillantást engednek életébe, munkájába. Abba az életbe és munkába, amelyért csak tisztelet jár. S ha a betű jelentheti a meg­becsülés és tisztelet virágot — mert jelentheti —, akkor ez a né­hány sor a megbecsülés és a tiszte­let virágcsokra, Kovács Sándornak. (­V) Alkonyatkor A patakhoz érve megállok, s hallgatom a pihenni térő szép tanyavilágot. A nap már csajt a jegenyék koronáit éri, meg egy lágy mosoly, aztán a Bakonyt is megtetézi. Mintha elnémulna körülöttem minden, csak a tücsök muzsikája hallik oly csodálatos szénét­. Pedig ha felfigyelsz erre a zenére, különleges világba jutsz. E bársonyos patakmenti rétnek lágy ölében megnyugtató az érzés. A bokor megrázzon, mintha Dlágyesicsét hogy látom, hogy éjszakára Valaki nála van szálláson. A rém­est lágy ölébe érve megpihenek egy kevés fáéra. Oly boldogan fogad, mint titkos szerelmesét. Aztán megcirógat édes UJátftTOje mosolyogva kinálgat szebbnél-szebb virággal. Mennyi szép, mennyi Jól l­ehet, hogy kevés, mégis nyugtató. Adhat az Idegen miliiaszfir tükstíti azért csak mostohája maradta az Idegen földnek. Saakaly Jéissá, WrWTtkírTjJ "

Next