Középdunántúli Napló, 1958. június (Veszprém, 14. évfolyam, 128-152. szám)
1958-06-01 / 128. szám
KÁLDI JÁNOS: PEDAGÓGUSOK Áldott az, aki a szenet fejti, ki fémet farag, vagy húrt javít, s ki lámpavirággal végigülteti a faluk, a tanyák útjait. Bizony, áldott az, aki napról-napra dérfehér gépet énekeltet, ki a szívet, mint órát, javítja, s visszaadja a régi kedvet. Áldott, aki sok-sok kenyeret süt, akinek lisztből nő a leple, ki ballag lassan az őszi éjben, s vigyáz a tágas széntelepre. Bizony áldott, kinek anyaga kő, vagy szántóföld, vagy hosszú spárga, mindegy, hogy hol van a munkatere, a műterem, vagy utcajárda. Mégis: e vers most őket dicséri, kik lobognak, kik élő fáklyák, akik feltartják égő szívüket, hogy szórja, verje fényét-lángját, akik vetik, hintik a jó magot a napsütéses, kis szívekbe, kiknek mezője hófedett táj még, a gyermekagy szűz Végtelenje. Megművelik a termékeny elmét, hogy lássa tisztán, hogy minden ok, miként a nyári virág a mézet, úgy hordja, bent, az okozatot. Sugárzó lelkük sohase pihen, sok-sok ismeretet ültet el! S így fénylik föl a rendezett világ, konok összefüggéseivel, ők az értelem technikusai, a szív szorgos művezetői, s a márványos hűséget és szép igazt, bizony, hogy az ő kezük őrzi! Zászlót hajt e felszálló költemény, a volt gyerekszív rózsát hajít, s elküldi nekik most a költő meleg, hálás férfi csókjait. fl közép dun aktali-------■_____.rzr NAPLÓ te? I ríiRui KÖSZÖNET 1957 szeptember. Az iskolában tanév kezdete. A gyerekek örömtől kipirult arcokkal mesélik nyári élményeiket egymásnak. Várakozástól, kíváncsiságtól tágranyílt szemeikkel találgatják. Vajon ki lesz az osztályfőnök? Ki, mit fog tanítani az osztályban? Az állomáson is csönd van. Az emberek kis csoportokba verődve beszélgetnek, arcukat a napfény felé tartva. Mindenki várakozik türelmesen a vonatra. Az előcsarnok ajtaja kivágódik, s egy kétségbeesett fiatal lány rohan a vasutasokhoz. — A veszprémi elment már? — kérdezi — El. — Jaj, istenem, mit csináljak? — tördelte kezeit a lány. — Engem nyolcra várnak otthon. Megígértem, hogy biztosan ott leszek. — Talán csak nem randiről késett le a kisaszszony, hogy ennyire sürgős az útja? — s észrevehetően kihúzza magát. — Tudja, aki randit ígér, annak ott kell lennie az eszinek, a vonat indulását is tudnia kell. — Szemével huncutkásan kacsint — mert a menetrendbe a szívügyeket még nem kalkulálták bele, ezt még nem adták be újításnak a MÁV-nál. S mint aki elmésségén senki sem nevet, ő maga kezdett jóízű nevetésbe. — Nem, nem randira készülök, de vidéki vendégeim vannak és nyolcra otthon kéne legyek, de a „gyermekeim” oly sokáig faggattak, hogy két perc híjján lemaradtam. Az emberek kérdően néztek össze, nem értve a „gyermekeim” kifejezést egy ilyen diáklányforma szájából. Ő is észrevette az arcokon, hogy magyarázattal tartozik, mert a társalgás megakadt. — Tóth Zsuzsa tanítónő vagyok. A helybeli általános iskola harmadik osztályát tanítom majd. Csak sajnálni lehet az ilyen fiatal pedagógusokat, kikerülnek az életbe, s szidják a sorsot, hogy miért ezt a pályát választották. — szól valaki a közelben szánakozó hangon, amikor a leistsig a forgalmi iroda felé indult. — Pedig egyike a legrosszabb osztályt kapta. Tudom, mert a fiam is épp harmadikos, toldja meg a másik. Csupa eleven ördög valamennyi. Ennek sem kell már kívánni semmi rosszat. Januárban az állomáshoz közellakó szülők arra lesznek figyelmesek, hogy gyermekeik félórával korábban indulnak reggel, de nem az iskola felé, hanem az állomásra. Minden reggel várjál a Veszprémből kijáró tanító nénit. Mit sem törődve a csikorgó hideggel, a metsző széllel, fél nyolckor már vagy tízen topognak az állomáson. Az egyik gyerek ellenőrző füzete itt fekszik előttem, egy hosszú bejegyzéssel. Szó szerint lemásolom. „Feri az iskolában verekedik, s ha kihívom soha nem ismeri be, hogy hibázott Már sokszor mondtam, hogy elkerüli a büntetést, ha megmondja, hogy hibás volt, de erre nem tudom rávenni. Nagyon kérem, tessék erre rendszeresen rászoktatni, ha valamit tesz ismerje el, s ha elismerte, ne tessék bántani. Mindezt nem panaszként írom, de már erről kell, hogy „beszéljünk” a gyerek érdekében. Szeretném, ha egész embert nevelhetnénk közösen belőle. Ezt azért írom, hogy otthon éppen azt tessék megkövetelni, amit én itt. Remélem ez sikerül sok türelem és jóakarat árán. 1958. II. 27. Tóth Zsuzsanna o. 1.” Eltűnődik az előttem ülő apa. Egész embert! Érted? Ilyen közel áll ez a gyerek a szívéhez? Az én vadóc fiam? — Emlékszel az ősszel az állomáson? Úgy szégyenlem most. Te ez valami új. Számomra szinte érthetetlen, hogy milyen komoly is tud lenni egy mai fiatal. Szembeszállok mindenkivel, aki a mai fiatalság és nevelési rendszer felett kongatja a vészharangot. — Ha visszagondolok az én időmre, nevetnem kell. Sokszor egész délelőtt az öreg Gerő tanító kaptárait segítettük javítani. Dehogy törődött a mi lelkületünkkel. Közben kitavaszodott, a domboldali bokrok alján kidugta fejét az első ibolya. A harmadikosok, mint méhek zsongták körül a bokrokat, keresték az első ibolyaszálakat, a tanító néni asztalára. Nemes vetélkedés indult, ki szed többet. A gyerekek minden reggel korábban keltek, hogy frissen szedett ibolyával várják a tanító nénit. Minden nyíló virág első szálai az ő asztalára vándoroltak. S a virágokkal együtt kinyílottak a gyerekszívek is. Egy tanév fáradtságos munkájából kivirágzott a gondosan elvetett, s ápolgatott szeretet virága. S a szülők örömmel beszélik egymás közt, mennyire szeretik a fiatal tanítónőt. Köszönet és hála minden pedagógusnak, aki gyezrpereiülflal embert” akar tervelniv tilom) A PEDAGÓGUS kevés olyan ember akad Keszthelyen, aki nem ismeri. Az úttörő gyerekek között pedig minden bizonyos egy sem. Kicsit még várnom kell rá itt az irodában. S amikor jön, — kicsit kérdő, de barátságos mosollyal — mentegetőzik. — Nem jöhettem, mert gárdaértekezlet volt. — mondja. — Minden nap tizenegy órakor néhány percre összehívjuk az őrsvezetőket és úttörőfunkcionáriusokat. Mindenki beszámol, hogy mit tett egy nap alatt. Ha nem hallottam volna róla eddig semmit, akkor is megérezném s megérteném e néhány mondatból, hogy nagyon szereti a gyerekeket, az úttörőit. Nem, nem éppenséggel a mondatokból, mert ez a néhány szó nem több, mint tény. De ahogyan mondja, ahogyan nekikészül a beszédnek, amikor az úttörőkre fordítjuk a szót. Azt mondja, hogy nehéz már ötvenéves fejjel ez a munka. Azt mondja sok, s amikor megkérdem, hogy szívesen abbahagyná-e, megütközve néz. — Abbahagyni?.. .őm látom, hogy elgondolkozik, hogy képzeletben megpróbálja elszakítani azt a sok kedves, erős fonalból készült szálat, amely úttörőihez fűzi. A fejét rázza. Nem. Kovács Sándor úttörőcsapatvezető talán soha nem tudna megválni a kispajtásoktól. — ötven év ötven év — mondja és nemcsak a szája, de a szeme is nevet — sok év ez a fürgeséghez, dehát a gyerekek adnak lendületet. Ha én elfáradok, csak rájuk kell néznem. Csupa élet, csupa elevenség, ugye nem csoda ha az ember elfelejti az esztendőket. Az esztendőket, amelyek a felszabadulás előtt sokkal több keserűséget hoztak Kovács Sándornak, mint örömet. Apja még a Szántó-Kovács megmozdulás után menekült Hódmezővásárhelyről. A Tanácsköztársaság idején Nagykanizsán Hamburger elvtárs keze alatt dolgozott. S amikor a Tanácsköztársaságot elfojtották, Kovács Sándor apját elvitték az ellenforradalmi pribékek. Kovács Sándor megjárta a régi rendszer tanítójának minden poklát. Zalaapátiban az iskolából kétszer rúgta ki a klérus az utcára. Akkor már hat gyereke volt és nagy nehezen, sok-sok csalódás és nélkülözés után az állam Muraközbe helyezte. S ott érte a háború is. Írjak még arról, hogy amikor ■ hadifogságba került, a szegedi tábor parancsnoka lett? Hogy a szegedi táborban — anélkül, hogy valaki is megbízta volna — agitált, kisgyűléseket szervezett, bátorította, buzdította a foglyokat. Magyarázta nekik, hogy ez az a szabadság, amelyről Dózsa, Petőfi és József Attila álmodott. — Nagyon szép idők voltak azok — sóhajt, s hát a visszaemlékezés az olyan, különösen a gazdag élet emlékei között, hogy árad, sodor, viszi az ember gondolatait. — Negyvenöt augusztus elsején hazaküldtek földet osztani. Azután behozták Keszthelyre tanítani. Az első dolga volt, hogy kezébe vette a város tanulóifjúságának ügyét. Hogyan is mondja ő? — Mert ha egy gyerek jó tanuló, nem biztos, hogy hazáját, népét szerető kommunista válik belőle. A jó tanulóból kasszafúró is lehet. Arra is használhatja az eszét. A tanuló nevelése több, mint tanítás. Sokkal több. S diákkaptárt szervezett. Ki ne emlékezne a diákkaptárokra, akik abban az időben jártak iskolába? Elsők lettek az országban csaknem kétszáz taggal. Kijártak a határba, lövészárkokat temettek, harckocsikat szedtek szét, drótakadályokat, s ebből teremtettek pénzt. — A zászló itt van az igazgatónál — mondja Kovács Sándor és még most is büszkén csillan a tekintete. — Még ma sem ért utol bennünket egyetlen iskola sem. Ami a büszkeséget illeti, hát bizony van sok egyéb is, amire az lehet. — Sose felejtem el — és úgy mosolyog ez a meleg barna szempár, mintha legkedvesebb emlékei között dédelgetné, amit mond . Amikor a háború után választásokra készültünk, mi mindent vittünk véghez együtt a gyerekekkel. Éjjelenként plakátokat ragasztottunk. A gyerekek úgy szöktek el hazulról. Egyszer aztán meg is ütköztem a somogyi kisgazdákkal. Nagyon haragudtak rám. Olyanformán, hogy ők harmincan voltak, én meg egyedül. H át igen. A gyereket nagyon ** szeretik. Az úttörői. S ő mindenről és mindenkiről beszél, csak önmagáról a lehető legkevesebbet. S arról sem, hogy az ellenforradalom idején az úttörői őrizték a lakását, fegyvert vittek neki, hogy megvédje magát. Hát milyenek is lehetnek ezek az úttörők? — kérdezhetné valaki, hogyan nevelik őket, mi az a „csodaszer“, amely ilyen fiatalokat formál belőlük? Nem titok, és nem is ördöngösség. — Nem olyan bonyolult dolog ez — mondja. — Talán csak lélektani ráhatás kérdése, és az, hogy a gyerekeket nevelni kell, mert ők lépnek a helyünkbe, s amelyik pedagógus nem gondoskodik az utódokról, az nem pedagógus. Azután elmeséli az „angol kém" esetét. Egyik alkalommal gyorsan összehívta az iskola úttörőit, hogy Gyenesdiás közelében egy angol repülőgép ejtőernyővel kémet dobott le. A munkásőrség most riadózik, és körül kellene zárni az erdőt. Táviratot lobogtatott a kezében, amely valóságos távirat volt, de előre kitervelt szöveggel. Nosza a gyer*rekek komolyra vették. — Mit tudnánk mi segíteni —— mondta nekik Kovács Sándor csüggedten. — Mit? Hogy nem? — kiabáltak a pajtások és már szaladt is a csapat, ki késért, ki dorongért, és percek múlva már a gyenesdiási 213-as magaslat felé robogtak. Igen. Ez a hazaszeretetre nevelés egyik módja. Hiszen a kis srácok nem tudták, hogy az egész csak játék, talán némelyik agyában az is megfordult, hogy az az angol kém akár éppen őt is lelőheti, de mentek. Mentek, mert a haza veszélyben volt. S talán éppen ezért adták másfél esztendővel ezelőtt Kovács Sándor kezébe a fegyvert, s azért súgták a fülébe: — Tanár bácsi, ha tudjuk, hogy a halállistán van ... Csak jelezzen, ha baj van, majd segítünk ... Olyan ez az úttörő csapat, mint a vezetője. Mint Kovács Sándor. Örökké mozgó, serény, a totó. S tegyük hozzá, nagyon szép eredményekkel büszkélkedhető. Csak egy példa. Egyik napon az úttörők 11 mázsa rongyot gyűjtöttek. Az egész járás terve 15 mázsa volt. Hogyan csinálták? — Hát úgy, hogy leültem közéjük, és elmondtam, hogy az állam ugye ingyen kinyomtatja a könyveiket, de ehhez azt kért az úttörőktől, hogy hozzanak papírt, hozzanak rongyot. Mert az állam a mi gyerekeink előtt olyan, mint a szülő ... Egyszer vasnapot rendeztünk, és annyit gyűjtöttek, hogy az iskolaudvarban nem lehetett megmozdulni. Arra készültem, hogy róla írok, Kovács Sándorról. S mégis, minden második mondat a gyerekeiről, a munkájukról szól. No igen, mert Kovács Sándor élete olyan szorosan összetartozik a gyerekek nevelésével, mint szívhez a vér. S ahogy a szív nem él, nem működik vér nélkül, úgy Kovács Sándort se lehet elképzelni az úttörőmozgalom, a nevelés nélkül. Ilyen ő. Ilyen, akit nem lehet elválasztani attól, ami a hivatása. Ilyen ő, akiről még mennyi mindent el kellene mondani. A temérdek kitüntetést, hogy amióta Németországban járt, csaknem 800 levelet kapott ottani barátaitól, hogy régi tanítványai naponta keresik fel leveleikkel, s mennyi benne az erő, a terv, az akarat. S milyen kár, hogy a keretek csak egy-egy pillantást engednek életébe, munkájába. Abba az életbe és munkába, amelyért csak tisztelet jár. S ha a betű jelentheti a megbecsülés és tisztelet virágot — mert jelentheti —, akkor ez a néhány sor a megbecsülés és a tisztelet virágcsokra, Kovács Sándornak. (V) Alkonyatkor A patakhoz érve megállok, s hallgatom a pihenni térő szép tanyavilágot. A nap már csajt a jegenyék koronáit éri, meg egy lágy mosoly, aztán a Bakonyt is megtetézi. Mintha elnémulna körülöttem minden, csak a tücsök muzsikája hallik oly csodálatos szénét. Pedig ha felfigyelsz erre a zenére, különleges világba jutsz. E bársonyos patakmenti rétnek lágy ölében megnyugtató az érzés. A bokor megrázzon, mintha Dlágyesicsét hogy látom, hogy éjszakára Valaki nála van szálláson. A rémest lágy ölébe érve megpihenek egy kevés fáéra. Oly boldogan fogad, mint titkos szerelmesét. Aztán megcirógat édes UJátftTOje mosolyogva kinálgat szebbnél-szebb virággal. Mennyi szép, mennyi Jól lehet, hogy kevés, mégis nyugtató. Adhat az Idegen miliiaszfir tükstíti azért csak mostohája maradta az Idegen földnek. Saakaly Jéissá, WrWTtkírTjJ "