Középdunántúli Napló, 1959. február (Veszprém, 15. évfolyam, 27-50. szám)

1959-02-01 / 27. szám

FORUM rtew£it& BÚZÁS HUGA: A forradalmár Azon az utcán láttam először a lánymosolyát, hol vérdalukat susogón zúgták a vén topolyák, mikor a harc előtt szava robbant a vasívű hídon: „Fiúk, proletárok a nyomorunkat fegyverbe hívom!” Nem rettentette börtön, a rács, se a vér, se a sortűz erőket adott veríték s az úri násznyoszolyán durván legyalázott nők sikolya az a sok szűz, az a könny, az a gyász, az a szenny az utca során, rabság, bilincs erőket adott, meg a szörnyű bitófa, eső mosogatta a vért el azóta ... most házmesterek söprik az őszi levélt hajnalonta, ki gondol a korra, amely a Mát nekünk idehozta? Ifjúmunkások lépnek a szent köveken kopogón s egy gép zakatol, csikorog a régi utcasoron, szerelmespárok lépnek az esti homályra a járdán, de mintha a vért pirosan egy éjjel csorogni látnám, pedig oly napsütötte nappal a ház, az az oldal, ahol megy egy őszülő bácsi megállva a bottal, hol vérdalukat susogón zúgják a vén topolyák, azon az utcán láttam először a lánymosolyát. CSÁNYI LÁSZLÓ: Negyven felé Nem jajszóval jött s lázzal. Fújt a szél kint és felriadtam éjszaka. Sötéten zúgtak a fék. A Hold lengett az égen és olyan súlyosan feszült az ég, mint egy ázott ponyva. Éreztem, felém­ent valaki. Vártam a baljós és ében éjszakában és nem értettem én sem. Mint finom kéz, mely durva kelmét érint, csak ennyi volt. Rőt, ködös ősz jött, más, mint az elmúlt, régi őszök, kint megeredt az eső, azt figyeltem, hogy ablakomon dobol és ijedten éreztem, amint visszhangzott szívemben s számoltam is, harminc, harmincöt, negyven­­ , i aKe2fpcm»A!»Tfrti *•—____mnr NAPLÓ hg^j ÉBREDÉS T11 és öt elmúlt. A tanács új épületének ajtaján özön­lenek az emberek. A széles ut­ca felszívja őket és áramlik, hömpölyög a munka utáni vi­dám sereg. Lökdösődnek, ne­vetgélnek, nézegetik a kiraka­tokat és tisztelettel köszönnek egymásnak. Az egyik emeleti ablaknál férfi áll. Nézi a naptól kigyul­ladt fellegeket. Parázslik, izzik a nyugati égbolt és a szemközti ház cserepei is szikrákat szór­nak. Persze, persze, a nyomasz­tó napok már elmúltak. A fegy­veres harcok, az ellenforrada­lom már elmúlt, és olyan, mintha nem is három hónap, de tíz év távolából emlékezne a véres napokra. Most is szo­rítja szívét, ha rágondol, és mintha ijesztő borzongás járná a testét. Most jó, nincs itt senki, el­mentek. t­­ávoli tekintete visszatér, végigsiklik az utcán. Észrevétlen összerezzen. Még fél az emberektől és most raj­tuk kell magát átpréselni, hogy a csendes kis szemközti utcába betérjen. Ott nincsenek ennyi­en. Kedvetlenül húzza le a fe­kete könyökvédőt, összehajto­gatja és beteszi íróasztala fiók­jába. Még egyszer végignéz ki­csiny birodalmán, majd kifelé menet megsimítja a barna fa­korlátot, mely elrekeszt tőle mindenkit és biztos határként öleli körül. Ennek örült leg­jobban az épületben. A portás nem köszön neki, ismeri. A tömegben riadtan ugrándo­zik, a kis cingár emberke. Ha va­laki észrevenné, jót nevethetne, de nem törődik vele senki, egy­mással vannak elfoglalva. Vég­re eljut a sarokig. A kapu alatt még egyszer visszanéz, majd kettesével ugrál fel a lépcsőn, örül, hogy hazaérkezett. A felesége a konyhában dol­gozik, de Lacikát nem találja sehol. A felszabadult ember örömével járkál, tib­lábol, a gyereket keresi, önkéntelenül is az ablakhoz lép, éppen jó­kor. A kemény, mard katona nem várt fürgeséggel ugrik az utcán csetlő-botló gyerek után és elkapja egy veszettül szágul­dó kocsi elől. Magához öleli a riadt kisfiút, aki csak most ér­ti meg, hogy mi történt és a katonához simul. A­z apa fel szeretné tépni ** az ablakot és leordítani, hogy azonnal jöjjön fel, de nem meri. Szorítja az ablakfélfát, hogy szinte fáj, de a fegyver látása teljesen megbénítja. Ezalatt lenn a messzi Szibé­ria fia, mackóként babusgatja a gyereket, nem is tudja, hogy mit csináljon vele örömében. Éppen olyan, mint a kisöccse, akit már két éve nem látott. Hirtelen nyílik az épületen egy ajtó, a parancsnok lép ki a feleségével. Rosszalólag csóvál­ja a fejét, majd a riadt, tátott­­szájú legénykét meglátva, el­mosolyodik. A katona mond valamit és közben simogatja a gyereket. A tiszt bólint és in­dulna is, de a felesége vissza­szalad valamiért. Az apa sajgó kezével meg­simítja izzadt homlokát és nyel egy nagyot, mert kiszáradt a torka. Üvölteni kellene, kiabál­ni, hisz elviszik a gyereket! Nyitva az ajtó és két szovjet katona között áll a kisfia! El­viszik! — nyilalik belé ismét. Közben a hölgy mosolyogva visszatér és leguggol a gyerek mellé. Ad neki valamit, majd visszaveszi az egyiket és ha­­raptat belőle, azután megcsó­kolja. A félelmet a kíváncsiság váltja fel. Az apa nyújtja a nyakát, hogy jobban lásson. Lacika kézenfogja a hölgyet és mosolyogva jönnek át az ut­cán. A függönyt fáradtan ma■ ga elé húzza. Az oktalan félsz­et pirító szégyen váltotta fel. A rekamiéhez támolygott, és fejét a kezébe hajtotta. Gon­dolatai filmszerűen futkároztak, peregtek. ...Ukrajna, 1943. Táviratban tudatják vele, hogy anyja légi­támadás áldozata lett. Édes­anyja — a mindene. Belekábul a csapásba, őrjöng a fájdalom­tól. Hirtelen a bosszú, a gyil­kolás keríti hatalmába. Nem számít az, hogy angolok voltak és itt csak oroszok vannak. Most csak az ölni vágyás fűti. Mindenki ellenség, aki nem magyar. Kitántorog az iskolá­ból, ahol raja van elhelyezve, és egy gyerekre, akit először meglát az utcán, fegyvert emel. Gyilkolni akar A vérbe induló szerszámot utána lopakodó ba­rátja ragadja meg. Egy pilla­natig még birkózik benne a kettévágott akarat, de aztán ki­józanodik. A szégyen és a fáj­dalom zokogásban tört ki. — Édesanyám! Meghalt az anyám! — zokogja a meglett férfi barátja vállán. A gyerek csak áll, nem érti mi történt, aztán elszalad ... — Apa,­ Apa! — hallatszik kintről, és a hanggal együtt már a gyerek is berobban. — Nézd, mit kaptam! — és máris tárja kicsiny ökleit, de a lehajtott fej láttán megtor­pan, értetlenül áll. Ez a csodál­kozó tekintet megint a másik kisfiút, a halálba indulót idézi. Az is megmenekült. Meg sem köszönte Daninak, a barátjá­nak. A gyerek csak majszolja a ** csokoládét, majd látva, hogy nem figyelnek rá, kisza­lad az anyjához. A kebel kegyetlen nyomása lassan csökken. Feláll és fel­szedi a szétszórt papírokat. Ki­simítja és lassan betűzi: MIR. Mennyit is látta már leírva! Béke! — igen, béke! Már tizen­egy éve béke! — és mennyire elfelejtkezett ő erről. Most csak ízlelgeti a szót, mint az elve­szettnek hitt megtért gyerek­nek, úgy örül. Keblében érzi az ízét. Béke! Feszíti ez a különös zamatú szó. Hirtelen ismét Da­ni ötlik eszébe. Itt a határban szöktek meg együtt a frontról. Barátja még utána szólt: — Majd írjál! — Jó. Ha béke lesz! — kiál­tott vissza. Aztán szétváltak, Dani a Szeged melletti kis falu­ba, ő meg ide, a nagyvárosba, ahol nem várta senki. Pedig, hogy ígérte az anyja, mikor búcsúztatta, hogy várja, nagyon várja. T h­ullámoztak érzései, a szé­■e­gyen nőtt a kebelben. Bocsánatot szeretett volna kér­ni. Bocsánatot a mord szovjet katonától, az emberektől, min­denkitől. Fájt neki, hogy eddig nem vette észre, hogy béke van, béke! A feleségéhez indult. — Anyu! Nem tudod, a régi noteszom hol van? Abban van a Dani címe. — Az asszony megütközve néz rá. A férfi ma­­gyarázólag hozzáteszi. — Írni akarok neki, hisz bé­ke van, béke! Pünkösti árpád. A BALATON-KÖRNYÉK MŰEMLÉKEI Megjegyzések egy könyvről A BALATON-KÖRNYÉK hazánkban leg­gazdagabb műemlékekben, itt a legtöbb kö­zépkori templom­, várrom. Számtalan he­lyen barokk műemléket találhatunk, sőt a későbbi korból is vannak kimagasló építé­szeti alkotások. Az említett egyházi, királyi, főúri építményeken kívül igen értékes népi műemlékek láthatók vidékünkön, falusi há­zak, szőlőhegybeli présházak. Érthető, hogy fokozottabb érdeklődés kíséri a Balaton­­környéki műemlékeket, nemcsak számbeli gazdagságuk miatt, de az élénk idegenfor­galom kapcsán is. Most Entz Gézától és Gerő Lászlótól új könyv jelent meg, ami bemutatja a Balaton­­környék műemlékeit. Bevezetőben egy öt­ven oldalnyi összefoglalás tárgyalja a vi­dék múltját, társadalmi és gazdasági fejlő­déstörténetét, s ezzel összefüggően a korsza­kok jelentősebb építészeti alkotásait. Na­gyon jól megfogalmazott, tanulságos fejezet, aminek ismeretében világossá válnak az ol­vasó előtt az egyes műemlékek keletkezé­sének körülményei, okai, s mindazok a tár­sadalmi, gazdasági tényezők, amik közre­játszhattak egy nagyobbszabású építészeti alkotás létrehozásában A bevezető fejezet rövid régészeti összefoglalást is ad vidé­künkről, bizonyítva a Balaton környékének sokezer éves kultúráját. A BALATON KÖRNYÉKÉBEN a könyv tájegységet lát, történetét is egységesnek te­kinti. Magam részéről a Balaton környékét nem találnám ennyire egységesnek, hisz földrajzilag is meglehetős különbségek van­nak a tó északi és déli partja közt. A be­vezetés régészeti fejezete is többé-k­evésbé ellentmond ennek a föltételezett történelmi egységnek, mert azt tapasztalhatjuk, hogy az ősrégészeti leletek, de a későbbiek is (bádeni kultúra, bronzkor, vasikor kelta, ró­mai, avar stb. leletek) nem egyforma meny­­nyiségben és jelentőségben kerülnek elő az északi és a déli part mellékéről. A ma­gyarság megtelepedése óta meglehetős éles néprajzi különbségek alakultak ki a tó két partja között (pl. a települések számában, formájában, az építkezésben stb.) s ennyi­ben nem beszélhetünk kifejezett Balaton­­melléki etnikai csoportról. Értékesek a könyv műtörténeti, kultúr­történeti megállapításai, pl. a számtalan emlékanyag alapján feltételezhető, hogy már a XII—XIII. században a Balaton vidékén erős helyi kézműves réteg alakult ki, a re­neszánsz emlékek pedig arra utalnak, hogy később is helyi műhely működött. A XIII. SZÁZADTÓL földesuraink támo­gattak bizonyos településeket és így­ ezek mezővárosokká emelkedtek. De ennek elle­nére igazi városi fejlődés a Balaton men­tén sohasem volt, erre a földesúri hatalom nem adott lehetőséget. A mezővárosok 3 falusinál magasabb életszínvonalat élveztek, de a lakosság jogilag mégis jobbágysorba tartozott. A mezőváros jellegnek köszönhe­tő, hogy pl. Keszthelyen nagyszabású góti­kus templom épült. A XIV—XV. század fo­lyamán a várak legnagyobb része is főurak kezére jut, ezzel a ténnyel kapcsolatosak a nagyobb méretű várépítkezések. A török és a kuruc háborúk után a XVIII. század a barokk újjáépítés kora, a Balaton melléke ez idő tájt a közép- és kisnemesi bir­tokok korszaka. Ezzel magyarázhatjuk a fa­lusi kúriák, szőlőhegybeli szép présházak létrejöttét. A kitűnően megírt bevezetés után az egyes műemlékek rövid topográfiai leírása következik. Mindenképpen hasznos beosz­tást követ a mű, amikor az egyes műemlé­keket tájak szerint tárgyalja, így az érdek­lődő azonnal megtalálhatja egy adott hely jelentős műemlékeit. A felsorolásban azon­ban bizonyos egyenlőtlenségek mutatkoznak. Például nem említi Vörösberénynél az egyik pincébe beépített gótikus kapubélele­­tet. A herényi református templommal kap­csolatban megjegyzi, hogy a „kapujára el­helyezett tábla szerint már 1290-ben állott.” Ehhez csak annyit, hogy egy felszegezett idegenforgalmi jellegű táblát hiteles törté­neti forrásnak nem fogadhatunk el. A Rév­fülöp határában lévő vasúti őrház közelében lévő, két méter magas romokról tudomá­sunk szerint eddig még római régész nem nyilatkozott és így kissé korai ezt rómainak nevezni. Badacsonytomaj leírásánál a to­pográfiai rész elfelejtette megemlíteni Lád község egykori Szt. István templomának maradványait, pedig emellett nyaranta na­ponta sokezren elmennek és így az emlékek méltán számíthatnak érdeklődésre. A bada­csonyi Köbölkútról került elő valószínűleg az a kőoroszlén, ami most a Balatoni Mú­zeumben van, hasonlóképpen itt őrzik azt az emberformájú oszlopfőt is, ami szintén Badacsonyról került elő. Mindezekről a könyv nem emlékezik meg. HELYES, HOGY A MŰEMLÉKEK felso­rolásába bevették a népi jellegű műemléke­ket, parasztházakat, szőlőhegyi présházakat. Ezen a téren az utolsó húsz év alatt meg­lehetős néprajzi kutatás folyt, a könyv azonban minderről nem nagyon vett tudo­mást. A szakirodalom több pontosan datált XVIII. századbeli parasztházat, présházat közölt (pl. Nemesvámos, Balatonarács, Ba­latonszepezd, Tapolca szőlőhegyek) ezek kö­zül azonban egy sem fordul elő a topográ­fiában. A közölt parasztház, présház fény­képek nem épp a legjellegzetesebb épülete­ket mutatják be, a felsorolásból is igen sok értékes parasztház, présház hiányzik, noha mindezeket a szakirodalom már közölte. Az 1844-es évszámú Dornyay boronapince a könyv szerint „barokk”. Aki a pincét látta már, az barokk építészeti jelleget nem fog tudni abban felfedezni. A NAGYKÖZÖNSÉGNEK szánt műtör­téneti jellegű művekben igen fontos a bő bibliográfia, mert ennek alapján az érdek­lődő további részletkérdésekkel ismerkedik meg. Könyvünk biblográfiája meglehető­sen egyenlőtlen, hiányos. Hiányzik pl. a bibliográfiából a sümegi műemlékekkel iga­zán behatóan foglalkozó Végvári Lajos ne­ve, ugyanakkor a Végvárit felhasználó útika­lauz bent szerepel. Sok, a Balaton környé­kével foglalkozó kultúrtörténeti, művészet­­történeti, néprajzi cikk hiányzik, másrészt szerepel a Turisták Lapjának egy leírása. A szakirodalom nagy részének mellőzésével bekerült a bibliográfiába a Gyöngyösi csár­da c. kiadvány, ami pedig csak bakonyi be­tyárokkal foglalkozik. Az 55. kép alá Bala­tonkenesét írták, de mi a képen inkább Balatonföldvárt látjuk. Ilyen egyenlőtlensé­gek nem válnak javára a különben szép ki­állítású és alapos művészettörténeti össze­foglalást nyújtó, értékes tartalmú balatoni könyvnek. Dr. Vajkai Aurél Jól sikerült irodalmi est Sümegen Január huszonötödikén, va­sárnap a Hazafias Népfront sü­megi bizottsága nagysikerű iro­dalmi estet rendezett a község művelődési otthonában, a sü­megi és néhány megyei író részvételével. A művelődési otthon nézőte­rét zsúfolásig megtöltő közön­ség előtt Cserhát József, Csiki Ottó, Egerszegi Ferenc, Búzás Huba, Kovács Imre, Kovács J. András, Szabó Béla, Thiery Ár­pád és Vágvölgyi László olvas­ták fel írásaikat.

Next