Középdunántúli Napló, 1959. február (Veszprém, 15. évfolyam, 27-50. szám)
1959-02-01 / 27. szám
FORUM rtew£it& BÚZÁS HUGA: A forradalmár Azon az utcán láttam először a lánymosolyát, hol vérdalukat susogón zúgták a vén topolyák, mikor a harc előtt szava robbant a vasívű hídon: „Fiúk, proletárok a nyomorunkat fegyverbe hívom!” Nem rettentette börtön, a rács, se a vér, se a sortűz erőket adott veríték s az úri násznyoszolyán durván legyalázott nők sikolya az a sok szűz, az a könny, az a gyász, az a szenny az utca során, rabság, bilincs erőket adott, meg a szörnyű bitófa, eső mosogatta a vért el azóta ... most házmesterek söprik az őszi levélt hajnalonta, ki gondol a korra, amely a Mát nekünk idehozta? Ifjúmunkások lépnek a szent köveken kopogón s egy gép zakatol, csikorog a régi utcasoron, szerelmespárok lépnek az esti homályra a járdán, de mintha a vért pirosan egy éjjel csorogni látnám, pedig oly napsütötte nappal a ház, az az oldal, ahol megy egy őszülő bácsi megállva a bottal, hol vérdalukat susogón zúgják a vén topolyák, azon az utcán láttam először a lánymosolyát. CSÁNYI LÁSZLÓ: Negyven felé Nem jajszóval jött s lázzal. Fújt a szél kint és felriadtam éjszaka. Sötéten zúgtak a fék. A Hold lengett az égen és olyan súlyosan feszült az ég, mint egy ázott ponyva. Éreztem, felément valaki. Vártam a baljós és ében éjszakában és nem értettem én sem. Mint finom kéz, mely durva kelmét érint, csak ennyi volt. Rőt, ködös ősz jött, más, mint az elmúlt, régi őszök, kint megeredt az eső, azt figyeltem, hogy ablakomon dobol és ijedten éreztem, amint visszhangzott szívemben s számoltam is, harminc, harmincöt, negyven , i aKe2fpcm»A!»Tfrti *•—____mnr NAPLÓ hg^j ÉBREDÉS T11 és öt elmúlt. A tanács új épületének ajtaján özönlenek az emberek. A széles utca felszívja őket és áramlik, hömpölyög a munka utáni vidám sereg. Lökdösődnek, nevetgélnek, nézegetik a kirakatokat és tisztelettel köszönnek egymásnak. Az egyik emeleti ablaknál férfi áll. Nézi a naptól kigyulladt fellegeket. Parázslik, izzik a nyugati égbolt és a szemközti ház cserepei is szikrákat szórnak. Persze, persze, a nyomasztó napok már elmúltak. A fegyveres harcok, az ellenforradalom már elmúlt, és olyan, mintha nem is három hónap, de tíz év távolából emlékezne a véres napokra. Most is szorítja szívét, ha rágondol, és mintha ijesztő borzongás járná a testét. Most jó, nincs itt senki, elmentek. távoli tekintete visszatér, végigsiklik az utcán. Észrevétlen összerezzen. Még fél az emberektől és most rajtuk kell magát átpréselni, hogy a csendes kis szemközti utcába betérjen. Ott nincsenek ennyien. Kedvetlenül húzza le a fekete könyökvédőt, összehajtogatja és beteszi íróasztala fiókjába. Még egyszer végignéz kicsiny birodalmán, majd kifelé menet megsimítja a barna fakorlátot, mely elrekeszt tőle mindenkit és biztos határként öleli körül. Ennek örült legjobban az épületben. A portás nem köszön neki, ismeri. A tömegben riadtan ugrándozik, a kis cingár emberke. Ha valaki észrevenné, jót nevethetne, de nem törődik vele senki, egymással vannak elfoglalva. Végre eljut a sarokig. A kapu alatt még egyszer visszanéz, majd kettesével ugrál fel a lépcsőn, örül, hogy hazaérkezett. A felesége a konyhában dolgozik, de Lacikát nem találja sehol. A felszabadult ember örömével járkál, tiblábol, a gyereket keresi, önkéntelenül is az ablakhoz lép, éppen jókor. A kemény, mard katona nem várt fürgeséggel ugrik az utcán csetlő-botló gyerek után és elkapja egy veszettül száguldó kocsi elől. Magához öleli a riadt kisfiút, aki csak most érti meg, hogy mi történt és a katonához simul. Az apa fel szeretné tépni ** az ablakot és leordítani, hogy azonnal jöjjön fel, de nem meri. Szorítja az ablakfélfát, hogy szinte fáj, de a fegyver látása teljesen megbénítja. Ezalatt lenn a messzi Szibéria fia, mackóként babusgatja a gyereket, nem is tudja, hogy mit csináljon vele örömében. Éppen olyan, mint a kisöccse, akit már két éve nem látott. Hirtelen nyílik az épületen egy ajtó, a parancsnok lép ki a feleségével. Rosszalólag csóválja a fejét, majd a riadt, tátottszájú legénykét meglátva, elmosolyodik. A katona mond valamit és közben simogatja a gyereket. A tiszt bólint és indulna is, de a felesége visszaszalad valamiért. Az apa sajgó kezével megsimítja izzadt homlokát és nyel egy nagyot, mert kiszáradt a torka. Üvölteni kellene, kiabálni, hisz elviszik a gyereket! Nyitva az ajtó és két szovjet katona között áll a kisfia! Elviszik! — nyilalik belé ismét. Közben a hölgy mosolyogva visszatér és leguggol a gyerek mellé. Ad neki valamit, majd visszaveszi az egyiket és haraptat belőle, azután megcsókolja. A félelmet a kíváncsiság váltja fel. Az apa nyújtja a nyakát, hogy jobban lásson. Lacika kézenfogja a hölgyet és mosolyogva jönnek át az utcán. A függönyt fáradtan ma■ ga elé húzza. Az oktalan félszet pirító szégyen váltotta fel. A rekamiéhez támolygott, és fejét a kezébe hajtotta. Gondolatai filmszerűen futkároztak, peregtek. ...Ukrajna, 1943. Táviratban tudatják vele, hogy anyja légitámadás áldozata lett. Édesanyja — a mindene. Belekábul a csapásba, őrjöng a fájdalomtól. Hirtelen a bosszú, a gyilkolás keríti hatalmába. Nem számít az, hogy angolok voltak és itt csak oroszok vannak. Most csak az ölni vágyás fűti. Mindenki ellenség, aki nem magyar. Kitántorog az iskolából, ahol raja van elhelyezve, és egy gyerekre, akit először meglát az utcán, fegyvert emel. Gyilkolni akar A vérbe induló szerszámot utána lopakodó barátja ragadja meg. Egy pillanatig még birkózik benne a kettévágott akarat, de aztán kijózanodik. A szégyen és a fájdalom zokogásban tört ki. — Édesanyám! Meghalt az anyám! — zokogja a meglett férfi barátja vállán. A gyerek csak áll, nem érti mi történt, aztán elszalad ... — Apa, Apa! — hallatszik kintről, és a hanggal együtt már a gyerek is berobban. — Nézd, mit kaptam! — és máris tárja kicsiny ökleit, de a lehajtott fej láttán megtorpan, értetlenül áll. Ez a csodálkozó tekintet megint a másik kisfiút, a halálba indulót idézi. Az is megmenekült. Meg sem köszönte Daninak, a barátjának. A gyerek csak majszolja a ** csokoládét, majd látva, hogy nem figyelnek rá, kiszalad az anyjához. A kebel kegyetlen nyomása lassan csökken. Feláll és felszedi a szétszórt papírokat. Kisimítja és lassan betűzi: MIR. Mennyit is látta már leírva! Béke! — igen, béke! Már tizenegy éve béke! — és mennyire elfelejtkezett ő erről. Most csak ízlelgeti a szót, mint az elveszettnek hitt megtért gyereknek, úgy örül. Keblében érzi az ízét. Béke! Feszíti ez a különös zamatú szó. Hirtelen ismét Dani ötlik eszébe. Itt a határban szöktek meg együtt a frontról. Barátja még utána szólt: — Majd írjál! — Jó. Ha béke lesz! — kiáltott vissza. Aztán szétváltak, Dani a Szeged melletti kis faluba, ő meg ide, a nagyvárosba, ahol nem várta senki. Pedig, hogy ígérte az anyja, mikor búcsúztatta, hogy várja, nagyon várja. T hullámoztak érzései, a szé■egyen nőtt a kebelben. Bocsánatot szeretett volna kérni. Bocsánatot a mord szovjet katonától, az emberektől, mindenkitől. Fájt neki, hogy eddig nem vette észre, hogy béke van, béke! A feleségéhez indult. — Anyu! Nem tudod, a régi noteszom hol van? Abban van a Dani címe. — Az asszony megütközve néz rá. A férfi magyarázólag hozzáteszi. — Írni akarok neki, hisz béke van, béke! Pünkösti árpád. A BALATON-KÖRNYÉK MŰEMLÉKEI Megjegyzések egy könyvről A BALATON-KÖRNYÉK hazánkban leggazdagabb műemlékekben, itt a legtöbb középkori templom, várrom. Számtalan helyen barokk műemléket találhatunk, sőt a későbbi korból is vannak kimagasló építészeti alkotások. Az említett egyházi, királyi, főúri építményeken kívül igen értékes népi műemlékek láthatók vidékünkön, falusi házak, szőlőhegybeli présházak. Érthető, hogy fokozottabb érdeklődés kíséri a Balatonkörnyéki műemlékeket, nemcsak számbeli gazdagságuk miatt, de az élénk idegenforgalom kapcsán is. Most Entz Gézától és Gerő Lászlótól új könyv jelent meg, ami bemutatja a Balatonkörnyék műemlékeit. Bevezetőben egy ötven oldalnyi összefoglalás tárgyalja a vidék múltját, társadalmi és gazdasági fejlődéstörténetét, s ezzel összefüggően a korszakok jelentősebb építészeti alkotásait. Nagyon jól megfogalmazott, tanulságos fejezet, aminek ismeretében világossá válnak az olvasó előtt az egyes műemlékek keletkezésének körülményei, okai, s mindazok a társadalmi, gazdasági tényezők, amik közrejátszhattak egy nagyobbszabású építészeti alkotás létrehozásában A bevezető fejezet rövid régészeti összefoglalást is ad vidékünkről, bizonyítva a Balaton környékének sokezer éves kultúráját. A BALATON KÖRNYÉKÉBEN a könyv tájegységet lát, történetét is egységesnek tekinti. Magam részéről a Balaton környékét nem találnám ennyire egységesnek, hisz földrajzilag is meglehetős különbségek vannak a tó északi és déli partja közt. A bevezetés régészeti fejezete is többé-kevésbé ellentmond ennek a föltételezett történelmi egységnek, mert azt tapasztalhatjuk, hogy az ősrégészeti leletek, de a későbbiek is (bádeni kultúra, bronzkor, vasikor kelta, római, avar stb. leletek) nem egyforma menynyiségben és jelentőségben kerülnek elő az északi és a déli part mellékéről. A magyarság megtelepedése óta meglehetős éles néprajzi különbségek alakultak ki a tó két partja között (pl. a települések számában, formájában, az építkezésben stb.) s ennyiben nem beszélhetünk kifejezett Balatonmelléki etnikai csoportról. Értékesek a könyv műtörténeti, kultúrtörténeti megállapításai, pl. a számtalan emlékanyag alapján feltételezhető, hogy már a XII—XIII. században a Balaton vidékén erős helyi kézműves réteg alakult ki, a reneszánsz emlékek pedig arra utalnak, hogy később is helyi műhely működött. A XIII. SZÁZADTÓL földesuraink támogattak bizonyos településeket és így ezek mezővárosokká emelkedtek. De ennek ellenére igazi városi fejlődés a Balaton mentén sohasem volt, erre a földesúri hatalom nem adott lehetőséget. A mezővárosok 3 falusinál magasabb életszínvonalat élveztek, de a lakosság jogilag mégis jobbágysorba tartozott. A mezőváros jellegnek köszönhető, hogy pl. Keszthelyen nagyszabású gótikus templom épült. A XIV—XV. század folyamán a várak legnagyobb része is főurak kezére jut, ezzel a ténnyel kapcsolatosak a nagyobb méretű várépítkezések. A török és a kuruc háborúk után a XVIII. század a barokk újjáépítés kora, a Balaton melléke ez idő tájt a közép- és kisnemesi birtokok korszaka. Ezzel magyarázhatjuk a falusi kúriák, szőlőhegybeli szép présházak létrejöttét. A kitűnően megírt bevezetés után az egyes műemlékek rövid topográfiai leírása következik. Mindenképpen hasznos beosztást követ a mű, amikor az egyes műemlékeket tájak szerint tárgyalja, így az érdeklődő azonnal megtalálhatja egy adott hely jelentős műemlékeit. A felsorolásban azonban bizonyos egyenlőtlenségek mutatkoznak. Például nem említi Vörösberénynél az egyik pincébe beépített gótikus kapubéleletet. A herényi református templommal kapcsolatban megjegyzi, hogy a „kapujára elhelyezett tábla szerint már 1290-ben állott.” Ehhez csak annyit, hogy egy felszegezett idegenforgalmi jellegű táblát hiteles történeti forrásnak nem fogadhatunk el. A Révfülöp határában lévő vasúti őrház közelében lévő, két méter magas romokról tudomásunk szerint eddig még római régész nem nyilatkozott és így kissé korai ezt rómainak nevezni. Badacsonytomaj leírásánál a topográfiai rész elfelejtette megemlíteni Lád község egykori Szt. István templomának maradványait, pedig emellett nyaranta naponta sokezren elmennek és így az emlékek méltán számíthatnak érdeklődésre. A badacsonyi Köbölkútról került elő valószínűleg az a kőoroszlén, ami most a Balatoni Múzeumben van, hasonlóképpen itt őrzik azt az emberformájú oszlopfőt is, ami szintén Badacsonyról került elő. Mindezekről a könyv nem emlékezik meg. HELYES, HOGY A MŰEMLÉKEK felsorolásába bevették a népi jellegű műemlékeket, parasztházakat, szőlőhegyi présházakat. Ezen a téren az utolsó húsz év alatt meglehetős néprajzi kutatás folyt, a könyv azonban minderről nem nagyon vett tudomást. A szakirodalom több pontosan datált XVIII. századbeli parasztházat, présházat közölt (pl. Nemesvámos, Balatonarács, Balatonszepezd, Tapolca szőlőhegyek) ezek közül azonban egy sem fordul elő a topográfiában. A közölt parasztház, présház fényképek nem épp a legjellegzetesebb épületeket mutatják be, a felsorolásból is igen sok értékes parasztház, présház hiányzik, noha mindezeket a szakirodalom már közölte. Az 1844-es évszámú Dornyay boronapince a könyv szerint „barokk”. Aki a pincét látta már, az barokk építészeti jelleget nem fog tudni abban felfedezni. A NAGYKÖZÖNSÉGNEK szánt műtörténeti jellegű művekben igen fontos a bő bibliográfia, mert ennek alapján az érdeklődő további részletkérdésekkel ismerkedik meg. Könyvünk biblográfiája meglehetősen egyenlőtlen, hiányos. Hiányzik pl. a bibliográfiából a sümegi műemlékekkel igazán behatóan foglalkozó Végvári Lajos neve, ugyanakkor a Végvárit felhasználó útikalauz bent szerepel. Sok, a Balaton környékével foglalkozó kultúrtörténeti, művészettörténeti, néprajzi cikk hiányzik, másrészt szerepel a Turisták Lapjának egy leírása. A szakirodalom nagy részének mellőzésével bekerült a bibliográfiába a Gyöngyösi csárda c. kiadvány, ami pedig csak bakonyi betyárokkal foglalkozik. Az 55. kép alá Balatonkenesét írták, de mi a képen inkább Balatonföldvárt látjuk. Ilyen egyenlőtlenségek nem válnak javára a különben szép kiállítású és alapos művészettörténeti összefoglalást nyújtó, értékes tartalmú balatoni könyvnek. Dr. Vajkai Aurél Jól sikerült irodalmi est Sümegen Január huszonötödikén, vasárnap a Hazafias Népfront sümegi bizottsága nagysikerű irodalmi estet rendezett a község művelődési otthonában, a sümegi és néhány megyei író részvételével. A művelődési otthon nézőterét zsúfolásig megtöltő közönség előtt Cserhát József, Csiki Ottó, Egerszegi Ferenc, Búzás Huba, Kovács Imre, Kovács J. András, Szabó Béla, Thiery Árpád és Vágvölgyi László olvasták fel írásaikat.