Középdunántúli Napló, 1960. február (Veszprém, 16. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-02 / 27. szám
IWO. február 2. KÖZÉPDUNÁNTÚLI NAPLÓ Ne az íróasztal mellett!... Mit csinál a tervező mérnök?ermészetesen — tervez, ülrajzolóasztal mellett, rajzol, számításokat végez — gondolja a gyanútlan olvasó. Nos, nem mindig és nem egészen így áll aelyzet. A balatonfüredi Hajógyárban — mint nemrég mesélte a gyár főmérnöke, Benkő Andor elvtárs — régebb óta és általánosan bevett szokás, hogy a tervező elkíséri útjára egy-egy alkalommal az általa készített vontatót vagy uszályt. — Gyakran előfordul, hogy egy-egy apró részletkérdésre, amely az íróasztal mellett esetleg elkerülte a figyelmét, csak saját bőrén tapasztalva annak káros következményeit, figyel fel a tervező. Apró dolgot tudok példának felhozni. Tegyük fel, hogy egy hajó lejáratánál a tervrajzon lekerekítés nélküli szögletet tüntet fel; úgy véli, hogy az megfelel a célnak. Ám ha mondjuk két hétig a hajón tartózkodik, napjában háromszor le - fel jár a bizonyos ajtón át, és napjában háromszor veri be fejét vagy könyökét az éles kiszögellésbe, nos akkor bizony eszébe jut majd az íróasztal mellett is, hogy ezt meg ezt a szögletet le kell kerekíteni. Hiszen a rakodómunkások nemcsak könyöküket verik be abba napjában háromszor, hanem a rakodásban is gátolja őket... Székely Sándor, a pár egyik tervező mérnöke is töltött kéthetes tanulmányutat a gyár egyik bizonyos régebbi típusú uszályán. Csak a rakodó állomáson jött rá, hogy a korszerű uszályokhoz nem elég olyan erősségű szilárdító konstrukció, mint amilyeneket a szakirodalom előír, s mint amilyenek eddig meg is feleltek. A rakodási technológia fejlődése, pontosabban a korábbinál sokkal gyorsabb ütemű gépesített rakodás erőteljesebben veszi igénybe magát az uszályt. A tapasztalatból levonták a következtetést: a következő szériát erősebb szerkezettel látják el. Korábban az uszályokat a szó szoros értelmében nem merték korszerű világítással, dinamó fejlesztette árammal ellátni, mert oly információkat kaptak, hogy az uszályokon a személyzet nem megfelelő, nem képes a drága berendezéseket kezelni. Ezért aztán az ósdi petróleumlámpákat egyelőre csupán az akkumulátoros világítás váltotta fel. Igen ám, csakhogy az akkumulátor gyorsan kimerül, tölteni kell, töltése pedig a hajóról való les felcipelése, fáradságos munkába kerül, a hajósok a kikötőhelyeken nem is igen érnek rá ilyesmivel bajlódni. Mindennek ellenére úgy látszott, hogy nem lehet a helyzeten változtatni. Úgy látszott egészen addig, amíg a tervező mérnökök el nem kísérték egyik útjára valamelyik uszálykaravánt. A tapasztalatszerző úton azonban érdekes dolgot vettek észre. A hajósok a maguk módján igyekeztek segíteni a saját bajukon: volt, aki a vízbe merített lapátkerékkel kerékpár-dinamót hajttatott, így jutott némi fényforráshoz, volt aki másként. Kiki a saját ügyessége révén ezermesterkedett öszsze valamiféle kezdetleges világító berendezést, csakhogy ne kelljen a nehézkesen tölthető akkumulátort igénybe vennie. A mérnök tehát összekerült a hajóssal, a tervező az egyszerű munkással, megismerkedett életmódjukkal, raffinált leleményességükkel, hogy úgy mondjuk, belülről ismerte meg életüket, s ez az ismerkedés egy csapásra eloszlatta a hamis „információkon” alapuló előítéleteket. Belátták, hogy azok az emberek, akik enynyi leleményességre képesek, igenis képesek lesznek kezelni és gondozni a gyárban felszerelt és immár nem a saját kezük által „fusizott” kezdetleges dinamókat is. Azóta úgy tervezik az uszályokat, hogy az akkumulátorokat ne kelljen időközönként külön feltölteni, hanem az uszályra szerelt, s a víz áramlásával forgatott dinamó automatikusan töltse azokat. De — hogy ne maradjunk csak a hajógyárban és ne maradjunk csak a mérnöki hivatás mellett — folytathatnánk a példák sorát másokkal is. A Várpalotai Bányaipari Tanintézet KISZ-nevelő tanára így számolt be egy bensőséges beszélgetés alkalmával élményeiről, melyeket a bányászfiatalok között szerzett: — Gimnáziumi tanár voltam valaha, a családom ma is Pesten lakik. Amikor ide kerültem, sokáig hiába igyekeztem megérteni a bányászfiatalok lelkivilágát. Csak annyit láttam az életükből, hogy reggel elmennek a bányába, délután hazatérnek, szénportól feketén, mint valami kis ördögök. Csak akkor láttam hozzá a nevelőmunkához, amikor már szépen átöltöztek, nyakkendőt is kötöttek. Nem menten semmire... Aztán, nos igen, aztán néhányszor elmentem velük a bányába is. Csak ott kezdtem megérteni életüket, gondolkodásukat, s elmondhatom: azóta vannak hozzám bizalommal, azóta fordulnak hozzám minden problémájukkal. Valóban ! Ahogy a tervező mérnök nem tud — nem is tudhat — alkotó munkát végezni „csak a tervező asztal mellett”, a pedagógus sem érhet el eredményt, ha feladatát csak a kényelmesebb végénél fogja meg. A mérnök és a pedagógus problémája ezen a ponton találkozik, s ezen a ponton találkozik bizonyos szempontból minden értelmiségi munkakörben dolgozó emberé is. Nem, nem értelmiségi probléma ez! Társadalmi rendünk vezető osztálya a munkásosztály, s e társadalmi rendben bármily munkakörben dolgozzék is valaki, a munkásosztály nagy ügyét, a szocializmus építését van hivatott szolgálni. De ezt az ügyet nem lehet íróasztal mellett szolgálni, ehhez az kell, hogy a nem-munkások is a munkásosztály soraiban, annak életét közelről megismerve találjanak szüntelenül megújuló erőforrást munkájukhoz, a nép ügyének szolgálatához. Koncz István Új utak Szólás mondás volt nálunk ebben az országban: „Földhözragadt szegény ember’'. Ez bizony kétszeresen igaz volt. Ha a közmondást nézzük, szó szerint ez azt jelentette, hogy szegény, mint a templom egere, és szerencsétlen életén vagy nyomomorúságán kívül semmije sincs, legfeljebb a kéretlenül is növekvő gond és adósság. Gond, hogy mi lesz holnap, és ha már eddig jutott az emberfia, hát már a gondolat is adóssággá vált előbb-utóbb, hol a szatócsnál, hol pedig a módos gazdánál, vagy aki ismerte a módját — annak a banknál. Ezért sokan így gondolkodtak: ha egyszer már földhözragadt szegény az ember, jobban teszi, ha semmit sem tesz, csak húzza az igát, amíg egy szép napon a sírbafordul, így nézett ki az egyik fajta értelmezése ennek a négy szónak. A másik talán abból alakult ki, hogy ebben az országban annyi volt a sár, mint sehol másutt. Ha városból a faluba, vagy faluból a városba indult az ember, sár és sár mindenütt. Ez volt a szegényember egyik legnagyobb ellensége — a nyomorúság után. Tudták ezt a mi jó uraink, de csak annyit mondtak erre, hogy „ez bizony — vendégmarasztertől" . Hiszen a vendéglátás volt az egyik legnagyobb gondjuk, különösen késő ősztől kora tavaszig. Nem is tettek semmit ellene. Így maradt hát sokáig ... évszázadokon át. S aztán éppen 15 éve lesz, tej világ köszöntött be. Alig néhány év alatt eltűntek a „földhözragadtak” és a vendég marasztaló sárnak örvendők is. Új utakon indult az élet és megkezdődött a küzdelem a sár ellen. Előbb kiragadtuk belőle a szegények millióit és utána megkezdtük a sár eltakarítását mindörökre, így is, meg úgy is. Körülbelül ilyenekre gondol az ember, amikor ma körülnéz a mi világunkban. S hogy ezek a gondolatok mennyire igazak, azt mindenki tudja, nem sokat kell bizonyítani. Hiszen húsz évvel ezelőtt évente még több tízezer parasztportán perdült meg a dob, s ez ma már csak igen rossz emlék. A termelőszövetkezetek dereshajú öregjei ezzel idézik a múltat, a csendesebb falusi estékben. S az emlékező öregek és a múltat csak elbeszélésből ismerő fiatalok egyre több új utat építenek. Hát ez többféleképpen megy. Úgy is, hogy félreteszik a régit és traktorral hasítják a határt, úgy is, hogy összefognak és közös erővel egyre többen igyekeznek a jobb élet útján. Sokat dolgoztunk már, mondják egyesek. Ez igaz, de a magyar falvakban sok helyen most is úgy keseríti a falusi ember életét a fölázott agyag, mint eddig. Több helyen a falu közepén, vagy mellette már ott simul az aszfaltos út, de az új gazdaságokat még csak üggyel-bajjal lehet megközelíteni. Ezen pedig segíteni kell — méghozzá gyorsan — így határozott nálunk egy sereg ember. A földet munkáló parasztkezek csákányt, ásót fogtak, megyénk sok falujában. Sármelléken egy-két hónap alatt két és fél kilométer utat csináltak, de olyat, hogy a Festetics kegyelmes úr nem ismerne a tájra, ha véletlenül arra vetné balszerencséje. Míg azelőtt a falunak sem volt tisztsséges útja, most már a közös gazdaság szívébe és a kertészetbe is száraz lábbal járnak a parasztok. A jó példa pedig ragadós, akár a sár. Néhány nap múlva már Kővágóörsön is elkészül egy tszbekötő út... a Béke útjának nevezik. S aztán sorban Monoszlón, Kis- és Nagykamondon, Somlóvásárhelyen, Szentgálon, Karakószörcsökön, Kisberzsenyben, Gecsén, Szerecsenyben és még egy sor faluban. Ahogy a múltkor az egyik tsz-tag mondta: „Nemrég még a községházát is elkerültük a sár miatt, most meg az istállót is elérjük fényes csizmában.” Mit is kellene ehhez még hozzátenni? Talán csak azt, hogy jó sereg új úton járni és köszönet ezért mindenkinek. Annak, is, aki megmutatta azt a népnek, és annak is, aki szorgalmasan építi az utat... hogy járhasson újta. GYIMESI ANDRÁS Megjavult Inotán a művelődési otthon munkája Egyik, novemberben megjelent cikkünkben nem éppen dicsérő szavakkal emlékeztünk meg az Inotai Erőmű és az Alumíniumkohó művelődési otthonának munkájáról. Nézzük meg most újból, milyen munkát végez ma az Inotai Művelődési Otthon. Mindenesetre megjavult a művelődési otthon munkája. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy a két üzempárt, vállalati és szakszervezeti vezetősége a kultúrmunka megjavítása érdekében egyesítette erőit. Természetesen ez nem ment máról holnapra, s éles viták hangzottak el, míg eljutottak az eredményekig. Január közepén alakult meg a hattagú egyesített kultúrbizottság. A tervek semmi esetre sem újszerűek. Nem tartalmaznak újításokat. Nem akarnak világot rengető eredményeket elérni, csupán azt, hogy biztosítsák a 55 ártelep és a környék lakóinak művelődését és szórakozását, a felvilágosító és nevelő munka eszközeivel. Eddig a szórakozást és nevelést a heti kétszeri filmelőadás és a négy büfé biztosította. Ez a helyzet egyáltalán nem volt biztató. S mi zárulnak el a tervek? A gyermekek részére barkácsolókört, továbbá bábelőadásokat kívánnak létrehozni, a meglevő balettcsoporton kívül. A felnőttek nevelését, illetve szórakozását is igyekeznek biztosítani. A szakmai műveltség növelése érdekében tartják a műszaki előadásokat és azokat a rendezvényeket, melyek a műszaki továbbképzést szolgálják. Az általános műveltség növelését szolgálják a kulturális rendezvények, mint például a Csehovest, vagy az ukrán művészegyüttes fellépése. Megkezdődtek már az előkészületek a szellemi öttusa találkozók megtartására is, amelyek tárgya a kultúrház műsorán szereplő előadások anyaga, részben pedig a tudomány és a művészet lesz. Az egyesülés eredményeként közelebb kerülnek egymáshoz a két üzem dolgozói, és a művészeti csoportokba, melyek eddig kizárólag erőműves dolgozókból álltak, megérkeztek a kohós dolgozók is. A tervek és azok végrehajtásához szükséges lelkesedés azt a reményt kelti, hogy nemsokára nemcsak az inotai jó népgazdasági eredményekről, hanem ezzel párhuzamosan a jó kulturális munkáról is beszélhetünk. Kolman Ferenc A második év elején Pista bácsi sem nem elnök, sem nem vezetőségi tag, csupán egyszerű tagja a zalaszegvári termelőszövetkezetnek. Ezúttal mégis ő tette le a garast. Kényelmesen elhelyezkedett az ablak előtti széken, és mint valami nagy szónok tartotta szóval az embereket. Egy év telt el a nagy megmozdulás óta. Pista bácsi most az új esztendőről beszél. Hogy miért, nem az elsőről? Azért, mert nem úgy sikerült, ahogyan szerették volna. Az időjárás sem kedvezett, a szénából sokat elvitt az árvíz, a cséplés is rosszul ment, meg a tagok munkakedvével is baj volt. Persze ez adódott abból, hogy új dolog volt számukra a szövetkezeti gazdálkodás. Éppen ezért nem vették tragédiának, hogy a tervezett forint összeget nem érték el. Ám új épületek emelkedtek, korszerűek és nagyok, megteremthetik eredményes gazdálkodásuk alapját. Herczeg István bácsi így látja a jövő gazdálkodást: — Sok segédüzemág, minőségi állatok! — Majd részletezi. — Miből jön a pénz? — kérdezi. A körülötte ülők készek a válasszal, de Pista bácsi maga válaszol. — Hízómarhákból, sertésekből, de nem úgy, mint nálunk! Hizlalni csak saját anyagból lehet eredményesen — mondja nyomatékosan. — A vett malacokra nem lehet építeni. — De hiszen vannak... — szólna közbe Kasza István, de Pista bácsi nem engedi, hogy befejezze amit elkezdett. — Persze, hogy vannak, és így már jó. De ott voltunk tavaly azokkal a csökött malacokkal, amiket összevásároltunk, mire mentünk velük? — Nem sokra. — Van húsz anyakocánk — veti közbe az •»■ftiisr’nil mögött számoló szemüveges bácsika. — Kell is ennyi — így Piste bácsi, majd kíváncsiskodó arccal érdeklődik a sorsuk felől — Hallom, nemsokára lefialnak? — Napokon belül várható az elles — válaszol az előbbi szemüveges. Pista bácsi gondolata már máshol kalandozik. Kintről motorzaj szűrődik be az ablakon. — Halljátok? — Közelebb hajol az ablaküveghez és úgy hallgat. Ütemesen, egyre erősebben búgó motorzörej vegyül az iroda csendjébe. — Megindult! — Pista bácsi felkel a székéről és távozni készül, de nyitik az ajtó. Magas férfi lépi át a küszöböt. Kezében frissen metszett lécet hoz. — Ilyenre vágja — mutatja. Körülállják és mustrálgatják. Tetszik nekik a munka. — Okos ötlet — áll elő ismét a szóval Pista bácsi. — Talicska üzem! — ízlelgeti az új szót. Ez az első segédüzemág, amit a termelőszövetkezet az idén először beindított. Készítenek itt mindenfélét, malteros ládáktól elkezdve, állványozó dúcokig. Már négy vállalattól rendelést is kaptak. — Öt emberrel indul az üzem — mondja Pista bácsi. — Úgy gondoljuk, állandó jellegre nyílik az üzem. Még akarunk baromfi farmot, halastavat, kavicsbányát — sorolja Herczeg István. Jó dolgok ezek. Mindegyik pénzt jövedelmez a termelőszövetkezetnek. Ezek az első évben nem voltak, pedig már egy-kettőnek ekkor megvolt a lehetősége. Most kihasználják ezeket a tartalékhelyeket, hogy ilyenekkel is növeljék a tagok jövedelmét. Pista bácsi más indokot hoz fel. — A fiatalok kedvéért kell mindezt megcsinálni. Mert ha lesz sok pénzünk, a fiatalok is vis-n jönnek a faluba . . . JÓZSA MÁRIA Példát vehetnek róluk (Tudósítónktól) Ha valaki betekint a sásdi termelőszövetkezet istállóiba, azt látja, hogy egyik állattenyésztő állatai szépek, a másiké rosszak. Aszerint, ki milyen szívvel végzi a gondozói teendőket. Öröm nézni a 70 éves Karner János bácsi gondozásában levő 12 növendéket, amelyek állandóan tiszták, és jó kondícióban vannak. Az idős állatgondozó minden idejét a jószágok között tölti, és tudása javát adja a munkába. Nem így cselekszik Csupec Ede állatgondozó. Jóval kevesebbet ad az állatok tisztaságára, gondozására. S fel lehetne még sorolni egy-két nevet, rossz példaként. * Benke Mártonéknál, Karnerékhez hasonlóan szépek, ápoltak az állatok. Rehus István bácsit is dicséret illeti a lelkiismeretes munkáért. E három állattenyésztő munkájáról példát vehetnének a többiek is. Ebből mindenkinek haszna lenne a szövetkezetben. Momir Cvil s