Középdunántúli Napló, 1960. február (Veszprém, 16. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-02 / 27. szám

IWO. február 2. KÖZÉPDUNÁNTÚLI NAPLÓ Ne az íróasztal mellett!... Mit csinál a tervező mérnök?­ermészetesen — tervez, ül­r­ajzolóasztal mellett, rajzol, szá­­mításokat végez — gondolja a gyanútlan olvasó. Nos, nem min­dig és nem egészen így áll a­­­elyzet. A balatonfüredi Hajó­gyárban — mint nemrég mesél­te a gyár főmérnöke, Benkő An­dor elvtárs — régebb óta és álta­lánosan bevett szokás, hogy a tervező elkíséri útjára egy-egy alkalommal az általa készített vontatót vagy uszályt. — Gyakran előfordul, hogy egy-egy apró részletkérdésre, amely az íróasztal mellett esetleg elkerülte a figyelmét, csak saját bőrén tapasztalva annak káros következményeit, figyel fel a ter­vező. Apró dolgot tudok példá­nak felhozni. Tegyük fel, hogy egy hajó lejáratánál a tervrajzon lekerekítés nélküli szögletet tün­tet fel; úgy véli, hogy az megfe­lel a célnak. Ám ha mondjuk két hétig a hajón tartózkodik, napjá­ban háromszor le - fel jár a bi­zonyos ajtón át, és napjában há­romszor veri be fejét vagy könyö­két az éles kiszögellésbe, nos ak­kor bizony eszébe jut majd az íróasztal mellett is, hogy ezt meg ezt a szögletet le kell kerekíteni. Hiszen a rakodómunkások nem­csak könyöküket verik be abba napjában háromszor, hanem a rakodásban is gátolja őket... Székely Sándor, a p­ár egyik tervező mérnöke is töltött kéthe­tes tanulmányutat a gyár egyik bizonyos régebbi típusú uszályán. Csak a rakodó állomáson jött rá, hogy a korszerű uszályokhoz nem elég olyan erősségű szilárdító konstrukció, mint amilyeneket a szakirodalom előír, s mint ami­lyenek eddig meg is feleltek. A rakodási technológia fejlődése, pontosabban a korábbinál sokkal gyorsabb ütemű gépesített rako­dás erőteljesebben veszi igénybe magát az uszályt. A tapasztalat­ból levonták a következtetést: a következő szériát erősebb szerke­zettel látják el. Korábban az uszályokat a szó szoros értelmében nem merték korszerű világítással, dinamó fej­lesztette árammal ellátni, mert oly információkat kaptak, hogy az uszályokon a személyzet nem megfelelő, nem képes a drága be­rendezéseket kezelni. Ezért aztán az ósdi petróleumlámpákat egye­lőre csupán az akkumulátoros vi­lágítás váltotta fel. Igen ám, csakhogy az akkumulátor gyorsan­ kimerül, tölteni kell, töltése pedig a hajóról való le­s felcipelése, fá­radságos munkába kerül, a hajó­sok a kikötőhelyeken nem is igen érnek rá ilyesmivel bajlódni. Min­dennek ellenére úgy látszott, hogy nem lehet a helyzeten változtat­ni. Úgy látszott egészen addig, amíg a tervező mérnökök el nem kísérték egyik útjára valamelyik uszály­karavánt. A tapasztalat­szerző úton azonban érdekes dol­got vettek észre. A hajósok a maguk módján igyekeztek segí­teni a saját bajukon: volt, aki a vízbe merített lapátkerékkel ke­rékpár-dinamót hajttatott, így jutott némi fényforráshoz, volt aki másként. Kiki a saját ügyes­sége révén ezermesterkedett ösz­­sze valamiféle kezdetleges vilá­gító berendezést, csakhogy ne kelljen a nehézkesen tölthető ak­kumulátort igénybe vennie. A mérnök tehát összekerült a ha­jóssal, a tervező az egyszerű munkással, megismerkedett élet­módjukkal, raffinált leleményes­ségükkel, hogy úgy mondjuk, be­lülről ismerte meg életüket, s ez az ismerkedés egy csapásra el­oszlatta a hamis „információkon” alapuló előítéleteket. Belátták, hogy azok az emberek, akik eny­­nyi leleményességre képesek, igenis képesek lesznek kezelni és gondozni a gyárban felszerelt és immár nem a saját kezük által „fusizott” kezdetleges dinamókat is. Azóta úgy tervezik az uszályo­kat, hogy az akkumulátorokat ne kelljen időközönként külön fel­tölteni, hanem az uszályra szerelt, s a víz áramlásával forgatott di­namó automatikusan töltse azo­kat. De — hogy ne maradjunk csak a hajógyárban és ne maradjunk csak a mérnöki hivatás mellett — folytathatnánk a példák sorát másokkal is. A Várpalotai Bánya­ipari Tanintézet KISZ-nevelő ta­nára így számolt be egy bensősé­ges beszélgetés alkalmával élmé­nyeiről, melyeket a bányászfiata­lok között szerzett: — Gimnáziumi tanár voltam valaha, a családom ma is Pesten lakik. Amikor ide kerültem, so­káig hiába igyekeztem megérteni a bányászfiatalok lelkivilágát. Csak annyit láttam az életükből, hogy reggel elmennek a bányába, délután hazatérnek, szénportól fe­ketén, mint valami kis ördögök. Csak akkor láttam hozzá a ne­velőmunkához, amikor már szé­pen átöltöztek, nyakkendőt is kö­töttek. Nem menten semmire... Aztán, nos igen, aztán néhány­szor elmentem velük a bányába is. Csak ott kezdtem megérteni életüket, gondolkodásukat, s el­mondhatom: azóta vannak hoz­zám bizalommal, azóta fordulnak hozzám minden problémájukkal. Valóban ! Ahogy a tervező mér­nök nem tud — nem is tudhat — alkotó munkát végezni „csak a tervező asztal mellett”, a pedagó­gus sem érhet el eredményt, ha feladatát csak a kényelmesebb végénél fogja meg. A mérnök és a pedagógus problémája ezen a ponton találkozik, s ezen a pon­ton találkozik bizonyos szem­pontból minden értelmiségi mun­kakörben dolgozó emberé is. Nem, nem értelmiségi probléma ez! Társadalmi rendünk vezető osz­tálya a munkásosztály, s e társa­dalmi rendben bármily munka­körben dolgozzék is valaki, a munkásosztály nagy ügyét, a szo­cializmus építését van hivatott szolgálni. De ezt az ügyet nem lehet íróasztal mellett szolgálni, ehhez az kell, hogy a nem-mun­kások­­ is a munkásosztály sorai­ban, annak életét közelről meg­ismerve találjanak szüntelenül megújuló erőforrást munkájuk­hoz, a nép ügyének szolgálatához. Koncz István Új utak Szólás mondás volt nálunk eb­ben az országban: „Földhözragadt szegény ember’'. Ez bizony kétszeresen igaz volt. Ha a közmondást nézzük, szó sze­­rint ez azt jelentette, hogy sze­gény, mint a templom egere, és szerencsétlen életén vagy nyomo­­morúságán kívül semmije sincs, legfeljebb a kéretlenül is növekvő gond és adósság. Gond, hogy mi lesz holnap, é­s ha már eddig jutott az ember­fia, hát már a gondolat is adós­sággá vált előbb-utóbb, hol a sza­tócsnál, hol pedig a módos gaz­dánál, vagy aki ismerte a mód­ját — annak a banknál. Ezért so­kan így gondolkodtak: ha egy­szer már földhözragadt szegény az ember, jobban teszi, ha sem­mit sem tesz, csak húzza az igát, amíg egy szép napon a sírbafor­dul, így nézett ki az egyik fajta ér­telmezése ennek a négy szónak. A másik talán abból alakult ki, hogy ebben az országban annyi volt a sár, mint sehol másutt. Ha városból a faluba, vagy faluból a városba indult az ember, sár és sár mindenütt. Ez volt a szegényember egyik legnagyobb ellensége — a nyomo­rúság után. Tudták ezt a mi jó uraink, de csak annyit mondtak erre, hogy „ez bizony — ven­dégmarasztertől" . Hiszen a vendéglátás volt az egyik legnagyobb gondjuk, különösen késő ősztől kora tavaszig. Nem is tettek semmit ellene. Így maradt hát sokáig ... évszázadokon át. S aztán éppen 15 éve lesz, tej világ köszöntött be. Alig néhány év alatt eltűntek a „földhözra­gadtak” és a ve­nd­ég marasztaló sárnak örvendők is. Új utakon in­dult az élet és megkezdődött a küzdelem a sár ellen. Előbb kira­gadtuk belőle a szegények millióit és utána megkezdtük a sár elta­karítását mindörökre, így is, meg úgy is. Körülbelül ilyenekre gondol az ember, amikor ma körülnéz a mi világunkban. S hogy ezek a gon­dolatok mennyire igazak, azt mindenki tudja, nem sokat kell bizonyítani. Hiszen húsz évvel ezelőtt évente még több tízezer parasztportán perdült meg a dob, s ez ma már csak igen rossz em­lék. A termelőszövetkezetek de­reshajú öregjei ezzel idézik a múltat, a csendesebb falusi es­tékben. S az emlékező öregek és a múltat csak elbeszélésből isme­rő fiatalok egyre több új utat épí­tenek. Hát ez többféleképpen megy. Úgy is, hogy félreteszik a régit és traktorral hasítják a ha­tárt, úgy is, hogy összefognak és közös erővel egyre többen igye­keznek a jobb élet útján. Sokat dolgoztunk már, mond­ják egyesek. Ez igaz, de a magyar falvakban sok helyen most is úgy keseríti a falusi ember életét a fölázott agyag, mint eddig. Több helyen a falu közepén, vagy mel­lette már ott simul az aszfaltos út, de az új gazdaságokat még csak üggyel-bajjal lehet megkö­zelíteni. Ezen pedig segíteni kell — méghozzá gyorsan — így határo­zott nálunk egy sereg ember. A földet munkáló parasztkezek csá­kányt, ásót fogtak, megyénk sok falujában. Sármelléken egy-két­ hónap alatt két és fél kilométer utat csináltak, de olyat, hogy a Festetics kegyelmes úr nem is­merne a tájra, ha véletlenül arra v­etné balszerencséje. Míg azelőtt a falunak sem volt tisztsséges út­ja, most már a közös gazdaság szívébe és a kertészetbe is száraz lábbal járnak a parasztok. A jó példa pedig ragadós, akár a sár. Néhány nap múlva már Kővágóörsön is elkészül egy tsz­­bekötő út... a Bék­e útjának ne­vezik. S aztán sorban Monoszlón, Kis- és Nagykamondon, Somlóvá­­sárhelyen, Szentgálon, Karakó­­szörcsökön, Kisberzsenyben, Ge­­csén, Szerecsenyben és még egy sor faluban. Ahogy a múltkor az egyik tsz-tag mondta: „Nemrég még a községházát is elkerültük a sár miatt, most meg az istállót is elérjük fényes csizmában.” Mit is kellene ehhez még hoz­zátenni? Talán csak azt, hogy jó sereg új úton járni és köszönet ezért mindenkinek. Annak, is, aki megmutatta azt a népnek, és an­nak is, aki szorgalmasan építi az utat... hogy járhasson újta. GYIMESI ANDRÁS Megjavult I­no­tán a művelődési otthon munkája Egyik, novemberben megjelent cikkünkben nem éppen dicsérő szavakkal emlékeztünk meg az Inotai Erőmű és az Alumínium­­kohó művelődési otthonának munkájáról. Nézzük meg most újból, milyen munkát végez ma az Inotai Művelődési Otthon. Mindenesetre megjavult a mű­velődési otthon munkája. Ez el­sősorban annak köszönhető, hogy a két üzem­párt, vállalati és szak­­szervezeti vezetősége a kultúrmunka megjavítása érde­kében egyesítette erőit. Természetesen ez nem ment má­ról holnapra, s éles viták hangzot­tak el, míg eljutottak az eredmé­nyekig. Január közepén alakult meg a hattagú egyesített kultúrbizottság. A tervek semmi esetre sem újsze­­rűek. Nem tartalmaznak újításo­kat. Nem akarnak világot rengető eredményeket elérni, csupán azt, hogy biztosítsák a 55 ártelep és a kör­nyék lakóinak művelődését és szó­rakozását, a felvilágosító és nevelő munka eszközeivel. Eddig a szórakozást és nevelést a heti kétszeri film­előadás és a négy büfé biztosítot­ta. Ez a helyzet egyáltalán nem volt biztató. S mi zárulnak el a tervek? A gyermekek részére barkácsoló­kört, továbbá bábelőadásokat kí­vánnak létrehozni, a meglevő ba­lettcsoporton kívül. A felnőttek nevelését, illetve szórakozását is igyekeznek biztosítani. A szakmai műveltség növelése ér­dekében tartják a műszaki előadá­sokat és azokat a rendezvényeket, melyek a műszaki továbbképzést szolgálják. Az általános műveltség növelé­sét szolgálják a kulturális ren­dezvények, mint például a Cse­­hov­est, vagy az ukrán művész­­együttes fellépése. Megkezdődtek már az előkészüle­tek a szellemi öttusa találkozók megtartására is, amelyek tárgya a kultúrház mű­­során szereplő előadások anyaga, részben pedig a tudomány és a művészet lesz. Az egyesülés eredményeként közelebb kerülnek egymáshoz a két üzem dolgozói, és a művésze­ti csoportokba, melyek eddig ki­zárólag erőműves dolgozókból álltak, megérkeztek a kohós dol­gozók is. A tervek és azok végrehajtásá­hoz szükséges lelkesedés azt a reményt kelti, hogy nemsokára nemcsak az inotai jó népgazda­sági eredményekről, hanem ezzel párhuzamosan a jó kulturális munkáról is beszélhetünk. Kolman Ferenc A második év elején Pista bácsi sem nem elnök, sem nem veze­tőségi tag, csupán egyszerű tagja a zalaszegvári termelőszövetkezetnek. Ezúttal mégis ő tette le a garast. Kényelmesen elhelyezkedett az ablak előtti széken, és mint valami nagy szónok tar­totta szóval az embereket. Egy év telt el a nagy megmozdulás óta. Pis­ta bácsi most az új esztendőről beszél. Hogy miért, nem az elsőről? Azért, mert nem úgy si­került, ahogyan szerették volna. Az időjárás sem kedvezett, a szénából sokat elvitt az árvíz, a cséplés is rosszul ment, meg a tagok munka­kedvével is baj volt. Persze ez adódott abból, hogy új dolog volt számukra a szövetkezeti gaz­dálkodás. Éppen ezért nem vették tragédiának, hogy a tervezett forint összeget nem érték el. Ám új épületek emelkedtek, korszerűek és na­gyok, megteremthetik eredményes gazdálkodá­suk alapját. Herczeg István bácsi így látja a jövő gazdál­kodást: — Sok segédüzemág, minőségi állatok! — Majd részletezi. — Miből jön a pénz? — kérde­zi. A körülötte ülők készek a válasszal, de Pista bácsi maga válaszol. — Hízómarhákból, serté­sekből, de nem úgy, mint nálunk! Hizlalni csak saját anyagból lehet eredményesen — mondja nyomatékosan. — A vett malacokra nem lehet építeni. — De hiszen vannak... — szólna közbe Kasza István, de Pista bácsi nem engedi, hogy befejezze amit elkezdett. — Persze, hogy vannak, és így már jó. De ott voltunk tavaly azokkal a csökött malacok­kal, amiket összevásároltunk, mire mentünk velük? — Nem sokra. — Van húsz anyakocánk — veti közbe az •»■ftiisr’nil mögött számoló szemüveges bácsika. — Kell is ennyi — így Piste bácsi, majd kíváncsiskodó arccal érdeklődik a sorsuk felől — Hallom, nemsokára lefialnak? — Napokon belül várható az elles — vála­szol az előbbi szemüveges. Pista bácsi gondolata már máshol kalando­zik. Kintről motorzaj szűrődik be az ablakon. — Halljátok? — Közelebb hajol az ablaküveghez és úgy hallgat. Ütemesen, egyre erősebben búgó motorzörej vegyül az iroda csendjébe. — Megindult! — Pista bácsi felkel a szé­kéről és távozni készül, de nyitik az ajtó. Ma­gas férfi lépi át a küszöböt. Kezében frissen metszett lécet hoz. — Ilyenre vágja — mutatja. Körülállják és mustrálgatják. Tetszik nekik a munka. — Okos ötlet — áll elő ismét a szóval Pista bácsi. — Talicska üzem! — ízlelgeti az­ új szót. Ez az első segédüzemág, amit a termelőszö­vetkezet az idén először beindított. Készítenek itt mindenfélét, malteros ládáktól elkezdve, áll­ványozó dúcokig. Már négy vállalattól rendelést is kaptak. — Öt emberrel indul az üzem — mondja Pista bácsi. — Úgy gondoljuk, állandó jellegre nyílik az üzem. Még akarunk baromfi farmot, halastavat, kavicsbányát — sorolja Herczeg István. Jó dolgok ezek. Mindegyik pénzt jövedel­mez a termelőszövetkezetnek. Ezek az első év­ben nem voltak, pedig már egy-kettőnek ekkor megvolt a lehetősége. Most kihasználják ezeket a tartalékhelyeket, hogy ilyenekkel is növeljék a tagok jövedelmét. Pista bácsi más indokot hoz fel. — A fiata­lok kedvéért kell mindezt megcsinálni. Mert ha lesz sok pénzünk, a fiatalok is vis-n jönnek a faluba . . . JÓZSA MÁRIA Példát vehetnek róluk (Tudósítónktól) Ha valaki betekint a sásdi termelőszövetkezet istállóiba, azt látja, hogy egyik állattenyésztő állatai szépek, a másiké rosszak. Aszerint, ki milyen szívvel végzi a gondozói teendőket. Öröm nézni a 70 éves Karner János bácsi gondozásában levő 12 növendéket, amelyek állandóan tiszták, és jó kondícióban vannak. Az idős ál­latgondozó minden idejét a jószágok között tölti, és tudása javát adja a munkába. Nem így cselekszik Csupec Ede állatgondozó. Jóval kevesebbet ad az állatok tisztaságára, gondozására. S fel lehetne még sorolni egy-két nevet, rossz példaként. * Benke Mártonéknál, Karnerékhez hasonlóan szépek, ápoltak az állatok. Rehus István bácsit is dicséret illeti a lelkiismeretes munkáért. E három állattenyésztő munkájáról példát vehetnének a többiek is. Ebből mindenkinek haszna lenne a szövetkezetben. Mom­ir Cvil s

Next