Napló, 1963. május (Veszprém, 19. évfolyam, 100-125. szám)

1963-05-01 / 100. szám

2 NAPLÓ »Édes én mnnyelvünk” Lőrincze Lajos előadása a veszprémi TIT-klubban HAZAJÖTTEM VESZPRÉMBE! — így kezdte hétfőn este előadását Veszprémben, a TIT klubban Lőrincze Lajos, a rádióból, könyveiből, a folyóiratokban megjelent cikkeiből közismert nyelvtudós, édes anyanyelvünk legnépszerűbb védelmezője és művelője. Valóban „hazajött”, hiszen itt született megyénkben, Szentgálon, s mint valahányszor a rádióban, most is ismerősen, ízes szentgáli dialektusban csendült fel hangja. Bevezetőjében a témaválasztás nehézségéről szólt: irodalmi és köznyelvünk problémákban, vitás kérdésekben is oly gazdag, hogy nem órákat, de akár napokat is lehetne beszélni róluk. Megemlékezett arról, hogy a magyar nyelvtudomány sokat köszönhet ennek a városnak és megyének. E tudomány nagy alakjának, Simonyi Zsigmondinak Kossuth Lajos utcai szülőházát emléktábla jelöli meg. Mostani veszprémi előadásához az apropót tulajdonképpen egy innen küldött, névtelen levél adta. „Ön öt percig beszél a rádióban, aztán ugyanott órákig folyik a nyelvrontás...” — írta a névtelen levélíró, aki egyebek között élesen kifogásolta a rádió nyelvében a tájszavak, a tájnyelv használatát. A NYELVJÁRÁS HASZNÁLATA nem mindig nyelvrontás — mondta ezzel kapcsolatban Lőrincze Lajos. — Ha nem megy az érthetőség rovására, gazdagíthatja, színesítheti a köznyelvet. Épp a mi vidékünkre jellemző, hogy hangzásban különbséget teszünk a nyílt és a zárt ,,é’ hangok között. (Például „ember”, „menne” stb. szavainkban.) Úgy látszik, meddő kísérlet, hogy ez a különbségtétel elterjedjen az egész magyar nyelvterületen; maga Lőrincze Lajos is hiába kísérelte meg egy esztendőn át, hogy a Színművészeti Főiskola hallgatói átvegyék. Viszont ahol ez a tendencia megvan, ott legalább ápolni, vagy legalábbis hagyni kell, nem pedig küzdeni ellene, mint egyes túlbuzgó, nyelvi kérdésekben arisztokratikus felfogású pedagógusok teszik. Érdekes epizódokat mesélt arról, hogyan mosódnak el napjainkban a nyelvjárások határai (főleg a rádió egységesítő hatására), hogyan válik egyre nehezebbé a nyelvjárások térképezőinek munkája. Sokan restellik és titkolják már, hogy tájnyelven beszélnek, vagy azon is tudnak; mások nem is tudják magukról, hogy így beszélnek. Lőrincze Lajos egy Somló melletti kis faluban kérdezte meg valakitől, hogy nevezik ott a kendőt. A kérdezettnek nem jutott eszébe, ezért kiszólt a konyhába: „Te anyjuk, hogy is hívták régen a keszkenyőt?” A KÖZÖNSÉG KACAGÁSA közepette, maró gúnnyal ostorozta az előadó napjaink köznyelvének, sajnos, nagyon is elterjedt ficamait, a homályos, tudálékos, hivatali bürokrata nyelvet. Az ilyen, s ehhez hasonló mondatok, mint „lazaságai vannak a munkához való viszonyában”, „ki kell vinni a tömegek felé”, „súlyponti kérdésként kell kezelni” stb. — nemcsak „szépséghibás” nyelvünknek, de mögöttük rendszerint köntörfalazás, mellébeszélés rejlik. Az ilyen nyelvhasználat a gondolkodásról is árulkodik. Csak az beszél „a munka frontján elkövetett lazaságokról”, aki nem meri nyíltan megmondani hallgatójának: — Rosszul dolgozol, nem szereted a munkát, nem fűlik a fogad a munkához, elmennél a munka temetésére. (Hiszen nyelvünk oly gazdag erőteljes szép és rokon értelmű kifejezésekben, hogy bőven válogathatunk belőlük!) Aki ezen a csúnya zsargon-nyelven beszél, nemcsak arról mond le, hogy szavai gyújtani, mozgósítani tudjanak, de arról is, hogy az emberek egyszerűen megértsék! A sajtóban ugyan ma már nem tapasztalható ez a nyelvrontás anynyira, mint néhány évvel ezelőtt, különösen az ötvenes években; beszédekben, jelentésekben, jegyzőkönyvekben, hivatalos levelekben azonban még eléggé. Elrettentő például felolvasott Lőrincze Lajos egy hivatalos levelet — valami felszólítás-félét — amelyből azonban sem a közönség, sem a nyelvtudós (!), sem a címzett nem értette meg, mire szólították fel. Előadása befejező részében a szak- és rétegnyelvek vadhajtásairól beszélt Lőrincze Lajos, az ipari műszavak magyarázat nélküli használatáról, a „gyermekbetegséghez, járványhoz” hasonló diáknyelvről stb. (Dr. Kiss György veszprémi jogász Lőrinczéhez írott levelében joggal kifogásolta, hogy a bíróságok a tárgyalásokat „beállítják.” A kifejezés a német „einstellen” szolgai és éppen ellentétes értelmű fordítása!) VÉGÜL A HALLGATÓSÁG egy kis előleget kapott a rádió műsorából: Lőrincze Lajos felolvasta az „Édes anyanyelvünk” című sorozat május 26-án közvetítendő előadását a „tündér” szavunk eredetéről. A közönség pedig nem tágított akkor sem, amikor a TIT irodalmi szakosztályának titkára megköszönte figyelmüket, a nyelvtanárnak pedig az előadást. Csak a második udvarias, de félreérthetetlen felszólítás után vették szomorúan tudomásul, hogy az érdekes előadásnak a vége. De még ezután is sokan fordultak Lőrincze Lajoshoz, hogy nyomban választ kapjanak a nyelvhelyességgel kapcsolatos kérdéseikre. K. L A jót elkezdeni soha sem késő A gyerekek, akiknek mesélt, lassan elszéledtek mellőle. Az öreg ott maradt, a fának támaszkodva. Nézte a zöldellő tájat, de nem látta. Gondolata újból, meg újból visszatért az iménti beszélgetéshez. — Ezek a mai fiatalok de keveset tudnak az életből — dünynyögte magában. — Főleg abból, amit mi kóstoltunk, ha tetszett, ha nem, fiatal korunkban. El sem hiszik, hogy mennyit kínlódtam gyerekkoromban. Azt gondolják, talán csak kitaláltam. Pedig az igazat mondtam. Nem tettem én ahhoz egy szemernyit sem. Így volt. Vagy még keservesebben, mert 50—60 év távlatából valamelyest már a nyomor is szépül, nem már úgy a sok szenvedés, amiből nekem is, a többi cselédember fiának is bőségesen jutott. Főleg akkor, ha ráadásul még árván is maradt, mint én. A fiam, aki a legkisebb a családban, nemrég szerelt le a katonaságból. Meglett férfi, de sokszor úgy viselkedik, mint ezek a tíztizenkét évesek itt a pusztán. Ha mondom — pedig ritkán hozom elő, nem szeretek róla beszélni — hogy már kilencéves koromban markot szedtem, csak hallgat. A szeméből kiolvasom, hogy nem hiszi. Azt sem, hogy nagyon sokáig csak egy szoknyája, meg egy köténye volt az édesanyjuknak. Igaz, akkor is mindig tiszta volt. Este kimosta, reggel kivasalta. Rendszerető volt világéletében. Tjiddig mozdulatlanul állt a fa mellett. Most megfordult. Talán megérezte, hogy felesége is kijött a napra. Kint teszvesz a ház előtt. Nem szól hozzá. Az emlékek egymásután lépnek elő évtizedek homályából. — Majd egy emberöltőt töltöttünk együtt a feleségemmel. Kevés ilyen derék asszony van. Ha ruhánk alig volt, ha kenyér szűkösen akadt a házban, de a megértés sohasem hiányzott. — Ha valaki most benézne a szekrényünkbe, meglátná a feleségem ruhatárát, biztosan mosolyogna, ugyan minek ennek az öreg nőnek ennyi szoknya. Én meg eltűrném a mosolyt, a kíváncsi kérdést is szó nélkül hagynám. Úgy sem értenék meg, hogy a sok ruhával is kárpótolni akarom mindazért, amiről fiatal korában le kellett mondania. Hát még, ha azt látnák, hogy mennyire tud örülni mindennek. "Tavaly, amikor villanyt ka±pott a puszta és hozzánk is bevezettettük, napokig nem tudott betelni azzal, hogy csak egy mozdulatba kerül és már világít a lámpa. És milyen nagy fényt ad! Kétszer sem kellett neki mondani, hogy most már nyugdíjazhatja az ócska szenes vasalót. Mosolyogni kell, milyen csodálkozva forgatta a szép, fényes villanyvasalót, amikor a gyerekek meghozták. A nagyobbik leányunk mutatta meg, hogyan kell használni. Rádiót is vettünk. Magunknak. A két öregnek. Felőlem aztán mondhatják, hogy minek. Nagyon jó dolog az. Távol éltünk mindig a világtól. Nem értünk rá firtatni, hogy mi történik a politikában. Meg ha ráértünk is, mit nyertünk vele? Úgy sem értettünk mi ahhoz. Most éppen úgy megtudjuk frissében, hogy mi történik az országban, meg külföldön, mint a lányomék, akik Pesten élnek. — Azt meg nem is merem kimondani akárki előtt, hogy menynyire érdekel minden, ami a világban történik, mert az öregembertől már rossz néven vehetik. A múltkor, hogy összehívtak bennünket, tagjelölteket Zircre, a járáshoz, az a fiatal leány olyan bántóan mondta, hogy náluk milyen öreg emberek is vannak a pártban. Csak éppen azt nem mondta, hogy mit keresnek ott. Nem bírtam megállni, hogy meg ne feleljek neki. Hatvanötéves vagyok, az igaz, de azért még el tudom látni, amit rám bíz a titkárunk. Nem azért nem léptem be eddig, mintha nem tetszett volna nekem ez a demokrácia, meg az, amit a kommunisták csinálnak. Tetszett. Nagyon is tetszett, hiszen tulajdonképpen akkor kezdődött a mi életünk, amikor visszakerültünk ide, Felsőpere pusztára. Tíz hold földdel vártak! Hogy örültünk ennek a nagy vagyonnak! Aztán néhány évvel ezelőtt jött a szövetkezet. Tiztattak a gyerekek. Lépjen ■** be, papa, meglátja, könynyebb lesz. Jó, hogy hallgattam rájuk. Tavaly is volt 384 munkaegységem. Az éjjeliőrség mellett hol itt, hol ott szereztem egyegy fél egységet. 13 500 forint készpénzt kaptam. És hányan vannak, akik 40—50 ezret is hazavittek. A terményről nem is szólva. Meg is látszik a községen. Nem kell más, csak menjen végig az ember Olaszfalun. Nincs olyan ház, ahol ne építenének. Ha mást nem, kőfalat, meg azt a sok szép cifra kaput. Még jó a vakolat, de leverik a házról, mert szebb, újabb kell. Egyik sem akar lemaradni a másiktól. Tudom én, mert mióta szövetkezetiek lettünk, többet járunk emberek között, többször fordulunk meg a faluban. — Ezért is mondogatom mindig, hogy nagyot látok én a mai korszakban. És azt tartom, miért ne lépjen az ember egy új életbe, amikor látja, hogy ez az élet nagyon is élvezhető. A jót elkezdeni sohasem késő. Meg azt sem, hogy az új élethez próbálja magát formálni az ember. Úgy gondoltam, éppen ideje lenne, hogy törlesszek is miamit, a demokráciának. Eddig még mindig csak kaptam, hát illene már adni is valamit. Már amennyit a magamfajta öreg adhat. Mentem volna előbb is, őszintén szólva vártam, hogy majd hívnak, öreg fejjel mégiscsak szégyelltem volna odaállni, megkérdezni: titkár elvtárs, felvennének-e a pártba? Ha tudná a Pali bácsi — az, aki a gyógyszertárból patronálja a szövetkezetet —, mennyire a szívem szerint beszélt akkor, amikor hívott a pártba ... — Imre bácsi! — riasztja fel gondolataiból egy erős férfi hang. — Meghoztam a homokot! — Jól van fiam! Fordulj csak be az udvarra. Majd mindjárt megyek — ígéri. De nem mozdul. A házra tekintget. A nemsokára meg lehet nézni*• ' ezt is. Elbúcsúzunk a csöpp ablaktól. Újat, nagyot vettünk. Az üveg is megvan hozzá, ott benn a szobában. Azon majd könnyen betalál a napsugár. Horváth Imréék mai életéhez ez illik: meleg, meg fény. (Mikéné) i 1788. május 1. Egy évvel a francia forradalom kitörése előtt, 1788-ban május 1-ével keltezi 175 évvel ezelőtt Batsányi, a Kassai Magyar Társaság közreműködésével létrehozott első magyar folyóirat, a MAGYAR MUSEUM első számának „Bevezetés”-ét. Nemcsak a véletlenek találkozása, de a történelem szükségszerű, elkerülhetetlen kényszere is, hogy a magyar felvilágosodást közreadó és hirdető első időszaki lap a később ezen eszmékért oly sok zaklatásnak kitett Batsányi bevezető soraival indul a „magyar ugar” meghódítására. Európa uralkodói a XVIII. század folyamán a fejedelmi abszolutizmus és a népjogok elnyomásában a legteljesebb mértékben egyetértettek. Ezen időszak Magyarország teljes gyarmatosításának korszaka, amikor nemcsak a gazdasági erőforrásokat aknázta ki a másfélszázados török hódoltságból felszabaduló magyarságra rátelepedett újabb elnyomó hatalom, a Habsburg önkényuralom, hanem a szellemi fejlődésnek is minden eszközzel útját állta. A hírlapirodalom ebben a században még gyermekkorát élte. A szerkesztés és kiadás királyi engedélyének megnyerése, az állami cenzúra akadékoskodásai, a posta drágasága és a hírszerzés nehézségei még akkor is igen nagy akadályokat gördítettek volna a szerkesztő és kiadó elé, ha nem állt volna útjukban a legnagyobb baj: az olvasóközönség közönye. Ilyen előzmények után valóban hősi vállalkozás volt az első magyar folyóirat létrehozása. Nagyon igazolja ezt Batsányi levelének részlete, amikor az induló folyóiratra utalva így ír Ráday Gedeonnak: „.. Azt, hogy csupán csak becsületért s patriotizmusból (hazaszeretet) kell dolgozni, még minek előtte nekem azt javallotta volna, cselekedettel mutattam meg ... a legalacsonabb lelkű frigyem sem mondhattja énrólam azt, hogy a Museum kiadásából nyereséget vártam... nem is csupán betsü- fetért dolgoztam, minthogy a dicséretet soha nem vadásztam... vigasztalva éreztem magamban, hogy szívesen igyekeztem honfiúi köteles buzgóságomnak eleget tenni . . .” Denevér A Déryné Színház bemutatója A Denevér bemutatásával az Állami Déryné Színház régi adósságot ró le, hiszen egyre többen igénylik falun is a szép, klasszikus muzsikát. A Denevér bővelkedik ebben, sok-sok vidámság mellett. A sokszor rendkívül szellemes szöveget Bondy Endre fordította, kiegészítve néhány eredeti ötletével. A díszletek és jelmezek kiállításának meglepő pazarságáról Cselényi József és Rimanóczy Yvonne gondoskodtak. A táncok könnyed, játékos elemeit Szöllösi Ágnes állította össze. A karneváli hangulatot kitűnően megteremtő zenekart László Endre vezényelte. Meglepetésként hatott Kertész László Jászai-díjas rendező munkája. Az első felvonás indítása a szellemes képváltások, az Orlofszky-est vidám kavalkádja nagyszerű munkáját dicséri. A színészi teljesítmények közül elsőnek Blaha Mártát kell kiemelni. Rendkívül bájos és kedves Adéljával, egyszerű játékával és szép hangjával méltán aratta a legnagyobb sikert. Szatmári Olga Rosalindája, Juhász Tibor Eisensteinje, Sallai Tibor Falke-ja és Vajda Dezső börtönigazgatója kiemelkedő színészi teljesítmények. Külön meg kell említeni Hajdú Endre Frosch börtönőrét. A bő humorral mértéktartóan megformált figura a darab egyik legkedvesebb alakja volt. Szegleth Ferenc tenoristája kissé túljátszott alakítás. Kár, hogy a karszemélyzet is néha elmaradt a kiemelkedő színészi teljesítményektől. Ennek ellenére a bemutató nagy sikert aratott, és reméljük, mihamarabb megyénkben is láthatjuk az előadást. (andrássy) Meglepetést meglepetésre halmoz az utóbbi két esztendőben az Állami Déryné Színház. Hol merészséggel, amellyel a darabot megválasztják, hol rendezéssel, színészi játékkal. A könnyű, kis vígjátékok, operettek után a színház budapesti bemutató termében klasszikus nagyoperett, Johann Strauss Denevérje került színre. 1963. május 1. Zentai Pál képkiállítása Tapolcán, a Batsányi János Termelőszövetkezet kultúrtermében délelőtt fél 12 órakor Venczel János elvtárs, a KISZ Veszprém megyei Bizottságának titkára nyitja meg Zentai Pál képkiállítását. A fiatal festőművésznek ez már a második gyűjteményes kiállítása szülőfalujában, Tapolcán, ahol most új képeivel a Batsányi-ünnepségek keretében mutatkozik be. Éljen a kommunizmust építő Szovjetunió!