Napló, 1965. február (Veszprém, 21. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-02 / 27. szám
968.február 2. — Annyi a társadalmi munkám, hogy azt sem tudom, hova menjek, mihez kezdjek! Városi embertől megszokott az efféle panasz. De hogy Borsodpusztán ezzel fogadjon Happel István — nem gondoltam. Azt hiszem nem is panasznak szánta, csupán ezzel akart rendreutasítani a kérdésért: hogyan élnek itt, az isten hátamögött. — Pedig 1250 óta tartja nyilván a krónika — büszkélkednek a bennszülöttek. — Olvastuk, hogy rengeteg vér folyt ezért a birtokért. Igen sok gazdája volt. A városlődi vörös barátok és a zirci fehérek harcoltak érte legtöbbet. A zirciek győztek. Az apátság tulajdona lett, s maradt egészen 1945- ig. Dolgoztunk látástól vakolásig. Aki egész kommenciót kapott boldog volt. Azt jelentette, férfi lett. Kiszolgálta a katonaidejét. Mert addig fél, majd háromnegyed kommenció járt, bárA puszta alig három kilométerre fekszik a 8. sz. főközlekedési úttól, mégis elrejtve a világ szeme elől. A Bakony dombjai, erdői eltakarják. A térképekre sem rajzolták még rá az ide vezető vonalat Kislőddel szemben a földbe, vágott friss seb sejtteti: ez az új bekötőút. De sehol egy tábla, amely Borsodpusztát jelezné, milyen erős volt is a legény. Aztán megváltozott a mi világunk is — A Városlődi Állami Gazdaság I. sz. üzemegysége. Takarmányt termelünk és állattenyésztéssel foglalkozunk — mutatja be a gazdaságot Gyimóthy Sándor üzemegységvezető. Tehenészetük híres. A Dunántúlon csak ez az állami gazdaság tenyészti a borz-deres fajtát. Néhány év alatt sikeresen meghonosították a mesterséges borjúnevelést. — Hozzáértő emberek dolgoznak nálunk. A huszonkét tehenész most is tanul: továbbképző tanfolyamra jár. — Munka várt, elég.. .Bőven jut mindenkinek, télen is — mondják a magházban szorgoskodó lányok, asszonyok, akik közül többen a környező községekből „járnak be” Borsodpusztára — dolgozni. — Fémzárolt vetőzabot állítunk elő. Ez nagyon gondos, lelkiismeretes munkát kíván. 12—13 vagonnyit kell elszállítanunk az ország különböző vidékeire — magyarázza Happel István magtáros, a sokféle társadalmi tisztet betöltő ember, hány új családi házat építtetett már a gazdaság — a többi épület régi. De belül Happel István tanácstag. Mások érdekében is tenni valamit — nagyon jó érzés akármelyiket meg lehet nézni! A legelső ajtón kopogtatunk. Horváth Józsefek tőzsgyökeres borsodiak. Itt születtek. Horváth bácsinak a dédapja is itt élt. fi pusztaikrónikás* A háziasszony tiszteletünkre világot gyújt. — Mikor vezették be a Villanyt? — Rögtön megmondom. Pontosan tudom, mert felírtam — lép az ajtószárnyhoz Borsodpuszta legújabbkori krónikása, aki minden számottevő dátumot ide jegyzett. Idézzünk csak néhányat: „Ez a ház átépült 1955 január 17-től március 19-ig.” Átalakítottak egy lakást — s közel egyidőben még jónéhányat — és eltüntették a cselédéletre emlékeztető közös konyhát, nyitott kéményt. „A vizet bevezették 1960 április 10-én.” A falikút ott van a konyhában, a sarokban. Észre sem vettük. Ugyan kinek jutna eszébe egy pusztai volt cselédlakásban vízcsapot keresni? — Az uram nálunk a „vízműves” — most is szolgálatban van — mondja Horváth néni. — Azelőtt mivel foglalkozott? Segédmunkás volt a kovácsműhelyben. Fél évig ipari tanuló is volt az uram. Aztán szakmunkásvizsgát tett. De ez már régen volt. Nem is emlékszem rá pontosan, hogy ötvennégyben, vagy ötvenötben... Szakmát szerzett Horváth József 52—53 éves korában. Visszavágynak — visszajönnek — Más lett az élet Borsodpusztán — mondják. Megható szeretettel ragaszkodnak ehhez a kis településhez. A kérdésre, hogy hogyan élnek, mivel töltik estéiket, majdnem dicsekedve sorolják: van itt minden: mozi, tv, rádió, könyvtár, rengeteg újság jár hozzánk, a KISZ is kapott helyet, ahol összejöhetnek a fiatalok. Boltunk is van (igaz, az asszonyok veszekednek a boltossal, hogy miért nem rendelt paradicsom-konzervet, s miért csak vegyésszént savanyúság kapható). Csak azért panaszkodnak, hogy a gyerekeknek gyalog kell járni iskolába Felső- Borsodról, ide hozzájuk. — Buszjárat kellene ... Akik itt születtek, el sem tudják képzelni, hogy máshol is lehetne élni. Akik máshonnan jönnek, többnyire megszokják a pusztát. Voltak akik elmentek — de visszavágynak. És van, aki vissza is jön, mint Simon József tehenész is. Mi köti ide az isten hátamögötti pusztához az embereket? — Az emberség. Az, hogy tiszteljük, becsüljük egymást. Ez nálunk a törvény, másképpen nem élhetnénk, nem boldogulhatnánk. MIKE TIBORNE (Fotó: PÉTERFAY ENDRE) 1250 óta... Am&v ' ' ■'< <■$» •• Buss Teri* —• az egyik „bejáró” dolgozó A puszta legújabbkori krónikása — Horváth néni — Visszajöttem, mert mégis csak itt érzem magam legjobban — vallja Simon József tehenész •Akikre a legbüszkébbek a borsodiak — a mesterségesen nevelt borz-deres borjúit Az államhatalom képviselői Huszár János tanácstagtársával együtt az államhatalom — a tanács — helyi képviselője. „Postai vonalod” Kislőd köti össze a világgal Borsodot, de közigazgatásilag az 5 kilométernyire levő Magyarpolányhoz tartoznak. Mégsem hiányzik soha a tanácsülésről Huszár János és Happel István. Egyikük felállt, s tiltakozott: — Mi nem várunk elismerést. És miért kapnánk dicséretet? Csak annyit teszünk, amivel választóink megbíztak... Amit rájuk bíznak, amit elvállaltak, becsülettel teljesítik is: igyekeznek segíteni, hogy a 280 ember mi-legutóbbi illésen Horváthnél kevésbé érezze, hogy János javasolta, hogy jó pusztán él, munkájukért ,részesítsék ki- — Külsőleg nem sokat méretben-mind a két bor- változott Borsodpuszta — Mii pusztai tanácstagot, mondják az öregek. — Né- Az új családi búzák — amelyekben már fürdőszoba is van NAPLÓ a takarékosság jegyében? Rövid idő alatt közkedvelt lett a bútoriparban, de például a rádió és tévé kávák gyártásában is a formaldehid alapú ragasztógyanta. Először a Kőbányai Műanyaggyár elégítette ki az igényeket, majd a Nitrokémiánál kidolgozták a gyártás folyamatos, s külföldön is érdeklődést keltő technológiáját. A termelékeny fűzfői eljárásra üzemet is építettek a Nitrokémiánál, amely egyedül képes ellátni az egész országot. Ennek ellenére a berendezés rossz kihasználására, a termelés megosztására kényszerítette tavaly a vállalatokat a Vegyipari Tröszt, mert megosztva végeztette a termelést a két vállalattal. Tavaly ősszel már vizsgáltuk e kérdést és akkor azt a választ adták az illetékesek: évközben nem akarnak változtatni a terven, de 1965-ben már csak a Nitrokémia fogja gyártani az összes ragasztót. A megnyugtató válasz elég volt ahhoz, hogy ne szülessen újságcikk a témáról. Nyitott kapukat nem érdemes döngetni, hisz a trösztnél is látják, hogyan kifizetődőbb a gyártás, tudják, ezzel a vidéki ipartelepítést segíthetik. Biztos, ami biztos alapon azért megkérdeztük most a Nitrokémiától, hogy hány ezer tonnás tervet kaptak az Amicolra. Legnagyobb megrökönyödésünkre kiderült, kevesebbet, mint tavaly, a kőbányai üzem továbbra is dolgozik. Felemlegethetnénk azt is, hogy az ígéret szép szó... De inkább azt kérdezzük a Vegyipari Tröszt vezetőitől: csak nem a takarékosság miatt döntöttek így? Vagy talán Budapesthez húz az ő szívük is? (PGTI) Nem elég a kedv — telek is kell! Ha a Veszprémi Fémfeldolgozónál felvesznek egy családalapítás előtt álló fiatalt, a párt és a szakszervezeti irodában is elbeszélgetnek vele: „Egy évig húzza kicsit szorosabbra a nadrágszíjat, gyűjtsön össze 10—15 ezer forintot és lakást építhet magának.” Tavaly májusban iS ilyen fiatal verbuválódott a gyárban. Pénzüket összegyűjtve, takarékba rakva, szép ígéretekkel és ambícióval telve vártak új otthonukra. Kellett is az ambíció, mert a házat önerőből építették volna a következőképpen: Míg a ház el nem készül, szabadság, szombat délután és vasárnap nincs. Maguk a fiatalok, szakember segédlettel és műszaki felügyelettel építenének mindent. Az OTP előre összerakott pénzük mellé 120 ezer forint hitelt ígért, hogy ebből szerezzenek anyagot, fizessenek szakmunkást és a segédmunkát végezzék el maguk. Igen ám, de az ambíció mellé a szép ígéretek csak ígéretek maradtak. A városi tanács vállalta, hogy telket biztosít a házhoz. Májusban csak pár hét türelmet kértek, aztán egyre többet és egyre hosszabb időre. Több telek is ígérkezett ugyan, de sorrarendre „elvesztek” azok különböző indokok miatt. Idővel a türelem is fogyni kezdett, az ambíció is megkopott, felváltotta azt a kétkedés, a pesszimizmus. Végül a fiatalok bejelentették, hogy január 25-én felbontják társulásukat, pénzüket kiveszik... E hírre úgy látszik meggyorsult az ügyintézés a városi tanácsnál és 25-én délre volt telek, a kisajátításra pedig pénz. Délután háromkor ültek össze a tanács és az OTP képviselői a fiatalokkal. „A 18 lakásos ház építésére már nincs lehetőség, de alakítsanak hatos vagy négyes társulásokat” — hangzott el a javaslat. „Mi a biztosíték, hogy ez menni fog?” — szóltak jogos kétkedéssel. „Az ígéretekből már tartalékunk is van!” — dupláztak rá nem kis iróniával. Addig, addig, amíg a 18 ember kisebb csoportokban újra útnak indult a lakásépítés felé, de már jóval kisebb ambícióval és jóval nagyobb kétkedéssel. Mielőtt ez az újabb forma — az eddig történtek indítanak bennünket kétkedésre — holtvágányra jutna, felvetünk néhány gondolatot. Ezek a fiatalok teljes anyagi és fizikai terhet magukra vállalva próbáltak otthonhoz, lakáshoz jutni. Tehát sem pénzről — az OTP bármikor hajlandó hitelt adni —, sem anyagról, sem kivitelezésről nem kellett másnak gondoskodni. Csak telekről! A telekről is úgy, hogy a városi tanács kiválasztja azt, előlegezi a kisajátítási költségét, majd eladja az építtetőknek. Erre, az egészhez képest minimális, de mégis alapvető segítségre volt szükségük. Nyolc hónapon keresztül nem kapták meg. Függetlenül attól, hogy a most mutatott úton célhoz érnek-e a Fémfeldolgozó fiataljai, egy kérdés jogos. Vajon tényleg szívügyüknek tekintik-e az illetékesek, hogy a szerény lehetőségekhez mérten, idővel mindenki lakáshoz jusson, mikor ilyen számukra könnyű eseteknél is hónapokig rágódnak a segítségen? _ bocsor —