Napló, 1965. február (Veszprém, 21. évfolyam, 27-50. szám)

1965-02-02 / 27. szám

968.­február 2. — Annyi a társadalmi munkám, hogy azt sem tu­dom, hova menjek, mihez kezdjek! Városi embertől megszo­kott az efféle panasz. De hogy Borsodpusztán ezzel fogadjon Happel István — nem gondoltam. Azt hiszem nem is panasznak szánta, csupán ezzel akart rendre­­utasítani a kérdésért: ho­gyan élnek itt, az isten háta­­mögött. — Pedig 1250 óta tartja nyilván a krónika — büsz­kélkednek a­­ bennszülöttek. —­ Olvastuk, hogy rengeteg vér folyt ezért a birtokért. Igen sok gazdája volt. A vá­roslődi vörös­ barátok és a­­ zirci fehérek harcoltak érte legtöbbet. A zirciek győz­tek. Az apátság tulajdona lett, s maradt egészen 1945- ig. Dolgoztunk látástól va­kolásig. Aki egész kommen­­ciót kapott boldog volt. Azt jelentette, férfi lett. Kiszol­gálta a katonaidejét. Mert addig fél, majd háromne­gyed kommenció járt, bár­A puszta alig három ki­lométerre fekszik a 8. sz. főközlekedési­­ úttól, mégis elrejtve a világ szeme elől. A Bakony dombjai, erdői eltakarják. A térképekre sem rajzolták még rá az ide vezető vonalat Kislőddel szemben a földbe, vágott friss seb sejtteti: ez az új bekötőút. De sehol egy táb­la, amely Borsodpusztát je­lezné, milyen erős volt is a le­gény. Aztán megváltozott a mi világunk is — A Városlődi Állami Gazdaság I. sz. üzemegysé­ge. Takarmányt termelünk és állattenyésztéssel foglal­kozunk — mutatja be a gazdaságot Gyimóthy Sán­dor üzemegységvezető. Tehenészetük híres. A Dunántúlon csak ez az ál­lami gazdaság tenyészti a borz-deres fajtát. Néhány év alatt sikeresen meghono­sították a mesterséges bor­júnevelést. — Hozzáértő emberek dolgoznak nálunk. A hu­szonkét tehenész most is ta­nul: továbbképző tanfo­lyamra jár. — Munka várt, elég.. .Bő­ven jut mindenkinek, télen is — mondják a magház­ban szorgoskodó lányok, asszonyok, akik közül töb­ben a környező községekből „járnak be” Borsodpusztá­­ra — dolgozni. — Fémzárolt vetőzabot állítunk elő. Ez nagyon gondos, lelkiismeretes mun­kát kíván. 12—13 vagon­nyit kell elszállítanunk az ország különböző vidékeire — magyarázza Happel Ist­ván magtáros, a sokféle társadalmi tisztet betöltő ember, hány új családi házat épít­tetett már a gazdaság — a többi épület régi. De belül Happel István tanácstag. Mások érdekében is tenni vala­mit — nagyon jó érzés akármelyiket meg lehet nézni! A legelső ajtón kopogta­tunk. Horváth Józsefek tőzsgyökeres borsodiak. Itt születtek. Horváth bácsinak a dédapja is itt élt. fi pusztai­­krónikás* A háziasszony tisztele­tünkre világot gyújt. — Mikor vezették be a Villanyt? —­ Rögtön megmondom. Pontosan tudom, mert fel­írtam — lép az ajtószárny­hoz Borsodpuszta legújabb­­kori krónikása, aki minden számottevő dátumot ide jegyzett. Idézzünk csak né­hányat: „Ez a ház átépült 1955 ja­nuár 17-től március 19-ig.” Átalakítottak egy lakást — s közel egyidőben még jó­­néhányat — és eltüntették a cselédéletre emlékeztető közös konyhát, nyitott ké­ményt. „A vizet bevezették 1960 április 10-én.” A falikút ott van a konyhában, a sarok­ban. Észre sem vettük. Ugyan kinek jutna eszébe egy pusztai volt cselédla­kásban vízcsapot keresni? — Az uram nálunk a „víz­műves” — most is szolgá­latban van — mondja Hor­váth néni. — Azelőtt mivel foglalkozott? Segédmunkás volt a kovácsműhelyben. Fél évig ipari tanuló is volt az uram. Aztán szakmun­kásvizsgát tett. De ez már régen volt. Nem is emlék­szem rá pontosan, hogy öt­vennégyben, vagy ötvenöt­ben... Szakmát szerzett Horváth József 52—53 éves korában. Vissza­vágynak — visszajönnek — Más lett az élet Bor­sodpusztán — mondják. Megható szeretettel ragasz­kodnak ehhez a kis telepü­léshez. A kérdésre, hogy ho­gyan élnek, mivel töltik es­téiket, majdnem dicsekedve sorolják: van itt minden: mozi, tv, rádió, könyvtár, rengeteg újság jár hozzánk, a KISZ is kapott helyet, ahol összejöhetnek a fiata­lok. Boltunk is van (igaz, az asszonyok veszekednek a boltossal, hogy miért nem rendelt paradicsom-konzer­­vet, s miért csak vegyés­szé­nt savanyúság kapható). Csak azért panaszkodnak, hogy a gyerekeknek gyalog kell járni iskolába Felső- Borsodról, ide hozzájuk. — Buszjárat kellene ... Akik itt születtek, el sem tudják képzelni, hogy más­hol is lehetne élni. Akik máshonnan jönnek, több­nyire megszokják a pusztát. Voltak akik elmentek —­ de visszavágynak. És van, aki vissza is jön, mint Simon József tehenész is. Mi köti ide az isten háta­­mögötti pusztához az em­bereket? — Az emberség. Az, hogy tiszteljük, becsüljük egy­mást. Ez nálunk a törvény, másképpen nem élhetnénk, nem boldogulhatnánk. MIKE TIBORNE (Fotó: PÉTERFAY ENDRE) 1250 óta... Am&v ' ' ■'< <■$» •• Buss Teri* —• az egyik „bejáró” dolgozó A puszta legújabbkori krónikása — Horváth néni — Visszajöttem, mert mégis csak itt érzem magam leg­jobban — vallja Simon József tehenész •Akikre a legbüszkébbek a borsodiak — a mesterségesen nevelt borz-deres borjúit Az államhatalom képviselői Huszár János tanácstag­­társával együtt az államha­talom — a tanács — helyi képviselője. „Postai vona­lod” Kislőd köti össze a vi­lággal Borsodot, de közigaz­gatásilag az 5 kilométernyi­re levő Magyarpolányhoz tartoznak. Mégsem hiányzik soha a tanácsülésről Huszár János és Happel István.­­ Egyikük felállt, s tiltako­zott: — Mi nem várunk elis­merést. És miért kapnánk dicséretet? Csak annyit te­szünk, amivel választóink megbíztak... Amit rájuk bíznak, amit elvállaltak, becsülettel tel­jesítik is: igyekeznek segí­teni, hogy a 280 ember mi-legutóbbi illésen Horváth­nél kevésbé érezze, hogy János javasolta, hogy jó pusztán él, munkájukért ,részesítsék ki- — Külsőleg nem sokat méretben-mind a két bor- változott Borsodpuszta — Mii pusztai tanácstagot, mondják az öregek. — Né- Az új családi búzák — amelyekben már fürdőszoba is van NAPLÓ a takarékosság jegyében? Rövid idő alatt közked­velt lett a bútoriparban, de például a rádió és tévé kávák gyártásában is a formaldehid alapú ragasz­­tógyanta. Először a Kőbá­nyai Műanyaggyár elégí­tette ki az igényeket, majd a Nitrokémiánál ki­dolgozták a gyártás folya­matos, s külföldön is ér­deklődést keltő technoló­giáját. A termelékeny fűzfői eljárásra üzemet is építettek a Nitrokémiánál, amely egyedül képes el­látni az egész országot. Ennek ellenére a beren­dezés rossz kihasználásá­ra, a termelés megosztásá­ra kényszerítette tavaly a vállalatokat a Vegyipari Tröszt, mert megosztva végeztette a termelést a két vállalattal. Tavaly ősszel már vizsgáltuk e kérdést és akkor azt a választ adták az illetéke­sek: évközben nem akar­nak változtatni a terven, de 1965-ben már csak a Nitrokémia fogja gyártani az összes ragasztót. A megnyugtató válasz elég volt ahhoz, hogy ne szülessen újságcikk a té­máról. Nyitott kapukat nem érdemes döngetni, hisz a trösztnél is látják, hogyan kifizetődőbb a gyártás, tudják, ezzel a vi­déki ipartelepítést segít­hetik. Biztos, ami biztos alapon azért megkérdeztük most a Nitrokémiától, hogy hány ezer tonnás tervet kaptak az Amicolra. Legnagyobb megrökönyödésünkre ki­derült, kevesebbet, mint tavaly, a kőbányai üzem továbbra is dolgozik. Felemlegethetnénk azt is, hogy az ígéret szép szó... De inkább azt kér­dezzük a Vegyipari Tröszt vezetőitől: csak nem a ta­­karékosság miatt döntöt­tek így? Vagy talán Budapesthez húz az ő szívük is? (PGTI) Nem elég a kedv — telek is kell! Ha a Veszprémi Fémfeldolgozónál felvesznek egy csa­ládalapítás előtt álló fiatalt, a párt és a szakszervezeti irodában is elbeszélgetnek vele: „Egy évig húzza kicsit szorosabbra a nadrágszíjat, gyűjtsön össze 10—15 ezer forintot és lakást épít­het magának.” Tavaly májusban iS ilyen fiatal verbuválódott a gyár­ban. Pénzüket összegyűjtve, takarékba rakva, szép ígéretekkel és ambícióval telve vártak új otthonukra. Kellett is az ambíció, mert a házat önerőből építették volna a következőképpen: Míg a ház el nem készül, szabadság, szombat délután és vasárnap nincs. Maguk a fiatalok, szakember segédlettel és műszaki fel­ügyelettel építenének mindent. Az OTP előre összerakott pén­zük mellé 120 ezer forint hitelt ígért, hogy ebből szerezzenek anyagot, fizessenek szakmunkást és a segédmunkát végezzék el maguk. Igen ám, de az ambíció mellé a szép ígéretek csak ígéretek maradtak. A városi tanács vállalta, hogy telket biztosít a házhoz. Májusban csak pár hét türelmet kértek, aztán egyre többet és egyre hosszabb időre. Több telek is ígérkezett ugyan, de sorra­­rendre „elvesztek” azok különböző indokok miatt. Idővel a türelem is fogyni kezdett, az ambíció is megkopott, felváltotta azt a kétkedés, a pesszimizmus. Végül a fiatalok bejelentették, hogy január 25-én felbontják társulásukat, pénzüket kiveszik... E hírre úgy látszik meggyorsult az ügyintézés a városi tanácsnál és 25-én délre volt telek, a kisajátításra pedig pénz. Délután háromkor ültek össze a tanács és az OTP képviselői a fiatalokkal. „A 18 lakásos ház építésére már nincs lehetőség, de alakítsanak hatos vagy négyes társulásokat” — hangzott el a javaslat. „Mi a biztosíték, hogy ez menni fog?” — szóltak jogos kétkedéssel. „Az ígéretekből már tartalékunk is van!” — dupláztak rá nem kis iróniával. Addig, addig, amíg a 18 ember kisebb csoportokban újra útnak indult a lakásépítés felé, de már jóval kisebb ambícióval és jóval nagyobb kétkedéssel. Mielőtt ez az újabb forma — az eddig történtek indíta­nak bennünket kétkedésre — holt­vágányra jutna, felvetünk néhány gondolatot. Ezek a fiatalok teljes anyagi és fizikai ter­het magukra vállalva próbáltak otthonhoz, lakáshoz jutni. Te­hát sem pénzről — az OTP bármikor hajlandó hitelt adni —, sem anyagról, sem kivitelezésről nem kellett másnak gondos­kodni. Csak telekről! A telekről is úgy, hogy a városi tanács kiválasztja azt, előlegezi a kisajátítási költségét, majd eladja az építtetőknek. Erre, az egészhez képest minimális, de mégis alapvető segítségre volt szükségük. Nyolc hónapon keresztül nem kapták meg. Függetlenül attól, hogy a most mutatott úton célhoz érnek-e a Fémfeldolgozó fiataljai, egy kérdés jogos. Vajon tényleg szívügyüknek tekintik-e az illetékesek, hogy a szerény lehetőségekhez mérten, idővel mindenki lakáshoz jusson, mikor ilyen számukra könnyű eseteknél is hónapokig rágódnak a segítségen? _ bocsor —

Next