Napló, 1968. május (Veszprém, 24. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-01 / 101. szám
IMS. május i mi: Májusfa a kilencedik emeleten Munkával ünnepelt munkaünnep Veszprémben az épülő cserháti lakótelep 1-es jelű toronyházánál tegnap délután nem kis büszkeséggel kitűzték a májusfát az építők. A kilencemeletes toronyház 31 méter magas, ennél csak a három évvel ezelőtt épített tízemeletes ház nagyobb, 34 méter. Mindkét épület többek között Viczena Sándor ácsbrigádjának nevéhez is fűződik. Ők voltak a májusfa állítók itt is, ott is. A vadgesztenyefa még virágzó, hatalmas ágára Heizer Ferenc és Nagy János ácsolt „nyelet”, a többiek pedig saját zsebükből vásárolt piros, fehér, zöld szalagokkal díszítették a fát. Felkerült a jelképes üresborosüveg is. Tegnap, tegnapelőtt munkaszüneti nap volt a megyei építőipari vállalatnál. Az 1-es jelű toronyház mellé állított daru bérleti ideje május 15-én lejár, ezért az építésvezetőség kérésére a tizenegy tagú Viczena ácsbrigád és Rinkó Sándor vasszerelő brigádja, huszonegyen, felajánlották: dolgoznak e munkaszüneti napokon is. Az ő „május elsejei" műszakjuknak köszönhető majd, hogy a toronydarut idejében leszerelhetik, s hogy tegnap tető alá került Veszprém második harmincméteres magas épülete. Az építőiparban valamikor hagyomány volt megünnepelni a májusfa kitűzését és egy-egy üveg sörrel köszönteni az építőket. Most még az építésvezető sem jött el az impozáns épület építőihez. Adrássy mAFbe Kitüntetések A SZOT elnöksége, a HVDSZ, a Pedagógus Szakszervezet központi vezetősége és az SZMT Veszprém megyei elnöksége a szakszervezeti mozgalomban végzett hosszú, eredményes társadalmi munkájukért elismerésül a „Szakszervezeti munkáért” kitüntető jelvény arany fokozatát adományozta Gabnai Jánosnénak, az SZMT számvizsgáló bizottság tagjának és Puszta Károly pedagógusnak. A kitüntető jelvény ezüst fokozatát ez évben Hauser János, az SZMT közgazdasági bizottság vezetője. Müller János, az ajkai kultúrotthon igazgatója. Jampa Oktávián pedagógus, pápai járási titkár, és Varga József, az Ajkai Városgazdálkodási Vállalat szakszervezeti bizottságának titkára kapta meg. A kitüntetéseket tegnap délelőtt nyújtották át a Szakszervezetek megyei Tanácsának székházában Hegydöntők akarata A munka az, ami megmozdítja, s térdre kényszeríti a hegyeket is. Néhány hangyányi ember mozdul a naptól szikrázó sziklafal tövében, fentről az se látszik, miért hajlonganak. Csak tudom, hogy kezükben apró, ember kitalálta, embersűrítette „erő-konzerv” van. S dugdossák a szikla gyomrába. Hátukra izzadt ing tapad, a kompresszor-fúró megrázta őket, amikor többméternyire befúrták a robbanóanyag helyét A sapkák és sisakok alól veríték csordul a homlokra, a fehéren izzó hegyfal nagy kvarclámpája csak este alszik ki, talán ez is egyfajta ellenállás. Mégis: az első hangyányi mozdulatnál eldőlt a győzelem. Mints az a kemény kő, ami ellenállhatna, s ne zúzódna engedelmes darabokká, ha úgy akarja ez a néhány ember a fúrókkal, a robbanóanyagokkal, a kalapácsokkal, s a vasmarkú rakodógéppel. Mert a munka az, ami térdre kényszeríti a hegyeket is — Ez lesz az első smérelés. Nagy Jenő főmester, a tapolcaiéi Kossuth Tsz kőbányájában, az örökölt szakkifejezés magyar párját is megmondja: — Lyuk kamrázás. Vagyis kisebb mennyiségű paxittal benn, a furat végén, kamrát robbantgatunk, hogy végül a 35 kiló beleférjen. Négyszer szételünk, egyre nagyobb adagokkal. Hosszú rúddal tologatják be a kis erőszivarokat s végül azt amelyiken két elektromos vezeték van, hogy közvetítse az ember hegyomlasztó akaratát — Kész. — Menjünk arrébb. Fent a magasban a kompresszoros lesi a jelet s akkor majd odanyomja a drót végét az akkumulátorhoz. — Mindenki vigyázott! Robbantás! A tompa dörrenésre a hegy panaszosat szusszant, s porsugarat köp a lyuk száján. Néhány kődarab lemondóan leválik feljebb is, s tétován pörögve hull, minek várja meg az igazit? S az izzadthátúak máris verik vasrúdjukat a résbe, s ott lapulnak a dobozokban Az újabb erőszivarok. Nincs izgalom, a tudás és az akarat sziklánál keményebb, s forróbb a napnál. A második robbantás után látszik már, hogy a néhány hangyányi ember azt csinál, ezzel a heggyel, amit akar. Hogy verítékük csordul közben? Mi az, ahhoz a kőőrlő diadalhoz képest. — Azt mondják, a kőbányászé a legnehezebb munka. — Hát... Tavaly ott a szemben levő falon majd betapasztaltunk. Itt a katlanban ötven fok is lehetett. A fúrásnál félpercenként megálltunk. — Megvakultunk. Marta a szemünket az izzadság, meg a por. — Égette az ember kezét még a kalapács nyele is, pedig az fából van. A szemben levő falat nézem, nem tagadhatná, hogy emberkéz, s emberész kényszerítette ilyen szabályos simává. Ott áll vigyázzban, ahogy parancsolták neki az izzadt ingnek, még tavaly. — Őrnagy elvtárs, egy gyutacsot... — Igen. Szabó Gáspár őrnagy, a szomszéd katonai alakulat tisztje már rég levetné az ingét is ebben a hőségben, dehát az egyenruha, egyenruha, a kőbányászok meg sose vetik le az ingüket, mert ők egész nyáron itt vannak és az nem napozás. Reggel motoron szaladt hozzá’K. Nagy Lajos brigádvezető, nem jöttek meg a gyutacsok, segítsen a hadsereg! Mert a kő kell. S mivel elektromos úton nem dolgoztak még itt, a gyutacsokkal eljött az őrnagy is. — Állandó a kapcsolatunk. Mi is innét kapjuk a követ. — Mindenki vigyázott! Robbantás! S még panaszosabbat szusszant a hegy, ez az utolsó „kis” robbantás, még közelről nézhetjük a reszketését. Úgy tűnik, sose hagyják abba. Jár a rúd, egymásután tolja be a paxit-rudacskákat, harmincöt kiló megy bele. Csak hajlonganak, Vukovics István, Szabó Károly, Fövenyesi Károly, meg a főmester. Félelmetessé gyülekszik az erő a hegy gyomrában. Az őrnagy, meg a brigadéros a gyutacsot készítik, azt a végsőt, amely elszabadítani hívatott az iszonyú energiát, a sziklakényszerítőt. — Most már menjenek. S velünk együtt elindulnak az őrök is a négy égtáj felé, de ne tévedjen valaki a katlanba. Néhány perces kiáltások jelzik, hogy mindenki a helyén van. A főmester felemeli a kezét a tetőn. — Robbantááááás. Süket szünet. Aztán valahonnan nagyon mélyről egy tompa dörrenés, megremeg a talp alatt a föld. A hegyoldal tétovát moccan, s aztán lassan, megadón térdre rogy. Kőkönnyei úgy potyognak szerte, mint a zápor, legyőzték. A kő innét most Marcal tő felé indul, a nemzetközi műútra terítik, Soprontól a jugoszláv határig kígyózik majd ez a turistaút. Karcsú, gondtalan gépkocsik suhannak majd országot-világot járó, mosolygó emberekkel a puha ülésekben. És senki nem gondol rá majd, hogy ebben a sima, kényelmes útban ott lapul mindörökre a néhány tapolcaiéi ember hegydöntő akarata is. A munka, ami térdre kényszeríti a hegyeket is. SZTANKAY JÓZSEF Az „erőszivarok” a hegy gyomrába kerülnek . Valamikor a széncsata idején megyénk egyik bányaüzemének párttitkára úgy segített az egyik frontbrigádnak „győzni”, hogy maga is beállt közéjük csákánnyal-lapáttal. Nem ez volt az egyetlen ilyen eset akkoriban, s igaz, hogy akkor a pártbizottság az illető titkárt alaposan „megmosdatta” az inkorrekt módszer miatt. Ma, húszéves történelmi távlatból nézve, mégis sok mindent elárul annak a kornak szépségéből, heroizmusából És ma? A munka verseny-ügyben „utazó” funkcionáriust vagy újságírót elég hűvösen vagy kiérezhető mellébeszéléssel fogadják: „Sajnos, elvtárs, az új gazdasági mechanizmusra való átállás minden erőnket igénybe vette, nem értünk rá a munkaverseny megszervezésével foglalkozni..Az Ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohó munkaügyi osztályának verseny-reszorzása egyenesen ezzel hökkentett meg: „Nálunk 1968. január 1-ével megszűnt a munkaverseny.” (Szerencsére perceken belül kiderült, hogy a megszűnés korántsem „a” versenyre vonatkozik, hiszen például a brigádmozgalom a gyár összdolgozóinak hetven százalékára kiterjed.) A November 7 Erőmű a KMP megalakulása 50. évfordulója tiszteletére — egyebek közt — vállalta egy bizonyos műszaki intézkedés megvalósítását, amelynek révén „helyettünk jobb tüzelőanyag-költségű erőművek üzemelhetnek. Ezzel a megoldással 1,8 millió forintos népgazdasági szintű megtakarítást lehet elérni” — írják. Nagyon szép. De az ilyen természetű műszaki intézkedéseket vajon egyébként, versenyen kívül nem volna kötelező megtenni, illetve végrehajtani?! „Az 1968. éves feladatainkat a versenyszabályzat nagyon jól foglalja össze, amelyet az igazgató (így, nagy íves) elvtárs dolgozott ki” — olvassuk a Pápai Textilgyár szakszervezeti bizottságának jelentésében. A várpalotai medence szocialista brigádvezetőinek nemrég lezajlott tanácskozásán Kollár János bírálta — nem alaptalanul — a mai magyar sajtót, hogy nem foglalkozik eléggé a munkaversennyel, benne a brigádmozgalommal. Valóban, a munkaverseny szó manapság aránylag ritkán kap nyomdafestéket, de élőszóban is ritkábban fordul elő. Termelési tanácskozáson, vagy buszvonaton, munkahelyen és söröspohár mellett sokkal inkább téma a nyereség és nyereségrészesedés, a kollektív szerződés, sőt a vállalat rentabilitása és jövője is, mint a munkaverseny. „Amit meg kell csinálni, azt versenyben vagy verseny nélkül úgyis meg kell csinálni, hát legyen verseny, legyen neve a gyereknek“ — érzi és mondja igen sok munkás. A hajdani „hajrák” helyébe a kalkuláció lépett; a — többnyire csak a menynyiséget tükröző — grafikonok helyébemutatók, „győztesek” és „további helyezettek” helyett ma — nem rivalizálva — bizonyos szinteket elérő kollektívák és egyének kapnak címet, kitüntetést és pénzjutalmat; felhívások — sőt kihívások — helyett ma rendeleteket és határozatokat tanulmányoznak a vállalatok gazdasági és politikai vezetői (elsősorban a Minisztertanács és a SZOT 1031/67. számú, a verseny kereteit megszabó együttes határozatát és a KISZ KB 1968. februári határozatát).gy sereg gondolat vetődik fel az emberben a tapasztalatok, tények és jelenségek ismeretében. A legelső ez: ha jó pár helyen a gazdaságirányítás új rendszerére való áttérés, az ezzel járó temérdek gond és új feladat miatt „nem értek rá” a munkaversennyel foglalkozni, vajon nem teher-e számukra a munkaverseny? És ahol nem késtek, ahol megszervezték, vajon nem „becsületből” tették-e? Vajon nem csak politikai jelentőséget tulajdonítanak-e neki, úgy, hogy gazdasági hasznát nem látják? Motorja tud-e lenni a munkaverseny ma, az új körülmények között a gazdasági fejlődésnek? A már említett MTI SZOT közös határozat leszögezi, hogy a munkaverseny „a dolgozók önkéntes és tudatos részvétele a szocializmus építésében... Fő jellemvonása a kezdeményező készség és az alkotó erő tömegméretű kibontakozása”, s emellett a verseny „a szocialista tudat formálásának, a közösségi magatartás fejlesztésének módszere” is. Nagyon tág meghatározás ez, mondhatnánk: „sokminden belefér”, s ahol ennek szellemében értelmezik a munkaverseny fogalmát, ott nem érzik„felesleges de illendő ballasztnak”, ott rugalmasan, a helyi s mindenkor a legaktuálisabb feladatok szolgálatába tudják állítani. Az Ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohóban, az Elekthermaxban, a Pápai Textilgyárban, a VIDEOTON veszprémi üzemében, Füreden a hajógyárban stb. egyes brigádok rugalmas, menet közben változtatható vállalásai, illetve szerződései bizonyítják, hogy a verseny nagyon is reális, a gazdálkodásból kihagyhatatlan anyagi erővé tud válni. Új vonása a határozatnak, hogy a korábbi elvvel szemben („a verseny gazdája a szakszervezet”) mindenütt a gazdasági vezetés és a szakszervezet (továbbá a fiatalokra vonatkoztatva a KISZ) gondjaira bízza a versenyt. Világos dolog, hogy elsősorba a gazdasági vezetésnek kell tudnia, hogy egy adott ponton s az adott időben mi a legfontosabb feladat. Ennek a helyes elvnek túlzásba vitt gyakorlata azonban az, amit az említett, textiles jelentésből olvastunk ki: azért a versenyprogramot, ne „az igazgató elvtárs dolgozza ki”. A vállalások, szerződések ne az irodákban készüljenek, mert így a versenyből épp azt húzzuk ki, ami a lényege. Kellő informálással, a dolgozóknak a vállalat ügyeibe való messzemenő „beavatásával,** lehet csak elérni, hogy azok önkéntesen, tudatosan, kezdeményezőkészséggel, ne formális versenykeretek között, hanem valóban versengve dolgozzanak. Kisgergely Hajós, a Péti Nitrogénművek igazgatója ezt a kérdést így látja: — Egy tőkésnek is alapvető érdeke volna, hogy a termelésben legfontosabb tényezőt, az embert megnyerje. Nekünk ehhez olyan eszköz áll rendelkezésünkre, amelyet a tőkés a legelkápráztatóbb kedvezményekkel sem pótolhat: nálunk a munkások tulajdonosok!... A szocialista munkaverseny szerintem ott kezdődik, amikor a munkás érzi, hogy nemcsak parancsvégrehajtó, nem holmi csavar egy bonyolult rendszerben ... Nálunk, amikor vitára bocsájtottuk az immár magunk készítette vállalati tervet, 180 javaslat érkezett be (és még ugyanennyi a kollektív szerződéshez). Nem számítottam ki, de egy pillanatra sem kétséges előttem, hogy a verseny szervezésére fordított munkaidő — bármely gazdasági vezető munkaideje — megéri... Szabályozza az MT—SZOT határozat • munkaverseny kereteit, formáit is. Lefekteti, milyen kitüntetések, címek, jutalmak adhatók egyének, kollektívák, vállalatok részére. De minden kategóriában lehetőséget nyújt a helyileg kialakult versenyformák számára is. Tapasztalataink szerint viszont éppen ezek a „helyileg kialakult” formák válnak kétségessé az új gazdasági mechanizmusban: vagy bebizonyosodott alkalmatlanságuk, vagy pedig még nem találták meg az új viszonyoknak legmegfelelőbbeket. Egy bizonyos: a munkaverseny csak akkor munkaverseny, ha ténylegesen előmozdítja a gazdasági fejlődést, különben tudatformáló feladatát sem tölti be, mert önmaga ezen, visszájára fordul: „Csak azért van, hogy jelentést küldhessen róla X. elvtárs”'' — mondják az ilyenről a munkások teljes joggal. Legáltalánosabban elterjedt megyénkben az említett formák közül a brigádmozgalom (a szocialista és hagyományos munkabrigádok mozgalma). Megyénkben mintegy 500 ilyen brigád működik, közülük 2076 a „szocialista” cím birtokosa, 436 pedig ifjúsági brigád. Míg a szocialista brigádok köztudomásúan művelődésükre, a közösségi élet erősítésére is erőfeszítéseket tesznek, az egyéb brigádok rendszerint csak alkalomszerű termelési feladatok elvégzését vállalják. A szerződések eszmeileg egy-egy jelentős politikai eseményhez kapcsolódnak: tavalyelőtt a pártkongreszszushoz, tavaly a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, az idén a Kommunisták Magyarországi Pártja 50. évfordulójához. Vannak, akik közönnyel, sőt némi ellenszenvvel, „kívülről” szemlélik a szocialista brigádmozgalmat, megkérdezve: ugyan, hát ezek az emberek — valóban szocialista emberek már, mint (akár többször) elnyert címük jelzi?! Nem, ez talán túlzás. De a mozgalom, a törekvés — igenis szocialista. A szocialista brigádmozgalom nem „merült ki’ megfelelő keretei nemcsak a gazdasági fejlődésnek, a munkaversenynek, hanem a szocialista életformának is afféle — az elidegenedés ellen ható — előiskolája lehet.Halmai Béla brigádja kenesei nevelőotthonbeli gyermekeknek igyekezett pótolni a családi tűzhely melegét. Kuzsel Szaniszló brigádja egy szerencsétlenül járt társuk gyermekeit „fogadta gyermekeiül”. Horváth Lászlónénak és Varga Gyulának házat építeni segítettek a brigádtagok. Az ajkai kohó 25 tagú vasöntő-kollektívája Szabó Józsefet motorkerékpár-balesete után — ami nem is üzemi baleset! — változatlan keresettel fogadta vissza addig is, amíg újra teljes értékű munkás lesz! És sorolhatnánk ezernyi epizódot a szocialista brigádok krónikájából ...) Természetesen „virágoznak” — ahol erre mód, mérhető feltétel és egyáltalán szükség van — az egyéb versenyformák is. A fűzfői Nitrokémia például nagyon sokrétű, precíz versenyrendszert dolgozott ki, mely a vegyipari szakmai lapban méltán példaképül szolgálhatott a hasonló jellegű testvérvállalatok számára. A Pápai Textilgyárban 2200 dolgozó egyénileg versenyez a kiváló szintek eléréséért, méghozzá az eddiginél szigorúbb feltételek között: eddig az összlétszám 8,9 százaléka kaphatott „kiváló dolgozó” kitüntetést és vele együtt egyheti bért; a termelési tanácskozás döntése szerint most már csak 4 százalék érheti ezt el, igaz, hogy kétheti fizetés üti markukat. Erkölcsi és anyagi ösztönzésnek a munkaverseny értékelésében együtt kell járnia, az idén sokkal inkább, mint eddig: ez felel meg az új gazdasági mechanizmus szellemének. eher sokan talán e címben foglalt kérdésen is megbotránkoztak, „szentségtörésnek” érezték, pedig az utóbbi időben sok mindent megkérdőjeleztünk, hogy új, korszerűbb választ adhassunk a kérdőjelekre. „Motor-e, gazdasági tényező, eleven hatóerő-e a verseny?” — kérdeztem az SZMT közgazdasági csoportjánál. Igen, okvetlenül! — mondták. „Kiszámítják-e a vállalatok közgazdászai, hogy menynyit ér a munkaverseny, a legfőbb termelőerő, az emberi „hozzáállás”, a g-mutatókat befolyásoló tényezőnek tekintik-e a .. lelkesedést?” Finoman mosolyogtak laikus tájékozatlanságomon: utópia... Én mégis hiszem, hogy ha kiszámítani nem is, számolni vele, komolyan venni lehet, és kell is. Koncz István ET Motor vagy teher?