Napló, 1968. május (Veszprém, 24. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

IMS. május i mi: Májusfa a kilencedik emeleten Munkával ünnepelt munkaünnep Veszprémben az épülő cserháti lakótelep 1-es jelű to­­ronyházánál tegnap délután nem kis büszkeséggel kitűzték a májusfát az építők. A kilencemeletes toronyház 31 méter magas, ennél csak a három évvel ezelőtt épített tízemeletes ház nagyobb, 34 méter. Mindkét épület többek között Viczena Sándor ács­­brigádjának nevéhez is fűződik. Ők voltak a májusfa állí­tók itt is, ott is. A vadgesztenyefa még virágzó, hatalmas ágára Heizer Ferenc és Nagy János ácsolt „nyelet”, a töb­biek pedig saját zsebükből vásárolt piros, fehér, zöld sza­lagokkal díszítették a fát. Felkerült a jelképes üres­­boros­üveg is. Tegnap, tegnapelőtt munkaszüneti nap volt a megyei építőipari vállalatnál. Az 1-es jelű toronyház mellé állított daru bérleti ideje május 15-én lejár, ezért az építésvezető­ség kérésére a tizenegy tagú Viczena ácsbrigád és Rinkó Sándor vasszerelő brigádja, huszonegyen, felajánlották: dol­goznak e munkaszüneti napokon is. Az ő „május elsejei" műszakjuknak köszönhető majd, hogy a toronydarut idejé­ben leszerelhetik, s hogy tegnap tető alá került Veszprém második harmincméteres magas épülete. Az építőiparban valamikor hagyomány volt megünne­pelni a májusfa kitűzését és egy-egy üveg sörrel köszönteni az építőket. Most még az építésvezető sem jött el az impo­záns épület építőihez. Adrássy m­AFbe Kitüntetések A SZOT elnöksége, a HVDSZ, a Pedagógus Szak­­szervezet központi vezetősé­ge és az SZMT Veszprém megyei elnöksége a szakszer­vezeti mozgalomban végzett hosszú, eredményes társa­dalmi munkájukért elisme­résül a „Szakszervezeti mun­káért” kitüntető jelvény arany fokozatát adományoz­ta Gabnai Jánosnénak, az SZMT számvizsgáló bizottság tagjának és Puszta Károly pedagógusnak. A kitüntető jelvény ezüst fokozatát ez évben Hauser János, az SZMT közgazdasági bizottság vezetője. Müller János, az ajkai kultúrotthon igazgató­ja. Jampa Oktávián pedagó­gus,­ pápai járási titkár, és Varga József, az Ajkai Vá­rosgazdálkodási Vállalat szakszervezeti bizottságának titkára kapta meg. A kitün­tetéseket tegnap délelőtt nyújtották át a Szakszerve­zetek megyei Tanácsának székházában Hegydöntők akarata A munka az, ami meg­mozdítja, s térdre kényszerí­ti a hegyeket is. Néhány hangyányi ember mozdul a naptól szikrázó sziklafal tövében, fentről az se látszik, miért hajlonga­­nak. Csak tudom, hogy ke­zükben apró, ember kitalál­ta, embersűrítette „erő-kon­­zerv” van. S dugdossák a szikla gyomrába. Hátukra izzadt ing tapad, a komp­resszor-fúró megrázta őket, amikor többméternyire be­fúrták a robbanóanyag he­lyét A sapkák és sisakok alól veríték csordul a hom­lokra, a fehéren izzó hegy­fal nagy kvarclámpája csak este alszik ki, talán ez is egyfajta ellenállás. Mégis: az első hangyányi mozdulat­nál eldőlt a­ győzelem. Mints az a kemény kő, ami ellen­állhatna, s ne zúzódna enge­delmes darabokká, ha úgy akarja ez a néhány ember a fúrókkal, a robbanóanyagok­kal, a kalapácsokkal, s a vas­­markú rakodógéppel. Mert a munka az, ami térdre kényszeríti a hegyeket is — Ez lesz az első smérelés. Nagy Jenő főmester, a ta­polcaiéi Kossuth Tsz kőbá­nyájában, az örökölt szakki­fejezés magyar párját is megmondja: — Lyuk kamrázás. Vagy­is kisebb mennyiségű paxit­­tal benn, a furat végén, kamrát robbantgatunk, hogy végül a 35 kiló beleférjen. Négyszer szételünk, egyre nagyobb adagokkal. Hosszú rúddal tologatják be a kis erő­szivarokat s végül azt amelyiken két elektromos vezeték van, hogy közvetítse az ember hegyomlasztó akaratát — Kész. — Menjünk arrébb. Fent a magasban a komp­resszoros lesi a jelet s ak­kor majd odanyomja a drót végét az akkumulátorhoz. — Mindenki vigyázott! Robbantás! A tompa dörrenésre a hegy panaszosat szusszant, s porsugarat köp a lyuk szá­ján. Néhány kődarab lemon­dóan leválik feljebb is, s té­tován pörögve hull, minek várja meg az igazit? S az iz­­zadthátúak máris­ verik vas­rúd­jukat a résbe, s ott la­pulnak a dobozokban Az újabb erő­szivarok. Nincs iz­galom, a tudás és az akarat sziklánál keményebb, s for­róbb a napnál. A második robbantás után látszik már, hogy a néhány hangyányi ember azt csinál, ezzel a heggyel, amit akar. Hogy verítékük csordul köz­ben? Mi az, ahhoz a kőőrlő diadalhoz képest. — Azt mondják, a kőbá­nyászé a legnehezebb mun­ka. — Hát... Tavaly ott a szemben levő falon majd be­­tapasztaltunk. Itt a katlan­ban ötven fok is lehetett. A fúrásnál félpercenként meg­álltunk. — Megvakultunk. Marta a szemünket az izzadság, meg a por. — Égette az ember kezét még a kalapács nyele is, pe­dig az fából van. A szemben levő falat né­zem, nem tagadhatná, hogy emberkéz, s emberész kény­szerítette ilyen szabályos si­mává. Ott áll vigyázzban, ahogy parancsolták neki az izzadt ingnek, még tavaly. — Őrnagy elvtárs, egy gyutacsot... — Igen. Szabó Gáspár őrnagy, a szomszéd katonai alakulat tisztje már rég levetné az ingét is ebben a hőségben, dehát az egyenruha, egyen­ruha, a kőbányászok meg sose vetik le az ingüket, mert ők egész nyáron itt vannak és az nem napozás. Reggel motoron szaladt hoz­zá’K. Nagy Lajos brigád­ve­zető, nem jöttek meg a gyu­tacsok, segítsen a hadsereg! Mert a kő kell. S mivel elektromos úton nem dol­goztak még itt, a gyutacsok­kal eljött az őrnagy is. — Állandó a kapcsola­tunk. Mi is innét kapjuk a követ. — Mindenki vigyázott! Robbantás! S még panaszosabbat szusszant a hegy, ez az utol­só „kis” robbantás, még kö­zelről nézhetjük a reszketé­sét. Úgy tűnik, sose hagyják abba. Jár a rúd, egymásután tolja be a paxit-rudacskákat, harmincöt kiló megy bele. Csak hajlonganak, Vuko­­vics István, Szabó Károly, Fövenyesi Károly, meg a fő­­mester. Félelmetessé gyülek­­szik az erő a hegy gyomrá­ban. Az őrnagy, meg a bri­­gadéros a gyutacsot készí­tik, azt a végsőt, amely el­szabadítani hívatott az iszo­nyú energiát, a sziklakény­szerítőt. — Most már menjenek. S velünk együtt elindul­nak az őrök is a négy égtáj felé, de ne tévedjen valaki a katlanba. Néhány perce­s kiáltások jelzik, hogy min­denki a helyén van. A fő­mester felemeli a kezét a tetőn. — Robbantááááás. Süket szünet. Aztán vala­honnan nagyon mélyről egy tompa dörrenés, megremeg a talp alatt a föld. A hegyol­dal tétovát moccan, s aztán lassan, megadón térdre rogy. Kőkönnyei úgy potyognak szerte, mint a zápor, legyőz­ték. A kő innét most Marcal tő felé indul, a nemzetközi mű­útra terítik, Soprontól a ju­goszláv határig kígyózik majd­ ez a turistaút. Karcsú, gondtalan gépkocsik suhan­nak majd országot-világot járó, mosolygó emberekkel a puha ülésekben. És senki nem gondol rá majd, hogy ebben a sima, kényelmes út­ban ott lapul mindörökre a néhány tapolcaiéi ember hegydöntő akarata is. A munka, ami térdre kény­szeríti a hegyeket is. SZTANKAY JÓZSEF Az „erő­szivarok” a hegy gyomrába kerülnek . V­alamikor a széncsata idején megyénk egyik bányaüzemének párttitkára úgy segített az egyik frontbrigádnak „győzni”, hogy maga is beállt közéjük csá­­kánnyal-lapáttal. Nem ez volt az egyetlen ilyen eset akkoriban, s igaz, hogy akkor a pártbizottság az illető titkárt alaposan „meg­mosdatta” az inkorrekt módszer miatt. Ma, húszéves történelmi­ távlatból nézve, mégis sok mindent elárul annak a kornak szépsé­géből, heroizmusából És ma? A munka verseny-ügyben „utazó” funkcio­náriust vagy újságírót elég hűvösen vagy ki­érezhető mellébeszéléssel fogadják: „Sajnos, elvtárs, az új gazdasági mechanizmusra va­ló átállás minden erőnket igénybe vette, nem értünk rá a munkaverseny megszerve­zésével foglalkozni..Az Ajkai Timföld­gyár és Alumíniumkohó munkaügyi osztá­lyának verseny-reszorzása egyenesen ezzel hökkentett meg: „Nálunk 1968. január 1-ével megszűnt a munkaverseny.” (Szerencsére perceken belül kiderült, hogy a megszűnés korántsem „a” versenyre vonatkozik, hiszen például a brigádmozgalom a gyár összdolgo­­zóinak hetven százalékára kiterjed.) A No­vember 7 Erőmű a KMP megalakulása 50. évfordulója tiszteletére — egyebek közt — vállalta egy bizonyos műszaki intézkedés megvalósítását, amelynek révén „helyettünk jobb tüzelőanyag-költségű erőművek üze­melhetnek. Ezzel a megoldással 1,8 millió forintos népgazdasági szintű megtakarítást lehet elérni” — írják. Nagyon szép. De az ilyen természetű műszaki intézkedéseket va­jon egyébként, verse­n­y­e­n kívül nem volna kötelező megtenni, illetve végre­hajtani?! „Az 1968. éves feladatainkat a ver­senyszabályzat nagyon jól foglalja össze, amelyet az igazgató (így, nagy íves) elvtárs dolgozott ki” — olvassuk a Pápai Textilgyár szakszervezeti bizottságának jelentésében. A várpalotai medence szocialista brigád­­vezetőinek nemrég lezajlott tanácskozásán Kollár János bírálta — nem alaptalanul — a mai magyar sajtót, hogy nem foglalkozik eléggé a munkaversennyel, benne a brigád­mozgalommal. Valóban, a munkaverseny szó manapság aránylag ritkán k­ap nyomdafes­téket, de élőszóban is ritkábban fordul elő. Termelési tanácskozáson, vagy busz­vona­ton, munkahelyen és söröspohár mellett sok­kal inkább téma a nyereség és nyereségré­szesedés, a kollektív szerződés, sőt a válla­lat rentabilitása és jövője is, mint a munka­verseny. „Amit meg kell csinálni, azt ver­senyben vagy verseny nélkül úgyis meg kell csinálni, hát legyen verseny, legyen neve a gyereknek“ — érzi és mondja igen sok munkás. A hajdani „hajrák” helyébe a kal­kuláció lépett; a — többnyire csak a meny­­nyiséget tükröző — grafikonok helyébe­­­mutatók, „győztesek” és „további helye­zettek” helyett ma — nem rivalizálva — bi­zonyos szinteket elérő kollektívák és egyé­nek kapnak­ címet, kitüntetést és pénzjutal­mat; felhívások — sőt kihívások — helyett ma rendeleteket és határozatokat tanulmá­nyoznak a vállalatok gazdasági és politikai vezetői (elsősorban a Minisztertanács és a SZOT 1031/67. számú, a verseny kereteit megszabó együttes­ határozatát és a KISZ KB 1968. februári határozatát).­gy sereg gondolat vetődik fel az em­berben a tapasztalatok, tények és jelenségek ismeretében. A legelső ez: ha jó pár helyen a gazdaságirányítás új rendszerére való áttérés, az ezzel járó te­mérdek gond és új feladat miatt „nem ér­tek rá” a munkaversennyel foglalkozni, va­jon nem teher-e számukra a munkaverseny? És ahol nem késtek, ahol megszervezték, vajon nem „becsületből” tették-e? Vajon nem csak politikai jelentőséget tulajdoníta­nak-e neki, úgy, hogy gazdasági hasznát nem látják? Motorja tud-e lenni a munkaver­seny ma, az új körülmények között a gaz­dasági fejlődésnek? A már említett MTI SZOT közös­ határo­zat leszögezi, hogy a munkaverseny „a dol­gozók önkéntes és tudatos részvétele a szo­cializmus építésében... Fő jellemvonása a kezdeményező készség és az alkotó erő tö­megméretű kibontakozása”, s emellett a ver­seny „a szocialista tudat formálásának, a közösségi magatartás fejlesztésének módsze­re” is. Nagyon tág meghatározás ez, mond­hatnánk: „sokminden belefér”, s ahol ennek szellemében értelmezik a munkaverseny fo­galmát, ott nem érzik­­„felesleges de illendő ballasztnak”, ott rugalmasan, a helyi s min­denkor a legaktuálisabb feladatok szolgála­tába tudják állítani. Az Ajkai Timföldgyár és Alumíniumkohóban, az Elekthermaxban, a Pápai Textilgyárban, a VIDEOTON veszp­rémi üzemében, Füreden a hajógyárban stb. egyes brigádok rugalmas, menet közben változtatható vállalásai, illetve szer­ződései bizonyítják, hogy a verseny nagyon is reális, a gazdálkodásból kihagyhatatlan anyagi erővé tud válni. Új vonása a határozatnak, hogy a korábbi­ elvvel szemben („a verseny gazdája a szak­­szervezet”) mindenütt a gazdasági vezetés és a szakszervezet (továbbá a fiatalokra vo­natkoztatva a KISZ) gondjaira bízza a ver­senyt. Világos dolog, hogy elsősorba a gaz­dasági vezetésnek kell tudnia, hogy egy adott ponton s az adott időben mi a legfontosabb feladat. Ennek a helyes elvnek túlzásba vitt gyakorlata azonban az, amit az említett, textiles jelentésből olvastunk ki: azért a versenyprogramot, ne „az igazgató elvtárs dolgozza ki”. A vállalások, szerződések ne az irodákban készüljenek, mert így a ver­senyből épp azt húzzuk ki, ami a lényege. Kellő informálással, a dolgozóknak a válla­lat ügyeibe való messzemenő „beavatásával,** lehet csak elérni, hogy azok önkéntesen, tu­datosan, kezdeményezőkészséggel, ne formá­lis versenykeretek között, hanem valóban versengve dolgozzanak. Kisgergely Hajós, a Péti Nitrogénművek igazgatója ezt a kérdést így látja: — Egy tőkésnek is alapvető érdeke volna, hogy a termelésben legfontosabb tényezőt, az em­bert megnyerje. Nekünk ehhez olyan eszköz áll rendelkezésünkre, amelyet a tőkés a leg­­elkápráztatóbb kedvezményekkel sem pótol­hat: nálunk a munkások tulajdono­sok!... A szocialista munkaverseny sze­rintem ott kezdődik, amikor a munkás érzi, hogy nemcsak parancsvégrehajtó, nem holmi csavar egy bonyolult rendszerben ... Ná­lunk, amikor vitára bocsájtottuk az immár magunk­ készítette vállalati tervet, 180 ja­vaslat érkezett be (és még ugyanennyi a kollektív szerződéshez). Nem számítottam ki, de egy pillanatra sem kétséges előttem, hogy a verseny szervezésére fordított mun­kaidő — bármely gazdasági vezető munka­ideje — megéri... Szabályozza az MT—SZOT határozat • munkaverseny kereteit, formáit is. Lefek­teti, milyen kitüntetések, címek, jutalmak adhatók egyének, kollektívák, vállalatok ré­szére. De minden kategóriában lehetőséget nyújt a helyileg kialakult versenyformák számára is. Tapasztalataink szerint viszont éppen ezek a „helyileg kialakult” formák válnak kétségessé az új gazdasági mecha­nizmusban: vagy bebizonyosodott alkalmat­lanságuk, vagy pedig még nem találták meg az új viszonyoknak legmegfelelőbbeket. Egy bizonyos: a munkaverseny csak akkor mun­kaverseny, ha ténylegesen előmozdítja a gazdasági fejlődést, különben tudatformáló feladatát sem tölti be, mert önmaga ezen, visszájára fordul: „Csak azért van, hogy je­lentést küldhessen róla X. elvtárs”'' — mond­ják az ilyenről a munkások teljes joggal. L­e­gáltalánosabban elterjedt megyénk­ben az említett formák közül a bri­gádmozgalom (a szocialista és ha­gyományos munkabrigádok mozgalma). Me­gyénkben mintegy 500 ilyen brigád műkö­dik, közülük 2076 a „szocialista” cím birto­kosa, 436 pedig ifjúsági brigád. Míg a szo­cialista brigádok köztudomásúan művelődé­sükre, a közösségi élet erősítésére is erőfe­szítéseket tesznek, az egyéb brigádok rend­szerint csak alkalomszerű termelési felada­tok elvégzését vállalják. A szerződések esz­meileg egy-egy jelentős politikai eseményhez kapcsolódnak: tavalyelőtt a pártkongresz­szushoz, tavaly a Nagy Októberi Szocialista Forradalom, az idén a Kommunisták Ma­gyarországi Pártja 50. évfordulójához. Vannak, akik közönnyel, sőt némi ellen­szenvvel, „kívülről” szemlélik a szocialista brigádmozgalmat, megkérdezve: ugyan, hát ezek az emberek — valóban szocialista em­berek már, mint (akár többször) elnyert cí­mük jelzi?! Nem, ez talán túlzás. De a moz­galom, a törekvés — igenis szocialista. A szocialista brigádmozgalom nem „merült ki’ megfelelő keretei nemcsak a gazdasági fejlődésnek, a munka­versenynek, hanem a szocialista életformának is afféle — az el­idegenedés ellen ható — előiskolája lehet.­­Halmai Béla brigádja kenesei nevelőotthon­beli gyermekeknek igyekezett pótolni a csa­ládi tűzhely melegét. Kuzsel Szaniszló bri­gádja egy szerencsétlenül járt társuk gyer­mekeit „fogadta gyermekeiül”. Horváth Lászlónénak és Varga Gyulának házat épí­teni segítettek a brigádtagok. Az ajkai kohó 25 tagú vasöntő-kollektívája Szabó Józsefet motorkerékpár-balesete után — ami nem is üzemi baleset! — változatlan keresettel fo­gadta vissza addig is, amíg újra teljes ér­tékű munkás lesz! És sorolhatnánk ezernyi epizódot a szocialista brigádok krónikájá­­ból ...) Természetesen „virágoznak” — ahol erre mód, mérhető feltétel és egyáltalán szükség van — az egyéb versenyformák is. A fűzfői Nitrokémia például nagyon sokrétű, precíz verseny­rendszert dolgozott ki, mely a vegy­ipari szakmai lapban méltán példaképül szolgálhatott a hasonló jellegű testvérválla­latok számára. A Pápai Textilgyárban 2200 dolgozó egyénileg versenyez a kiváló szin­tek eléréséért, méghozzá az eddiginél szigo­rúbb feltételek között: eddig az összlétszám 8,9 százaléka kaphatott „kiváló dolgozó” kitüntetést és vele együtt egyheti bért; a termelési tanácskozás döntése szerint most már csak 4 százalék érheti ezt el, igaz, hogy kétheti fizetés üti markukat. Erkölcsi és anyagi ösztönzésnek a munkaverseny érté­kelésében együtt kell járnia, az idén sokkal inkább, mint eddig: ez felel meg az új gaz­dasági mechanizmus szellemének. eher­­ sokan talán e címben foglalt kérdésen is megbotránkoztak, „szentségtörésnek” érezték, pedig az utóbbi időben sok mindent megkérdőjelez­tünk, hogy új, korszerűbb választ adhas­sunk a kérdőjelekre. „Motor-e, gazdasági té­nyező, eleven hatóerő-e a verseny?” — kér­deztem az SZMT közgazdasági csoportjánál. Igen, okvetlenül! — mondták. „Kiszámít­ják-e a vállalatok közgazdászai, hogy meny­nyit ér a munkaverseny, a legfőbb termelő­erő, az emberi „hozzáállás”, a g-mutatókat befolyásoló tényezőnek tekintik-e a .. lel­kesedést?” Finoman mosolyogtak laikus tá­jékozatlanságomon: utópia... Én mégis hi­szem, hogy ha kiszámítani nem is, számolni vele, komolyan venni­­ lehet, és kell is. Koncz István E­T Motor vagy teher?

Next