Napló, 1975. május (Veszprém, 31. évfolyam, 101-126. szám)
1975-05-01 / 101. szám
ESMA Harminc esztendő történelmünk távlatait tekintve nem nagy idő, taalán csak egy pillanat. Ez „pillanat” azonban gyökeresen átformálta életünket. És az élet, a társadalom minden területére kiterjedő gyors változások közül a legfontosabbak egyike, hogy könnyebb lett a munkánk és átformálódtunk magunk is. A mezőgazdaság szocialista átszervezése, az ipar fejlődése lehetővé tette a nagyfokú gépesítést, a korszerű termelési rendszerek elterjedését. Az építőipar, a bányászat, a vegyipar és a gépipar nagyléptű fejlődésének lehetünk tanúi. A korszerűsödés többlettermelés és a termékek minőségének javulása mellett magával hozta a munkakörülmények javulását is. Egyre kevesebb a nehéz, fárasztó fizikai munka, a legtöbb területen az ember izomerejét a termelékeny gépek váltják fel. Lehetetlenség egyetlen pillantással áttekinteni mindazt a fejlődést, ami az emberi munkában az elmúlt három évtizedben bekövetkezett. Képeinken is csak a legjellemzőbb változások ábrázolására vállalkozhattunk. Változó emberek, változó munkakörülmények Ma sem irigylésreméltó az útépítők munkája, de néhány évtizedel ezelőtt, amikor gépek hiányában csak a lapáttal, csákánnyal és vasvillával dolgoztak, még nehezebb soruk volt Munkában az aszfaltozó gép (Fotó: Péterfay Endre) Jellemző kép a múltból. Sok helyen még ló sem akadt a szántáshoz és az idős paraszt még a feleségét is kénytelen volt befogni ebbe a nehéz munkába Ez pedig már egy mai kép „Csatarendben” dolgoznak a traktorok Az építőiparban még ma is egyszerre megtalálható a legrégebbi és a legújabb technológia. A téglás építkezés aránya azonban egyre csökken Építkezés házgyári technológiával a veszprémi Felszabadulás úti lakótelepen Évszázadokon át talán a legembernyúzóbb munka a bányászoké volt A szén- és bauxitbányák többségében a kiemelt ásványi kincs ma már emberi kéz érintése nélkül jut felszínre KONGRESSZUSI OKLEVELESEK „Csak erőnkhöz képest vállaltunk” A fűrész belehasít az erdei csendbe, öles fatörzs bólint az ék irányába, majd reccsenve elterül az avarban. A szárazabb gallyakat már a levegőben lesodorja róla a többi, még élni hagyott fakorona. Az ember körbenéz, hogy nincs-e valaki a közelében, aztán újra beindítja a motorfűrészt. A csend ismét megtörik, a követtkező rönk is eldől. A földön dolgos kezek darabolják a fahatalmasságokat, rendre rakják a gallyakat. A baltáknak is jut még szerep a hántolásnál. Traktorok, fogatok fordulnak újabb rakományaikkal. A lovak az elhullott ágakban botladozva vonszolják terhüket a nyiladékhoz, onnan már a teherautók is könnyedén rakodhatnak. Mindennap így dolgozik a Keszthelyi Erdő- és Fafeldolgozó Gazdaság sümegi erdészetének Kossuth szocialista brigádja. Vezetőjük Varga Sándor. — Heten vagyunk — mutat az emberekre —, mindenki ért a fűrészhez, de többnyire csak a Józsival döntünk, öten voltunk az alapítók, volt időnk összeszokni. Ma már természetes, hogy szó nélkül is egymás keze alá dolgozunk. Ha valaki végzett a saját munkájával, segít a másiknak. — Együtt számít a teljesítményünk — mondja az előbb emlegetett Hogyor József, miközben a balta sarkával emelgeti a méteresre vágott darabokat —, és persze a fizetésünket is ehhez szabják. Valamennyien zalaerdődiek vagyunk, már a faluban megszoktuk egymás közelségét. Itt az erdőben sem kell a Sanyinak nagyon biztatnia minket. — Segítettem én már más brigádnak is — szól közbe Tóth József, aki a fogatolás mellett a farakásban is jeleskedik —, de nem mennék el innen. Itt mi mindannyian barátok vagyunk. A vezetőnktől, aki már jónéhány nemzetközi versenyen is részt vett, csak tanulni lehet, ő a motorok szakértője. — Én még csak két éve dolgozom közöttük — két helyet a beszélgetésben a legfiatalabb brigádtag, a 21 éves Sorok István —, de nekem ez a közösség a példaképem. Úgy akarok dolgozni, ahogy ők teszik, összetartozva, egymásért. Ha még nincs is olyan rutinom, mint nekik, de igyekszem annyit termelni, mint bármelyikük. A brigád, ez az erdei közösség 1963-ban nyerte el először a szocialista címet. Tíz évi eredményes munka után lettek a gazdaság, majd a szakma kiváló brigádja. Most pedig ... — Se máskor, se most nem műveltünk mi csodákat. Erőnkhöz képest csak vállaltunk — Hogyor József szerint csak olyat, amit teljesíteni lehet, s ezeket túl is teljesítették. — De nemcsak a munka eredményessége, az anyagtakarékosság volt a célunk. — Erdődön ott voltunk a politikai oktatásokon — Varga Sándorral az élen —, beszélgettünk világnézetről, gazdaságról egyaránt. Az újságban olvasottak, a tévében látottak már munka közben is előjönnek. A brigád régóta dolgozik együtt, összetartja őket a közös akarás, az eredmények, az együttes sikerek élménye, a munka, a barátság. Az pedig erős kapocsnak bionyult. Az MSZMP Központi Bizottsága is így értékelte, amikor kongresszusi oklevéllel jutalmazta őket. Benedikty László MUNKA ÉS LELKESEDÉS z inotai November 7. Hőerőmű gázturbinás nagyberuházásán történt: a szovjet és a magyar szerelők felajánlották, hogy a XI. kongresszus tiszteletére több mint egy hónappal lerövidítik a második turbina összeszerelésének idejét. Később úgy gondolták, hogy lehet még egyet „srófolni” a felajánláson, ezért hazánk felszabadulásának 30. évfordulójára „rávertek” még egy hónapot. Közben pedig kiderült, hogy a megyei pártértekezlet tiszteletére az addigi jó munka alapján nyerhetnek még egy-két hetet. A vége azt lett, hogy a legrövidebb határidő előtt három nappal fejezték be a szerelést. (Mondogatják — igaz-e, vagy sem, ezt már nem lehet ellenőrizni —, ezzel a három nappal a munkások az igazgatót ajándékozták meg, akkor volt ugyanis a névnapja . . . Persze erről senki sem beszélt hivatalosan, ez a kollektíva „magánügye” marad az idők végezetéig.) Miért mondtuk el mégis mindezt? Azért, mert talán ez a példa mutatja meg a legszebben, hogy a jó és lelkes munka mozgatórugója minden emberben, minden kollektívában a szép és nemes cél. És a példa arra is bizonyságot ad, hogy ez a cél lehet országos jelentőségű, de lehet „helyi érdekű” is. Munka és lelkesedés. A mai fiatalok már csak a régi filmhíradók alapján emlékezhetnek arra, milyen is volt a lelkesedés a felszabadulást követő években. Együtt dobbanó lábak, együtt dobbanó szívek, megfeszített izmok, hatalmas munkasikerek. A nemes cél tiszta és világos volt: eltüntetni a háború nyomait az utcákról, a gyárakból, az emberekből és elindulni a magunk választotta úton. És mi van ma? — vetődik fel önkéntelenül is a kérdés. Ma is vígan, dalolva dolgozunk? És hogy állunk azzal az „együttdobbanás”-sal? Hát ami igaz, az igaz, ma egyetlen munkahelyen sem látni daloló munkásokat. (Legfeljebb a szobafestők fütyürésznek munka közben, de ők sem lelkesedésből, hanem azért, mert a szakmában ez a hagyomány.) Ma már nem masírozunk a „munka frontján”. Sőt, ma már „front” sincs. Célok és feladatok vannak, amelyeket az egyes embereknek, kollektíváknak végre kell hajtaniuk. Hétköznapok vannak. És a hétköznapok egyhangúságát csak ritkán szakítja meg ünnep. Egy-egy nagy munka befejezése, egy-egy jól megérdemelt erkölcsi és anyagi elismerés átvétele. Megváltoztak a történelmi körülmények. Az „együttdobbanást” ma jobbára csak munka- és üzemszervezésnek nevezzük. Száraz ugyan a kifejezés, de jól kifejezi, hogy egymással vállvetve dolgozni csak úgy lehet, ha mindenhol megteremtik ennek az előfeltételeit. A régi idők visszfényében az ember az első pillantásra úgy találja, hogy csökkent az emberekben a munka iránti lelkesedés. Pedig nem így van. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy szinte lépésről lépésre nyomon követhetjük a péti nagyberuházás megvalósulását. A „szerencsés helyzet” itt nem sztereotip szófordulat. Szerencsés az az ember, aki tanúja lehet annak, hogy a semmiből valami nagyszerű születik. És a péti műtrágyagyár felépítése és üzembehelyezése igazán szép, nagyszerű feladat. Az ember néha irigyli, hogy nem tartozhat az építők közé. Pedig sokat dolgoznak, nagyon sokat. Nincs kezdete és nincs vége a munkaidejüknek. Amikor elfáradnak, alszanak egyet. Nem számolják a munkában töltött órákat. (Eleinte még csak-csak betelefonáltak az asszonyok az üzembe megkérdezni: nem tudják-e, merre „csámborog” két napja a férjük. A válasz minden esetben az volt, hogy nem csámborog, hanem dolgozik, és semmi erővel sem lehet hazazavarni. Most már nem telefonálnak...) Persze meg is fizetik őket. Egy jó szakmunkás ötezret megkeres havonta, még többet is, mint egy mérnök. De a többség itt Péten nem a pénzért csinálja, hiszen azt az áldozatot, amit a gyár felépítéséért hoz, nem lehet megfizetni, és semmilyen mércével sem lehet mérni. Itt nem a pénz számít, hanem a nagy cél, a beruházás mielőbbi befejezése. Ez hajtja, ez ösztönzi a munkásokat és a mérnököket. Ez ad nekik erőt a szinte emberfeletti feladatok elvégzéséhez. Jól tudjuk, két különleges eset. Nem mindennap és nem mindenhol kell felépíteni egy ilyen hatalmas gyárat. Legtöbbször a munka és a célok is hétköznapiak. Azt is jól tudjuk, hogy nálunk sok helyen baj van a munkamorállal is. Sokan nem a munkánál tülekednek, hanem fél órával a munkaidő vége előtt , a portánál. És néha ezen nem is nagyon lehet csodálkozni. Mert képtelenség lenne elvárni attól lelkesedést, aki rossz munkakörülmények és szociális viszonyok között dolgozik. Az ilyen ember örül, ha végre leteheti a szerszámot, és neki is van valami igaza. Hogy lelkesedhet a munkájáért az a szalagban dolgozó asszony, akinek fogalma sincs arról, hogy mit csinál? Azt tudja, hogy valamilyen alkatrész, de hova, minek és miért, arról már fogalma sincs. Nem várhatunk lelkesedést attól sem, akinek a munkahelyén sohasem kérdezik meg a véleményét, aki nem látja a saját helyét a termelésben, aki nem tudja, hogy ő, személy szerint mivel járulhat hozzá a kollektíva feladatainak a teljesítéséhez. Vannak lógós emberek — mindig is voltak —, vannak rossz munkakörülmények, előfordul, hogy egy-két helyen a munkást csak „kenyér üzemű gép”-nek tekintik. Ezek a hibák azonban inkább egyediek, egyáltalán nem tekinthetők általánosnak. És ezt éppen napjaink munkasikerei bizonyítják a legjobban. A kibontakozó és az igen jelentős eredményeket elérő kongresszusi és felszabadulási munkaverseny-mozgalom fényesen bebizonyította, hogy a többletvállalások végrehajtása, a lelkes munka éppen úgy a mai kornak is sajátja, mint a felszabadulást követő éveknek. Karcagi László A átadták az 1975. évi SZOT-díjakat Kitüntették Kollár Kálmánt, az SZMT Liszt Ferenc kórusának karnagyát Az idei SZOT-díjak átadása a veszprémieknek is örömet hozott. Szerdán a Szakszervezetek Országos Tanácsának székházában ünnepélyesen átnyújtották az idei díjakat húsz művésznek, népművelőnek, újságírónak, tudósnak, köztük Kollár Kálmán karnagynak, az SZMT Liszt-kórusa vezetőjének. „A kitüntetettek személyében azokat köszöntjük — mondotta a díjátadási ünnepségen Virizlay Gyula, a SZOT titkára —, akiket szoros szálak fűznek a dolgozók mindennapi életéhez és törekvéseihez, akik kiemelkedtek a szocialista kultúrát terjesztő és teremtő embert formáló munkásságukkal, akiknek szerteágazó tevékenységében ezernyi színben tükröződik korunk alkotó emberének érzése és gondolata, öröme, gondja és vágya” A SZOT-díjakat Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára nyújtotta át. NAPLÓ — 1975. május 1. csütörtök —3