Napló, 1975. május (Veszprém, 31. évfolyam, 101-126. szám)

1975-05-01 / 101. szám

ES­MA Harminc esztendő tör­ténelmünk távlatait te­kintve nem­ nagy idő, ta­a­lán csak egy pillanat. Ez „pillanat” azonban gyökeresen átformálta életünket. És az élet, a társadalom minden terü­letére kiterjedő gyors változások közül a leg­fontosabbak egyike, hogy könnyebb lett a mun­kánk és átformálódtunk magunk is. A mezőgazdaság szo­cialista átszervezése, az ipar fejlődése lehetővé tette a nagyfokú gépesí­tést, a korszerű termelési rendszerek elterjedését. Az építőipar, a bányá­szat, a vegyipar és a gép­ipar nagyléptű fejlődé­sének lehetünk tanúi. A korszerűsödés többlettermelés és a ter­­­mékek minőségének ja­vulása mellett magával hozta a munkakörülmé­nyek javulását is. Egyre kevesebb a nehéz, fárasz­tó fizikai munka, a leg­több területen az ember izomerejét a termelékeny gépek váltják fel. Lehetetlenség egyetlen pillantással áttekinteni mindazt a fejlődést, ami az emberi munkában az elmúlt három évtized­ben bekövetkezett. Ké­peinken is csak a legjel­lemzőbb változások áb­rázolására vállalkozhat­tunk. Változó emberek, változó munka­körü­l­mények Ma sem irigylésreméltó az útépítők munkája, de néhány évtizedel eze­lőtt, amikor gépek hiányában csak a la­páttal, csákánnyal és vasvillával dolgoz­tak, még nehezebb soruk volt Munkában az aszfaltozó gép (Fotó: Péterfay Endre) Jellemző kép a múltból. Sok helyen még ló sem akadt a szán­táshoz és az idős paraszt még a feleségét is kénytelen volt befogni ebbe a nehéz munkába Ez pedig már egy mai­ kép „Csatarendben” dolgoznak a traktorok Az építőiparban még ma is egyszerre megtalálható a legrégebbi és a legújabb technológia. A téglás építkezés aránya azonban egyre csökken Építkezés házgyári technológiával a veszprémi Felszabadulás úti lakótelepen Évszázadokon át talán a legembernyú­­zóbb munka a bányászoké volt A szén- és bauxitbányák többségében a kiemelt ásványi kincs ma már emberi kéz érintése nélkül jut felszínre KONGRESSZUSI OKLEVELESEK „Csak erőnkhöz képest vállaltunk” A fűrész belehasít az erdei csendbe, öles fatörzs bólint az ék irányába, majd rec­­­csenve elterül az avarban. A szárazabb gallyakat már a levegőben lesodorja róla a többi, még élni hagyott fako­rona. Az ember körbenéz, hogy nincs-e valaki a közelében, aztán újra beindítja a motor­fűrészt. A csend ismét meg­törik, a követtkező rönk is el­dől. A földön dolgos kezek darabolják a fahatalmassá­gokat, rendre rakják a gal­­­lyakat. A baltáknak is jut még szerep a hántolásnál. Traktorok, fogatok fordulnak újabb rakományaikkal. A lo­vak az elhullott ágakban bot­ladozva vonszolják terhüket a nyiladékhoz, onnan már a teherautók is könnyedén ra­kodhatnak. Mindennap így dolgozik a Keszthelyi Erdő- és Fafeldol­gozó Gazdaság sümegi erdé­szetének Kossuth szocialista brigádja. Vezetőjük Varga Sándor. — Heten vagyunk — mutat az emberekre —, mindenki ért a fűrészhez, de többnyire csak a Józsival döntünk, öten voltunk az alapítók, volt időnk összeszokni. Ma már természetes, hogy szó nélkül is egymás keze alá dolgozunk. Ha valaki vég­zett a saját munkájával, se­gít a másiknak. — Együtt számít a teljesít­ményünk — mondja az előbb emlegetett Hogyor József, miközben a balta sarkával emelgeti a méteresre vágott darabokat —, és persze a fi­zetésünket is ehhez szabják. Valamennyien zalaerdődiek vagyunk, már a faluban megszoktuk egymás közelsé­gét. Itt az erdőben sem kell a Sanyinak nagyon biztatnia minket. — Segítettem én már más brigádnak is — szól közbe Tóth József, aki a fogatolás mellett a farakásban is je­leskedik —, de nem mennék el innen. Itt mi mindannyian barátok vagyunk. A veze­tőnktől, aki már jónéhány nemzetközi versenyen is részt vett, csak tanulni lehet, ő a motorok szakértője. — Én még csak két éve dolgozom közöttük — két he­lyet a beszélgetésben a leg­fiatalabb brigádtag, a 21 éves Sorok István —, de nekem ez a közösség a példaképem. Úgy akarok dolgozni, ahogy ők teszik, összetartozva, egy­másért. Ha még nincs is olyan rutinom, mint nekik, de igyekszem annyit termel­ni, mint bármelyikük. A brigád, ez az erdei kö­zösség 1963-ban nyerte el először a szocialista címet. Tíz évi eredményes munka után lettek a gazdaság, majd a szakma kiváló brigádja. Most pedig ... — Se máskor, se most nem műveltünk mi csodákat. Erőnkhöz képest csak vállal­tunk — Hogyor József szerint csak olyat, amit teljesíteni le­het, s ezeket túl is teljesítet­ték. — De nemcsak a munka eredményessége, az anyagta­karékosság volt a célunk. — Erdődön ott voltunk a politikai oktatásokon — Var­ga Sándorral az élen —, be­szélgettünk világnézetről, gazdaságról egyaránt. Az újságban olvasottak, a tévé­ben látottak már munka köz­ben is előjönnek. A brigád régóta dolgozik együtt, összetartja őket a kö­zös akarás, az eredmények, az együttes sikerek élménye, a munka, a barátság. Az pe­dig erős kapocsnak bi­onyult. Az MSZMP Központi Bizott­sága is így értékelte, amikor kongresszusi oklevéllel jutal­mazta őket. Benedikty László MUNKA ÉS LELKESEDÉS z inotai November 7. Hőerőmű gázturbinás nagy­­beruházásán történt: a szovjet és a magyar szere­lők felajánlották, hogy a XI. kongresszus tisztele­tére több mint egy hónappal lerövidítik a második turbina összeszerelésének idejét. Később úgy gondolták, hogy lehet még egyet „srófolni” a felajánláson, ezért hazánk felsza­badulásának 30. évfordulójára „rávertek” még egy hóna­pot. Közben pedig kiderült, hogy a megyei pártértekezlet tiszteletére az addigi jó munka alapján nyerhetnek még egy-két hetet. A vége azt lett, hogy a legrövidebb határidő előtt há­rom nappal fejezték be a szerelést. (Mondogatják — igaz-e, vagy sem, ezt már nem lehet ellenőrizni —, ezzel a három nappal a munkások az igazgatót ajándékozták meg, akkor volt ugyanis a névnapja . . . Persze erről senki sem beszélt hivatalosan, ez a kollektíva „magánügye” marad az idők végezetéig.) Miért mondtuk el mégis mindezt? Azért, mert talán ez a példa mutatja meg a legszebben, hogy a jó és lelkes munka mozgatórugója minden emberben, minden kollektí­vában a szép és nemes cél. És a példa arra is bizonyságot ad, hogy ez a cél lehet országos jelentőségű, de lehet „he­lyi érdekű” is. Munka és lelkesedés. A mai fiatalok már csak a régi filmhíradók alapján emlékezhetnek arra, milyen is volt a lelkesedés a felszabadulást követő években. Együtt dob­banó lábak, együtt dobbanó szívek, megfeszített izmok, ha­talmas munkasikerek. A nemes cél tiszta és világos volt: eltüntetni a háború nyomait az utcákról, a gyárakból, az emberekből és elindulni a magunk választotta úton. És mi van ma? — vetődik fel önkéntelenül is a kér­dés. Ma is vígan, dalolva dolgozunk? És hogy állunk azzal az „együttdobbanás”-sal? Hát ami igaz, az igaz, ma egyetlen munkahelyen sem látni daloló munkásokat. (Legfeljebb a szobafestők fütyü­­résznek munka közben, de ők sem lelkesedésből, hanem azért, mert a szakmában ez a hagyomány.) Ma már nem masírozunk a „munka frontján”. Sőt, ma már „front” sincs. Célok és feladatok vannak, amelyeket az egyes emberek­nek, kollektíváknak végre kell hajtaniuk. Hétköznapok van­nak. És a hétköznapok egyhangúságát csak ritkán szakítja meg ünnep. Egy-egy nagy munka befejezése, egy-egy jól megérdemelt erkölcsi és anyagi elismerés átvétele. M­egváltoztak a történelmi körülmények. Az „együtt­­dobbanást” ma jobbára csak munka- és üzemszer­vezésnek nevezzük. Száraz ugyan a kifejezés, de jól kifejezi, hogy egymással vállvetve dolgozni csak úgy lehet, ha mindenhol megteremtik ennek az előfeltételeit. A régi idők visszfényében az ember az első pillantásra úgy találja, hogy csökkent az emberekben a munka iránti lelkesedés. Pedig nem így van. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy szinte lépésről lépésre nyomon követhetjük a péti nagyberuházás megvalósulását. A „szerencsés helyzet” itt nem sztereotip szófordulat. Szerencsés az az ember, aki tanúja lehet annak, hogy a semmiből valami nagyszerű születik. És a péti műtrágyagyár felépítése és üzembehelyezése igazán szép, nagyszerű feladat. Az ember néha irigyli, hogy nem tartozhat az építők közé. Pedig sokat dolgoznak, nagyon sokat. Nincs kezdete és nincs vége a munkaidejüknek. Amikor elfáradnak, al­szanak egyet. Nem számolják a munkában töltött órákat. (Eleinte még csak-csak betelefonáltak az asszonyok az üzembe megkérdezni: nem tudják-e, merre „csámborog” két napja a férjük. A válasz minden esetben az volt, hogy nem csámborog, hanem dolgozik, és semmi erővel sem lehet ha­­zazavarni. Most már nem telefonálnak...) Persze meg is fizetik őket. Egy jó szakmunkás ötezret megkeres havonta, még többet is, mint egy mérnök. De a többség itt Péten nem a pénzért csinálja, hiszen azt az áldozatot, amit a gyár felépítéséért hoz, nem lehet megfizetni, és semmilyen mércével sem lehet mérni. Itt nem a pénz számít, hanem a nagy cél, a beruházás mi­előbbi befejezése. Ez hajtja, ez ösztönzi a munkásokat és a mérnököket. Ez ad nekik erőt a szinte emberfeletti felada­tok elvégzéséhez. Jól tudjuk, két különleges eset. Nem mindennap és nem mindenhol kell felépíteni egy ilyen hatalmas gyárat. Legtöbbször a munka és a célok is hétköznapiak. Azt is jól tudjuk, hogy nálunk sok helyen baj van­­ a munkamorállal is. Sokan nem a munkánál tülekednek, hanem fél órával a munkaidő vége előtt , a portánál. És néha ezen nem is nagyon lehet csodálkozni. Mert képtelenség lenne elvárni attól lelkesedést, aki rossz mun­kakörülmények és szociális viszonyok között dolgozik. Az ilyen ember örül, ha végre leteheti a szerszámot, és neki is van valami igaza. Hogy lelkesedhet a munkájáért az a szalagban dolgozó asszony, akinek fogalma sincs arról, hogy mit csinál? Azt tudja, hogy valamilyen alkatrész, de hova, minek és miért, arról már fogalma sincs. N­em várhatunk lelkesedést attól sem, akinek a mun­kahelyén sohasem kérdezik meg a véleményét, aki nem látja a saját helyét a termelésben, aki nem tudja, hogy ő, személy szerint mivel járulhat hozzá a kol­lektíva feladatainak a teljesítéséhez. Vannak lógós emberek — mindig is voltak —, vannak rossz munkakörülmények, előfordul, hogy egy-két helyen a munkást csak „kenyér üzemű gép”-nek tekintik. Ezek a hibák azonban inkább egyediek, egyáltalán nem tekint­hetők általánosnak. És ezt éppen napjaink munkasikerei bizonyítják a legjobban. A kibontakozó és az igen jelentős eredményeket elérő kongresszusi és felszabadulási munka­­verseny-mozgalom fényesen bebizonyította, hogy a többlet­vállalások végrehajtása, a lelkes munka éppen úgy a mai kornak is sajátja, mint a felszabadulást követő éveknek. Karcagi László A átadták az 1975. évi SZOT-díjakat Kitüntették Kollár Kálmánt, az SZMT Liszt Ferenc kórusának karnagyát Az idei SZOT-díjak átadá­sa a veszprémieknek is örö­met hozott. Szerdán a Szak­­szervezetek Országos Taná­csának székházában ünnepé­lyesen átnyújtották az idei díjakat húsz művésznek, népművelőnek, újságírónak, tudósnak, köztük Kollár Kál­mán karnagynak, az SZMT Liszt-kórusa vezetőjének. „A kitüntetettek személyében azokat köszöntjük — mon­dotta a díjátadási ünnepsé­gen Virizlay Gyula, a SZOT titkára —, akiket szoros szá­lak fűznek a dolgozók min­dennapi életéhez és törekvé­seihez, akik kiemelkedtek a szocialista kultúrát terjesztő és teremtő embert formáló munkásságukkal, akiknek szerteágazó tevékenységében ezernyi színben tükröződik korunk alkotó emberének ér­zése és gondolata, öröme, gondja és vágya­­­­” A SZOT-díjakat Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára nyújtotta át. NAPLÓ — 1975. május 1. csütörtök —3

Next